„Adam
szemszöge”
Az izmaim megfeszültek, ahogy
meghallottam a The Show Must Go On pár első dallamát. A fények
kigyúltak, melyek szinte megvakítottak, de már nem volt vissza út.
Mély levegőt vettem, és próbáltam nem túl idegesnek tűnni a
több százezres közönség előtt, kik szeméből kíváncsiságot,
és bizalmatlanságot olvastam le. Tény, hogy ezen a kontinensen,
közel sem vagyok olyan elismert, mint például Amerikában, talán
ezért is kell bizonyítanom, ezért nem szabad meghátrálnom.
Felcsendült a hangom, melyet feszült figyelemmel kísértek, de
ebből már nem észleltem semmit, mert magával ragadott a gyönyör,
amely minden egyes alkalommal elöntötte a lelkem, mikor énekeltem.
A ritmusra ringatóztam, nehéz bőrkabátom pedig követte minden
egyes mozdulatom. A szemeim lehunytam, és erősen koncentráltam
minden egyes ütemre, nehogy elrontsak valamit. Aggodalmam oktalannak
bizonyult, mert könnyedén cikkáztam a bonyolultabbnál-bonyolultabb
hangsorok között, amit a közönség egyre elismerőbben
hallgatott. Éppen kezdtem felbátorodni, mikor azon kaptam magam,
hogy saját magam sem hallom. Lehetőségem nem volt szólni róla
senkinek, így reménykedve igazgattam a piciny csillogó fülest,
nem sok sikerrel. Végül lemondtam róla, és még jobban figyeltem
minden egyes kiejtett hangra. Az incidens még Briannek sem tűnt
fel, így inkább elengedtem magam, és hagytam, hogy vezessen a
zene.
Mi voltunk az utolsó fellépők ezen a
csodálatos estén, szóval a színpadról lelépve elleptek minket a
riporterek és fotósok. Mindenkit lerendeztem ellenállhatatlan
mosolyommal, majd ledobtam magam a „lihegő” hatalmas bézs színű
kanapéjára, és relaxáltam.
-Adam hatalmas voltál! Freddie után
én még nem hallottam embert ilyen erőteljes hangon, és gyönyörűen
énekelni. Dolgozhatnánk még együtt a jövőben is. Nem gondolod?
-hallottam Brian öblös hangját magam mellől.
-Oh, köszönöm a dicséretet barátom,
szerintem is jól sikerült, bár azért nem nevezném magam közel
sem olyan jónak, mint a példaképem.
-Jaj, ne szerénykedj már! Én sem azt
mondtam, hogy kiköpött Freddie vagy, de tény, hogy a hangi
adottságaid megvannak hozzá, hogy te is lehess akkora sztár, mint
ő. Ezt a közönséget már megnyerted, biztosítalak, hogy egyre
szélesebb körben leszel elismert énekes.
-Köszönöm, remélem tényleg így
alakul a helyzet. Amúgy visszatérve az előző kérdésedre...persze
ezer örömmel csatlakoznék hozzátok még pár fellépés erejéig.
Élmény veletek dolgozni, de gondolom megérted, hogy most az új
album munkálataival vagyok elfoglalva. -néztem félénken a
rocksztárra, aki csak megértően bólintott, majd rácsapott a
combomra, és indulásra invitált. -Hova megyünk?
-Kicsit kiengedni a gőzt. Nem muszáj
végig ottmaradnod, de azért gyere el.
-Elég fáradt vagyok, szóval nem
maradok sokáig, de szívesen elmegyek. -mosolyogtam, majd kilépve a
hatalmas épületből, arcomat takarva közelítettem meg a fekete
limuzint, ahova szinte betuszkoltak a biztonságiak. Örömömet
azonban nem hagyta lankadni a tudat, hogy együtt ültem Katyvel, a
Queen tagjaival és Brunoval.
-Hogy mindig én maradok az egyetlen
csaj...kell nekem ennyi fiúval barátkozni. -méltatlankodott Katy,
de csak elnevette a dolgot, és a fáradságtól kissé beesett
arcomra pillantott.- Látom nem aludtál túl sokat. El is hiszem,
mert mindössze egy hetet kaptál felkészülni három igazi Queen
slágerre, szóval igazán csodállak, amiért ilyen jól sikerült
az előadás. Te voltál a legjobb.
