11. fejezet

Arra ébredtem, hogy valami szörnyen nyomja az oldalam, ami az eddiginél is jobban sajgott ennek hatására. Résnyire nyitottam a szemem és a halkan szuszogó fiú látványa fogadott, aki teljesen hozzám volt bújva. A mellkasomban könyökölt, így picit arrébb húzódtam, de nem honolt túl nagy rend az ágyon, szóval sikeresen ráfeküdtem valami keményre. Hirtelen bekattant a Tv, ami olyan váratlanul ért, hogy összerezzentem, és ezzel felébresztettem őt is. Homályos tekintettel pillantott rám, majd látva, hogy nincs baj, erőtlenül ejtette vissza rám a fejét, de elég rossz helyen landolt. Felszisszentem, ám igyekeztem minél kevesebb hangot kiadni, nehogy megint felriasszam. Kis fáziskéséssel ugyan, de észrevette a hibáját, és ijedten ugrott le rólam.

-Jaj, annyira sajnálom, csak reggelente használhatatlan vagyok. Elfelejtettem, hogy ez neked fájhat.- hajtotta le sajnálkozva a fejét. Utána nyúltam, és gyengéden megsimítottam, majd hogy tekintetünk találkozott, elmosolyodtam.

-Semmi baj, ismerős a helyzet. Nem mellesleg, irtó aranyos vagy ilyen kis álmosan, kócos hajjal.

-Szerintem inkább elborzasztó, de ízlések és pofonok.- halkan kuncogott, és visszahajolva óvatosan ölelt át.- Amúgy mióta vagy fenn?

-Pár perce, de lassan ki kéne másznom, mert munka van.

-Munka? Na arról ne is álmodj! Ezt a szót most szépen elfelejted, nem engedlek sehova! Itthon maradsz velem, és gyógyulgatsz, ha már orvost nem hívhatunk. Na de akkor menjünk ki, csinálok valami reggelit.- csak forgattam a szemeim és épp készültem ellenkezni mikor...-Kuss! Maradsz és kész!- fogta be a szám, majd rám kacsintott és intett, hogy menjek utána. Kisétált a szobából, így vettem egy nagy levegőt és felkeltem. Mit ne mondjak, megküzdöttem az öltözködéssel, mert bármit húztam magamra, valamelyik részem mindig fájt. Végül csak elkészültem, már csak egy volt hátra...ki kéne menni. Nem akar valaki adni egy repülő széket, vagy bármit? Nem. Valahogy sejtettem. Akkor most, eeeeegy...

-Pfff...ez kész!- méltatlankodtam, mert minden egyes lépésnél megfeszült a bőröm. A dolgot pár keserves grimasszal nyugtáztam, mire végre elértem a kanapéig. Mikor már nyugodtan feküdtem a hátamon, hosszan kifújtam a levegőt és a konyhában sürgő-forgó Tommyra néztem. Éppen egy szendvicset kenegetett, mikor megszólalt a csengő. Meglepetten nézett a hang irányába, mivel nem vártunk senkit, de azért ajtót nyitott.

-Szia! Hát te meg ki vagy? Hogy jöttél be és kit keresel?

-Nem szükséges tudnod. Amúgy Adamet keresem. Itthon van?- az ismerős hang hallatán összeszorult a gyomrom és rémülten pillantottam a tanácstalanul ácsorgó Tommyra, majd a kezeimmel hevesen csapkodtam, nehogy beengedje, de úgy tűnt sejti, hogy otthon vagyok, mert egy laza mozdulattal eltolta magától a szőkeséget, és körülnézett.- Hiába bujdosol cicus, tudom, hogy itt vagy! Még van egy elintézni való ügyünk.-szaporán vettem a levegőt és azt kívántam bárcsak elnyelne a dívány, de nem így lett. A lépéseit egyre közelebbről hallottam, de már nem volt hova süppednem. Nagyot nyeltem és összeszorítottam a szemem, de hirtelen egy hangos puffanás csapta meg a fülem. Mikor felnéztem, Drake-et láttam Tommy által a földre taszítva, aki lazán lelökte magáról, a vékonyka teremtést, aki így a falnak csapódott.

-Ne bántsd!- csattantam fel, mire látogatóm arcán elégedett vigyor jelent meg. Megragadott, és a pólómnál fogva rántott magához.

