3. fejezet

-Hey, slow it down...-hallottam Adam ideges dúdolását magam mögött, ami csak még feszültebbé tett. Ez az első alaklom, hogy bemutatásra kerül az új dal, nem ronthatom el! Na jó, Tommy nyugi, nem lesz semmi baj, hetek óta ezt gyakoroljátok, menni fog!

-Akkor most gyorsan állj át, mert nem a Whataya Want From Me-t fogjuk előadni! Koncentrálj már Adam!- rázta meg a zavart fiút Ashley, akit mintha most rángattak volna vissza a valóságba, meresztette rá a szemeit.

-Ha? Mi?

-Térj már egy kicsit magadhoz! Ez most nagyon fontos, nem ronthatjuk el! Hagyd rá kicsit a gondolkodást, és adj bele mindent nagyfiú!- utasította mosolyogva a lány, mire csak beleegyezően bólintott és végre a megfelelő dallamokat hallatta. Csodálkoztam Ashley magabiztosságán. Pár hete van velünk, mégis úgy ráncigálja Adamet, mintha ezer éve barátok lennének. Meg mondom őszintén, én sosem mertem beleszólni a dolgaiba, szóval kifejezetten örültem, hogy végre volt valaki, aki megteszi ezt helyettem. Azonban nem volt túl sok időm gondolkodni, mert már hallottam is a műsorvezető hangját, ahogy beinvitál minket az otthonos kis színpadra. Kifejezetten jól éreztem magam, az izgalom legapróbb jelei sem látszódtak többé rajtam. A pasas még elbeszélgetett BB-vel, aki készségesen válaszolt minden a szakmájával kapcsolatos kérdésre. A nézők egyenesen elájultak kisfiús mosolyától, amin csak vigyorogtam, és feszülten vártam, hogy Kevin végre leüsse a kezdőhangokat. Szerencsére a dolog nem váratott magára, mert alig néztem rá, már hallottam is Adam lágyan simogató hangját. Kövezzetek meg ha akartok, de az első pár dallam közelsem sikerült olyan jól neki, mint a próbákon, de azért gyorsan összeszedte magát,és a szám végén megvillogtatta tehetségét, amit a közönség hatalmas ovációval fogadott. Végülis jól zárult az este, és elégedetten mosolyogva koccintottunk egy közeli bárban. Adamnek nem volt túl sok kedve jönni (mily meglepő...), arra hivatkozott, hogy fáradt, de azért én elrángattam, mert hát nélküle nem buli a buli. Sajnos túl sokáig nem tudtam ott tartani. Legurított pár töményebb itókát, és minden szó nélkül távozott. Örülnie kellett volna a jó fogadtatásnak, de ehelyett csak egyre reményvesztettebbnek tűnt. Már alig volt valamikor jó a kedve, mindig mikor együtt voltunk teljesen csendesen üldögélt, és alig szólt hozzám. Kezdem azt hinni velem van a baja. De miért? Tudtommal nem tettem semmit ellene. Csak ki ne rakjon engem is a csapatból. Azt tényleg nem élném túl...

„Adam szemszöge”

Lehet, hogy az utóbbi időben, kissé ellenséges vagyok Tommyval, pedig nem ez a szándékom. Egyszerűen csak nem bírom a jelenlétét...Nem, ne értsétek félre, nem azért, mert utálom, pont ellenkezőleg. Szeretem. Nem csak mint barátot, oh de jó is lenne...hanem...hanem, szerelemből. És minden egyes alkalommal, mikor látom csak rosszabb lesz. Szenvedés minden pillanat, amit vele töltök, mert folyton csak az jár a fejemben, hogy sosem lehet az enyém. És ez fáj a legjobban. Tudom, ez nagyon nyálas, és elcsépelt duma, de nekem kell az, hogy magam mellett tudhassam, hogy újra érezhessem, hogy megcsókolhassam, úgy igazából. Életem legnagyobb hibáját akkor követtem el, mikor legelőször tettem meg. Akkor minden megváltozott. Többé már nem tudtam rá úgy tekinteni, mint azelőtt. Eleinte tényleg csak szórakozás volt az egész, de idővel már csak vágyaim csillapítására szolgált. Viszont mióta véget ért a turné, már nincs semmi ürügyöm, hogy közel kerülhessek hozzá. Pár hónapig fel sem tűnt a hiánya, vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy kevésbé kínzott, de azóta...nem tudom meddig bírom még. Ő elvileg hetero, szóval esélyem egyenlő a nullával, ezért sem merem elmondani, mert félek, hogy elveszítem. Hiányozna, mint munkatárs, és mint ember egyaránt. Azt már meg sem említem, mekkora érzelmi válságba kerülnék, szóval mindenki jobban jár ha továbbra is magamba folytok minden zavaró érzést, és hagyom, hogy belülről emésszen fel.