-Hé, és velem mi lesz?- emelte fel
színlelt sértődöttséggel a karjait Mars, mire a lány
szemforgatva nyomott egy puszit az arcára, és mosolyogva tette
hozzá, hogy ő volt a másik kedvence.
Megérkeztünk egy nyüzsgő klubhoz,
ahova mindenki örömmel lépett be, csak nekem kellett alakítanom a
boldogságot. Leginkább nem álmos voltam, az csak közrejátszott
abban, amiért olyan megviselt volt az ábrázatom. Hiányzott egy
bizonyos valaki az életemből, de én hülye hagytam elmenni. Még
nem lövöm le a poént, nem árulom kiről beszélek, elég ha
annyit tudtok róla, hogy minden iránta érzett érzelmet magamba
kellett fojtanom, mert tartottam tőle, hogy ő nem így viszonyul
hozzám, és esetleg többé nem is látom. Csak a barátságunk
elvesztésének kockázata tartott vissza attól, hogy bevalljam, de
megbántam a dolgot, mert lett volna rá lehetőségem olyan egy
évvel ezelőtt, de meghátráltam, így most azóta szenvedek.
Minden egyes gondolatom körülötte forog, minden percben azt
kívánom, bárcsak itt lenne velem, de tudom, hogy minden áhításom
lehetetlen. Egy éve kell tettetnem, hogy minden rendben van, hogy az
életem tökéletes, de kezd a lábam alól kicsúszni a talaj, ezért
is kezdtem bele újabb és újabb dalszövegek írásába. Segít
kiadni magamból mindent, anélkül, hogy bárki rájönne, hogy
tényleg ez bánt. Igaz, elhúzódott a munka a dalokkal, és
továbbra is tart, de úgy hiszem 2012 tavaszára készen leszünk, a
rajongók nagy örömére.
Kedvetlenül iszogattam a mojitómat a
bárpultnál a gondolataimba mélyedve, mikor valaki megragadott és
behúzott a tánctérre. Jó barátom, Katy volt az, aki bátorítóan
mosolygott rám, és csábosan ringatta a csípőjét.
-Nekem nem kell produkálnod magad,
édes nekem így is gyönyörű vagy. -kacsintottam rá, mire
elnevette magát, és szorosan átölelt.
-Látom nincs sok kedved maradni. Menj
csak vissza a szállodába, majd megmondom a fiúknak, hogy pihenésre
van szükséged. -duruzsolta a fülembe, amit egy hálás puszival
köszöntem meg, majd az ajtó felé vettem az irányt, ahonnan
ismételten egyből betaszítottak az autóba.
Szinte már félálomban baktattam fel
a lépcsőfokokon, és mikor végre beértem hatalmas lakosztályomba,
első utam az ágy felé vezetett. Ledobtam magamról minden cuccot,
és egy szál alsógatyában dőltem le aludni.
***
A telefonom éles hangjára lettem
figyelmes. Morogva nyúltam utána, és rekedtes hangon szóltam
bele, azt sem néztem ki hív.
-Nem akarsz eljönni a városba egy
kicsit vásárolgatni? Tudom, hogy annak sosem tudsz nemet mondani.-
szinte láttam magam előtt Katy elégedett vigyorát, amin én is
elmosolyodtam.
-Sajnálom, de még mindig úgy érzem
magam, mint egy mosott szar, szóval ezt ma kihagyom. Kérlek ne
haragudj, ma inkább csak üldögélnék a szobámban, Holnap ígérem
veled tartok.
-Rendben, akkor holnap hívlak. Jó
pihenést BabyBoy! Sziaaa!- akaratlanul is elvigyorodtam a
megnevezésen, majd erőtlenül dőltem vissza a szobához illően
hatalmas és kényelmes francia ágyra, és a plafont bámultam.