-Nocsak ki bújt elő. Ennyire félted? Én a helyedben magadért izgulnék, de látom nagyon önfeláldozó vagy. Te pedig!- fordult engem megrántva a fejét fogdosó fiú felé.- Inkább maradj a helyeden, és meg ne merj még egyszer támadni, mert ő fogja bánni.- hogy nyomatékosítsa mondandóját, rámarkolt a csuklómra, és adott egy erős pofont.- Ezt az előbbiért. Nos, akarsz még valamit mondani? Mindjárt gondoltam.- látva, hogy elérte a célját, minden további nélkül rángatott ki az ajtón. Alig bírtam tartani a lépést, de hevesen tiltakoztam és kétségbeesett arccal húzódtam az ellenkező irányba a szabadulás reményében.- Hé! Azt teszed, amit mondok, mert ezzel a magatartással csak magaddal tolsz ki. Nehezen találtam rád, most már nem hagyom, hogy megszökj. Ha kell bevetek bármit.- ezen az utolsó mondatán megrémültem, de nem hatottam meg, durván belökött a kocsiba. Mielőtt rám zárhatta volna az ajtót, kiugrottam és futásnak eredtem, de túl gyorsan reagált, és kezeimet összefogva taszított a csomagtatóra.- Látom nem vagy képes nyugton maradni. Hihetetlen, hogy mindig idáig kell fajulnia a dolgoknak.- elővett egy zsebkendőt, meg valami kis üveget, és a tartalmát rácsorgatta a szövetre. Értetlenül szemléltem a jelenetet, de nem sok időm volt, mert az egészet arcomba nyomta, úgy hogy alig jutottam a levegőhöz. Az orrfacsaró bűzbe belekönnyeztem, és minden módszerrel próbáltam szabadulni a kendőtől, de éreztem, hogy a testem lassan elgyengül, és tehetetlenül fejelek a kocsiba. Még annyit fogtam fel a történtekből, hogy bevág a hátsó ülésre, és elhajt a ház elől. A szemeim leragadtak, és már valószínűleg félálomban lehettem, mert csak pár elmosódott szirénaszót hallottam, és hogy egyre gyorsabban haladunk, ám a továbbiakból egyebet már nem észleltem, mert elnyomott az álom.

Szinte megvakított a látvány, mikor felriadtam, és körültekintettem. A szívem vadul vert, tartottam tőle, hogy megint Drake lakásában ébredek, de nem. Egy fehér helyiség látványa fogadott, egyszerű berendezéssel, és terjengett a kórház szag. Állj...kórház szag? Na ne! És mégis. Egy kórteremben voltam félmeztelenül terülve a kissé kényelmetlen ágyon. Mielőtt bármit mondhattam volna, Tommy finoman átölelt, bár éreztem, hogy legszívesebben a nyakamba ugrana csak nem mer. A megkönnyebbülést, amit akkor éreztem, nem lehet leírni. Az, hogy az Ő fogta a kezem, hogy Ő volt mellettem, és Ő ölelt át, minden egyébbel felért. Nem is érdekelt, hogy kerültem ide, mert egyet tudtam. Megmenekültem.

-Jaj, végre felébredtél! Itt ülök melletted, mióta kijöttél a műtőből.

-Honnaaaaaan?? Mi a francot kerestem én ott? Semmi bajom gyerekek!- emeltem fel a hangom, mert nem bírtam felfogni, mégis mit kellett velem csinálni. Autóbalesetet szenvedtem míg aludtam, vagy mi? De nem, mert nem érzem rosszabbul magam...

-Nyugi! Csak összevarrták a nagyobb sebeket, ne izgulj! Szerencsére, nem lett bajod. Miután elráncigált, tanácstalan voltam, hogy mit kéne tegyek. Ha kirohanok mindketten rosszul járunk, de tétlen sem maradhattam. Sajnálom, de nem tehettem mást. Kihívtam a rendőrséget, akik szerencsére még időben utolértek titeket, viszont az az őrült nem hogy leállt volna, csak gyorsított, és perceken át kergethették, mire végre sikerült letaszítani az útról. Őt börtönbe toloncolták rád pedig ájultan találtak, kihívták a mentőket, és behoztak ide. Rátaláltak a sebeidre, és innentől már tudod. Ne aggódj, senki nem tud erről! Se arról, hogy kórházban vagy, sem arról, hogy nem vagy túl jó állapotban, semmi. Csak én.

-Köszönöm.- újra átöleltem, és óvatos puszit leheltem az arcára, amit egy mosollyal fogadott.- De már jól vagyok, szerintem nyugodtan hazamehetünk.

-Na majd azt meglátjuk.- kapcsolódott be a beszélgetésbe, az orvos, aki arrébb tessékelte Tommyt, és végignézte az összes sérülésem (hál' istennek a lentieket kihagyta).- Rendben, ha nagyon akar, akkor hazamehet, de felírok egy kenőcsöt, és egy hét múlva jöjjön vissza kiszedetni a varratokat. Ja és még valami. Ne aggódjon, köztünk marad minden eddig történt.- a kezembe nyomott egy receptet, megveregette a vállam, és távozott. Megnyugtatott a tudat, hogy maga a doki szájából hallottam, hogy hallgat, meg hogy nem kell itt maradnom. Feltámaszkodtam, de a varratok még jobban összehúzták a bőröm, így a karom is alig bírtam felemelni. Segélykérően pillantottam a srácra, aki vette az adást, és felsegítette rám a pólóm meg a bakancsom. Igen, mert nyáron kifejezetten kellemes a negyven fokban, de most na...

A hazafelé vezető út csendesen és unalmasan telt. Igaz, eleget aludtam már, de alig vártam, hogy végre a saját ágyamban tudhassam magam. Tommy karöltve segített be a házba, ahol első utam a szobámba vezetett és ledőltem pihenni. Még hallottam, hogy valamit beszél hozzám, de nem fogtam fel egy szót sem, mert elszundítottam.

***

-Pálinkás jó reggelt hétalvó hasadra süt a nap!- ugrált mellettem az ágyon Tommy, mire csak a fejemre húztam a párnát és hasra fordulva morogtam egyet.- Kelj feeeeel, ma próba van a srácokkal!- ja nem is említettem. Tommy újra a csapat része (bár még mindig nem tud a régebben történtekről), én meg már vagyok olyan jól, hogy nem fáj mindenem, ha járok, az arcom pedig visszanyerte eredetileg is vonzó alakját. Bocsi, az egómat valahogy nem tudom elásni gyerekek ez van, de lényeg, hogy testileg és lelkileg is nagyjából rendbe jöttem, mióta itt van velem ez a napsugár. Bár most épp az agyamra megy, szóval vissza az előbbi jelenethez...

-Hagyjál már aludniii!- hurrogtam a párnába mormogva és magamra húztam a takarót is, de szinte éreztem szúrós pillantását a hátamon.

-Na jó. Te akartad.- hirtelen megragadta mindkét bokám, és mikor már felkaptam a fejem, hogy ébren vagyok, csak hagyja abba, gonoszan vigyorgott, és egy laza mozdulattal kihúzott az ágyból egyenesen a földre, ahol rám ült és győzedelmesen lengette a kezét a magasban.- És egy pont Ratliffnek!- ezt nem hagyhattam annyiban. Rámarkoltam a vádlijára és a padlóra rántottam, ahol most én telepedtem rá a combjára, és hosszas méregetése után forró csókot nyomtam a szájára.

-Ezt a kört én nyertem, és meg is kaptam a jutalmam.- elégedetten vigyorogtam, mire kiöltötte rám a nyelvét és, mint egy hatéves grimaszolt egyet, amin muszáj volt nevetnem. Megpaskoltam az oldalát, majd felálltam és felsegítettem a földről.- Végül is elérted a célod. Tényleg felébredtem.

-Én mindig elérem, amit akarok.- sejtelmesen húzta végig az ujját a mellkasomon csábosan pillogva rám. Ilyenkor mindig kényszeres késztetést éreztem arra, hogy lerohanjam, de most sietni kellett, így elintéztem egy kaján mosollyal és a szekrényhez léptem, de megragadta a kezem.- Neee! Nem kell ruha, tökéletes vagy így is.

-Persze, majd félmeztelenül mászkálok az utcán mi?- nevettem és hozzávágtam az éppen a kezemben lévő pólót, mire csak vállat vont és ő is nekilátott készülődni.

-Viccet félretéve, ugyan a karmolások, harapások és egyéb nyomok már eltűntek, de ez a vágás valahogy nem akar. Nem kéne megnézetni? Szerintem ennek rég be kellett volna gyógyulnia.- szólt aggodalmas hangon, és a tenyerét a mellkasomra helyezte.

-Nyilván csak mélyen volt, majd begyógyul ez is, lényeg, hogy közel sem fáj már annyira, egyéb bajom meg már nincs, szóval nincs okom panaszkodni. Na de haladjunk, mert még reggelizni is kell és a srácok keresztbe lenyelnek, ha nem leszünk ott időben!

-Előbb még úgy kellett kirugdosni az ágyból, te csak engem ne sürgess, oks?- nevetett és a fejemre dobta a pólót, majd behátrált a fürdőbe. Mikor végre rajtam volt minden ruhadarab és kiegészítő, (igen, mert ebben rosszabb vagyok, mint egy lány. De ezen ne csodálkozzatok, ennyi ruha közül, hogy találjam ki épp mit akarok felvenni?) kifutottam feltenni a páromnak egy kávét, magamnak meg kakaót. Vigyáznom kell a hangszálaimra, akármennyire is imádom, el vagyok tiltva a jó kis kávétól... leemeltem a konyhapultról egy kekszes dobozkát és az épp felém tartó fiú orra alá toltam.

-Vegyél, a kávéd is mindjárt kész van.

-Köszönöm te kis konyhatündér.- adott egy puszit az arcomra és kacsintva beleharapott a csokis finomságba. Ledobta magát egy székre, és a telefonját bújta várva az italát. És még én vagyok a kocka...na ezt megosztom a rajongókkal is. Ja talán inkább mégsem. Tudni illik a mi kis románcunkról senki az ég világon nem tud. A házból kilépve játszanunk kell a haverokat, mert még nem áll rá készen, hogy felszínre hozza. Kicsit szarul esik, de megértem a dolgot, hisz nekem se volt könnyű annak idején felvállalni magam. Várok, amíg úgy nem érzi készen áll rá. Leraktam elé a lila bögrét és bevonultam én is a fürdőbe rendbe hozni a frizurám, meg az arcom. Már fulladoztam a hülye hajlakktól, szóval, mint akit most dobtak meg egy gránáttal, rontottam ki, és estem rá a székre.- Na neked meg mi bajod?

-Legközelebb nyitott ablaknál szórakozok a hajammal...azért ott még nem tartunk, hogy gázálarcban fogok szépítkezni.- nevettem és még betoltam pár süteményt, lehörpintettem a kakaómat és várakozva pillantottam a nyugodtan olvasgató Tommyra.- Egy kicsit letudnál szakadni a netről, hogy elindulhassunk?

-Ki mondta, hogy netezek?- sejtelmesen vigyorgott és már csak pár kattanást hallottam, ahogy megörökít az utókornak.- Meg is van az új hátterem.

-Nos, erre számíthattam volna. Na de menjünk már kérlek! Nem akarom, hogy lecsesszenek, mert úgy is bekeveredünk egy dugóba, szóval jobb lesz előbb elindulni.

-Jó, jó megyek már na!- forgatta a szemeit és követett kifele a bejárati ajtón, ahonnan valóságos sprintet futottunk a kocsiig, nehogy lekapjon valami ügyeskezű paparazzi minket. Meglepő módon még csak torlódás sem volt, egész tűrhető tempóval haladtunk a stúdió felé. Mikor beléptünk már mindenki ott volt a szintén késős természetű Isaacen kívül.

-Mi ez a nagy vigyorgás gyerekek?- kérdeztem meglepetten és letettem a cuccokat a kezemből a kis háromlábú asztalkára.

-Nagy az összhang köztetek. Gyorsan ment az a kibékülés. Azt hittem, az ami a szülinapodon történt, csak a részegség miatt volt, de ezek szerint nem. Mindenesetre mi örülünk nektek.- intézett felénk Ashley egy akkora vigyort, ami lassan el sem fért az arcán. Jót nevettem rajta, és látszólag Tommyt sem zavarta a dolog. Csapattársak nem? Nekik joguk van tudni. Végül csak betoppant a dobos is és csak összeállt a banda. Meghúztam a vizem (mert vízből sosem elég!) és helyet foglaltam a kényelmes faszéken a többiek előterében, majd nekikezdtünk a Trespassingnek. Mivel ez a címadó szám, már ez is kész volt pár másik mellett, de még 2 nap múlva mennem kell stúdiózni New Yorkba. Nem kimondottan vagyok oda a „városért”, nekem túl hűvös. Nem röhög, nem csak a meleget szeretem, de nyáron legyen harminc fok felett a hőmérséklet na. Szegény rajongóim. Még ilyenkor is képes vagyok pólóban strandra járni. Jól van na, utálom a szeplőim! Ha tehetem, nem mutogatom őket. Mindegy, talán egyszer azt is megérjük, vagy nem. Na jó elég a gondolkodásból, vissza a valóságba!

A próba kifejezetten jól sikerült, jó volt visszatérni a régi kerékvágásba. Végre nem csak otthon tespedek, hanem csinálok is valamit. Tény, hogy a kis „baleset” miatt megint csak csúszni fog az album, mert elmaradtam rendesen a munkálatokkal. Ezért meg fognak ölni a Glambertök, de majd igyekszem minél édesebb mosollyal közölni velük, nehogy megharagudjanak. Bár már biztos most kész vannak az idegeik, de hát na...nem tehetek róla. Szóval miután kész voltunk a munkával és épp menni készültem, Isaac visszahúzott a vállamnál fogva.

-Haver nem kéne valahogy megünnepelni a nagy visszatérést? Mondjuk elugorhatnánk valami kis bárba bulizni egy jót. Na benne vagy?

-Végül is miért is ne. Akkor kilencre a szokásos helyen! De most mi megyünk srácok, sziasztok!- belementem a dologba és kisétáltam az ajtón. Végül is mi baj lehet belőle? Egy kis szórakozása barátokkal, semmi nagy cucc.