Kissé szomorkásan vettem az Ellen show stúdiója felé az irány, de természetesen bennragadtam egy dugóban. Ez olyan tipikus. Ha csak lébecolok a városban alig van valaki az úton, de persze ha sietnem kell mindenkinek mehetnékje támad. Imádlak Los Angeles...Végül csak beestem az ajtón, de mielőtt belekezdhettek volna szokásos szövegükbe, miszerint túl sokáig készülődöm, felemeltem az ujjam, és megpróbáltam minél kulturáltabban körülírni a helyzetet, de...

-Kurva nagy dugó volt!- csúszott ki az épphogy bővített mondatnak számító válasz a számon, amin a többiek csak csóválták a fejüket és feszülten várták a kezdést. Mielőtt kifejezhettem volna sajnálatomat az előző...hát megnyilvánulásomért, már be is nyomtak egy székbe, és épp rászabadultak volna már most is tökéletesen álló hajkoronámra, mikor állj-t intettem nekik.- Stop! Nem kell semmi smink. Csak takarjátok el a még halványan látszódó szeplőimet és kész. Az új számhoz új imázs jár, most természetes leszek.- jelentettem ki végtelen nyugodtsággal, amitől minden jelenlévő az állát kereste valahol a kanapé alatt.- Gyerekek nem viccelek! Megváltoztam.

-Azt értem, de hogy ennyire?! Ez egy fellépés öcskös, ilyenkor mindig fullra kikeneted magad.- csodálkozott lányszerűen elvékonyodott hangján Isaac, amin csak elvigyorodtam és visszafordultam a tükör elé.

-Ez esetben gyorsan elkészülünk, szóval még elugorhattok WC-re, büfébe, stb..- állapította meg a sminkesem, majd csak vállat vont, és nekilátott a nem túl nagy kihívásnak tűnő csinosításomnak.

-Biztos jó ötlet neked éneklés előtt kávét inni?- mutatott kételkedve Tommy a kezemben díszelgő barna műanyagpohárra, amit a mellkasomhoz emeltem és úgy ölelgettem, mint valami kisbabát.

-Ez csak capuccino. Nem fog ártani.- mentettem a menthetőt, de láthatólag nem hatotta meg a srácot könyörgő pillantásom, így egy túljátszott sóhajjal eltoltam magamtól messzire az asztalon, harmadik szerelmem (az első túl egyértelmű, a második pedig a zene), és kihívóan néztem zaklatómra.- Na most már nyugodt a kicsi szíved?

-Teljes mértékben.- vigyorgott a sajátoméra hajazó önelégült pillantással, amin csak forgattam a szemeim és elindultam vissza a többiekhez, de megragadta a karom.- Várj még! Öh, szóval csak azt szeretném kérdezni, vagyis bocsi, mondani, hogy beszélnünk kell.- látva, hogy kissé riadtan vonom fel a szemöldököm, mert félek, hogy rosszra gondol, csak leintett és újrafogalmazta előző mondandóját.- Szóval, próbáljuk meg még egyszer...esetleg beszélhetnénk műsor után? De csak ha nincs fontosabb dolgod, mert hosszú lesz.

-Kezdek félni, de rendben. Akkor koncert után a tiéd vagyok.- kacsintottam a fiúra, majd most én markoltam bele a karjába, és húztam magam után a backstage-be.

Most nem foglak titeket azzal untatni, milyen jól sikerült a koncert, meg ujjongott a közönség és blablabla...a lényeg, hogy alig léptem le a színpadról szokásos mosolyomat felvéve, Tommy bizonytalan arcával találtam szembe magam. Még a fellépés hatása alatt voltam, de bizonyos mértékű aggodalom volt bennem ezzel a beszélgetéssel kapcsolatban. Ötletem sincs mit akar mondani. Csak reménykedem abban, hogy nem a viselkedésemről akar kérdezgetni, mert abból jó nem sülhet ki.

-Szóval...csak azt szeretném kérni, hogy mondd el mi bánt.- ültetett le a lépcsőre, de a kérése hallatán lefagyott az arcomról a mosoly és üveges tekintettel bámultam magam elé. Nem, nem bírtam a szemébe nézni. Néha megijeszt milyen jó jós vagyok komolyan.- Kérlek mondd el! Egyszerűen már nem bírom nézni, hogy milyen állapotban vagy, és hogy semmit nem tudok rólad. Az utóbbi időben felém se nézel, pedig mi mindig is a legjobb barátok voltunk.

-Pont ez a baj! Hogy csak barátok vagyunk!- csúszott ki a számon szokatlan ingerültséggel a hangomban, amin a fiú először megriadt, majd értékelve az előző mondatok jelentését, arcán a még megmaradt rémültség mellé értetlenség is társult.

-Te...te meg miről beszélsz? Nem akarsz többé a barátom lenni, vagy mi?

-Bizonyos értelemben nem. Mármint...áhh, én ezt nem tudom megfogalmazni.- tanácstalanul temettem az arcom ékszerek díszítette kezeim közé, és az idegesítő gondolatok egyre gyorsabban cikkáztak a fejemben, amitől csak még jobban összezavarodtam, és egy értelmes mondatot nem tudtam kinyögni. Szinte éreztem a hátamon Tommy zavarodott pillantását, de nem volt erőm folytatni ezt a beszélgetést, így csendesen elindultam a kijárat felé.

-Ne! Ne menj!- ugrott utánam, de a karom kirántottam a kezei közül, és remegő szemekkel közöltem vele a valóságot.

-Rendben. Tudni akarod az igazságot? Akkor tessék! Szeretlek, baszki szeretlek! Mindennél jobban, és egy éve küzdök a démonjaimmal, hogy elmondjam-e, de sikerült magamban tartanom, hátha egyszer elmúlik, erre jössz te és...-nem bírtam befejezni a mondatom, mert a padló kísértetiesen vonzott magához, és tehetetlenül rogytam össze. Egy pillanatra felsandítottam, de azzal kellett magam szembe találnom, hogy Tommyról legfőképp nem az sütött le, hogy meglepődött, hanem csak annyi, hogy kínosnak érzi a helyzetet. Ugyan a könnyeim vissza tudtam fojtani, de szörnyen megviselten festhettem. Imádatom tárgya leguggolt tőlem tisztes távolságba, és egy hangos sóhajtás közepette reagált.

-Adam...én nem tudom viszonozni az érzéseid. Váratlanul ért ez az egész. Bevallom, a legkevésbé sem számítottam rá. Nem tudok rád másképp tekinteni. És ha én vagyok a probléma, akkor jobb lenne ha egy ideig kerülnénk egymást. Akkor most megyek.- felállt, és minden további elfecsérelt szó nélkül hagyott egyedül a nagy előtérben. A legrosszabb csak az volt, hogy semmiféle sajnálatot nem fedeztem fel a hangjában, mint akit teljesen hidegen hagynak az érzéseim. Nem vártam, hogy igent mondjon, nem vártam, hogy sírva boruljon a nyakamba, de egy kicsit több megértést igen. Feltámaszkodtam, lenyeltem a gombócot, ami eddig a torkomat feszítette, és beestem a kocsimba. Kb. minden életkedvem elszállt, érzelmeket a legkevésbé sem tükröző arccal vezettem haza.

Bár leginkább magam sem tudom mit éreztem. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy örültem ha az útra tudtam figyelni. Hogy mi lett Tommyval? Nem tud érdekelni. Megtehette volna, hogy esetleg rám néz, vagy mutat egy kis együttérzést, de nem. Nem is ismertem rá. Mindig egy lelkiismeretes ember volt, és láthatóan még érdekelte mi van velem, szóval meglepett. Lehet, hogy túlreagálom és meg is érdemeltem, de ti nem hallottátok hogy milyen érzelemmentesen közölte velem a dolgokat. Mindegy. Majd túllépek rajta valahogy, vagy csak eltemetem a többi probléma közé, és várom mikor kapok végleg ideg összeroppanást.