Tudtam, hogy úgy sem fogok tudni visszaaludni, szóval felültem,
kidörzsöltem álmos szemeim, és a fürdő felé vettem az irányt.
-Egy kiadós zuhany nem árthat.
-motyogtam magamban, majd eleget téve előző kijelentésemnek
álltam be a forró víz alá, amely égette a bőröm, de élveztem.
Arcom az ég felé fordítva ejtettem pár könnycseppet, melyeket a
víz, mint vízesés a kavicsot sodort el. Fél órányi elmélkedés
után már nem is éreztem a csípő érzést a testemen, így
kiléptem a zuhany alól, és a törülközőt a derekam köré
csavarva támaszkodtam be a tükör elé.- Borzalmasan nézel
ki...szánalmas egy látványt nyújtasz. Örülnöd kéne, hogy csak
jó kritikát kapsz az életben először! Erre mit csinálsz? Sírsz
a zuhany alatt egy olyan fiú után, aki sosem fog viszont szeretni.
Mondhatom igazán rád vall ez a viselkedés...-állapítottam meg
magamról nyúzott arcomat szemlélve. Pár percig csak álltam,
aztán nagyot sóhajtottam, felvettem valami kényelmes cuccot, a
fejemre sapkát húztam, és kiültem a teraszra. A hideg, mint
derült égből villámcsapás érte az arcom, amibe beleborzongtam
de nem mentem vissza. Szokatlan számomra a Londoni hideg. Az örökké
forró és napfényes Los Angeleshez képest itt Európában szinte
megfagy az ember már így ősz vége felé járva. Kicsit
megnyugtatott, hogy nem kell télig itt maradnom, mindössze még 2
napot töltök még Angliában, aztán irány haza. Nem soká
bemutatom az új albumom első kislemezét alkotó dalt, a Better
Than I Know Myselfet. Eleve várom, hogy mutathassak egy kicsit az
érzelmesebb oldalamból az embereknek, de leginkább azt, hogy újra
láthassam életem értelmét. Nem, még mindig nem mondom el ki az,
bár a szemfülesek már kitalálhatták, de idővel a többiek is
megtudják ki miatt vagyok úgy, ahogy.
Perceken belül elegem lett a
borzongató hidegből, így gyorsan behúztam magam mögött a
teraszajtót, és leültem a kanapéra. -Istenem csak egy percre
mennél ki a fejemből, hogy jól érezhessem magam, csak egy rohadt
percre.- esdekeltem, de úgy tűnt nem ért semmit, így inkább
bekapcsoltam örök lelki támaszomat: a zenét. Szemeimet lehunyva
dúdoltam és doboltam az ütemet a lábamon, majd felülkerekedett
rajtam az énekes énem, és a szobát bejárta lágyan simogató
hangom. Christinától hallgattam a Hurtöt. Szerintem ez minden idők
legérzelmesebb száma. Én sem vagyok normális igaz? Benyomom a
zenét, hogy elfeledkezek minden rosszról, de nem valami pörgőset,
ááááá, mert sírósat. Végülis leküzdtem a könnyeim, kicsit
halkabbra vettem a válogatás CD-met, majd beugrottam az ágyba
kicsit felnézni Twitterre. Pár ezer kiírás persze volt a falamon,
köztük Brianéval, aki nem győzte a világ tudtára adni mennyire
profi voltam és milyen jó velem dolgozni. Hihetetlen jól esett
mennyire elismeri a munkámat, így meg is köszöntem neki, és
megosztottam a show felvételét, hogy azok is láthassák, akiknek
eddig nem sikerült. Perceken belül több ezerre nőtt a
megtekintések száma, és a sajtó is a pozitív kritikától
zengett. Túl jót tett volna az egómnak, ha egytől egyig elolvasom
mind, így csak belekukkantottam pár fontosabb oldal cikkeibe, és
elégedett mosollyal az arcomon csuktam le a fekete laptopot.
Legalább szakmailag minden rendben volt. Egyedül azt nem tudtam mi
lesz mikor visszautazok LA-be és újra látom őt. Vajon rosszabb
lesz? Vagy kevésbé fog hiányozni? Nem tudok semmit..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése