2. évad ~ 10. fejezet

-          Ébresztő álomszuszékok, még vár ránk egy út Németországba! Hahóóóó, nektek beszélek! Ezeket mi lelte? – próbálkozott az életre keltésünkkel Ashley, de sikertelenül. Meg se moccantunk, szóval tanácstalanul pislogott a csapat másik nőnemű tagjára, akinek persze –mint minden másra- most is volt megoldása.

-          Biztos macskajajosak. Annyi pia után. De, aki éjjel legény, reggel is legyen az! – és ezzel együtt a takaró is röpült rólunk, azonban volt hajnali tudja a tököm hánykor elég eszem, hogy vegyünk fel legalább valami bokszert elalvás előtt, szóval most nem szúrta ki a lányok szemét semmi, hogy úgy mondjam. Viszont békésen ölelgettük egymást, amire pár tengerimalac-szerű vinnyogás volt a reakció, majd a meghatottság elmúlásával, valami placcsant. Hideg, és folyós…igen, vagy fél liter vizet öntöttek egyenként ránk a lányok, mire ijedten pattantunk fel egymás karjaiba. – Na, ennyit erről. Mission completed! Ha Adamet képes vagyok felébreszteni, senki nem okozhat problémát.

-          Khm, még én is itt vagyok, ha nem tűnt volna fel, de, most őszintén…NORMÁLISAK VAGYTOK? Összefagytak a heréim és a combomhoz tapadtak, muszáj volt pont oda önteni? – pontosan, mert a drágák nem a fejünkre, neeeeem, az túl unalmas, hanem az intim zónánkra löttyintették az összes jéghideg cuccot. Nem hiába ugrottunk fel olyan hamar.

-          Bocsi, ez kihagyhatatlan volt. Túl édesen szundikáltatok együtt, mi pedig pontosan tudjuk, ilyenkor milyen nehéz kirángatni egymás rózsaszín felhői közül, szóval nem volt más választásunk. Na, de törölközzetek meg, aztán húzzunk, mert szorít az idő! Ma még város-nézni is akarok! – teljességgel kitalálhatatlan, hogy az előző mondatok ki szájából hangzottak el, mi? Tekintve a gúnyos beszédstílust és az állandó városnézési hajlamát, túlságosan is egyértelmű, hogy az egyed nem más, mint Ashley, aki továbbra is ott vigyorgott felettem.

-          Oké, ez idáig szép és jó, most nincs időeltolódás, nyugodtan lehet menni, miután beszereztünk valami szőrmekabátot, csak van egy kis bökkenő. Ti még mindig itt vagytok, rólunk csorog a víz és át kéne öltözni. Feltételezem nem akarjátok megint szemügyre venni „kis” Adamet, mint múltkor.

-          Azért figyeled, azt a „kis” jelzőt, hogy megnyomta, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét! – röhögött a basszusgitáros, amin már csak forgatni tudtam a szemem, mire végre leesett nekik a tantusz, hogy menni kéne. Egyszerre söpörtek ki a szobából, és mihelyt szabad lett a terep, felpróbáltam állni, de…

-          Uh, baszki a fejem! – igen, hirtelenjében olyan fájdalom hasított mindkettőnk fejébe, hogy egyszerre nyüszítettünk föl, sőt, én még a gyors mozdulat végett, leestem az ágyról, és térdeimre hajolva próbáltam enyhíteni a fájdalmat. Borzalmas érzés másnaposnak lenni, pláne, ha huzamosabb ideig nem ittál semmit, aztán csak spontán rád szakad egy bár italkészlete. Sok eszem volt, mondhatom, még jó, hogy hányom nem kellett. Eddig…

Nagyon óvatosan emeltem el magam a padlótól, először csak fekvőtámaszba, aztán szép lassan álló helyzetbe, de forgott velem a világ egy ideig, mire odáig jutottam, hogy valamennyire tudok járni. És még repülnöm is kell…repdesek az örömtől. Aggódva pillantottam vissza kedvesemre, aki hasonló gondokkal küszködött, mint én, szóval a fürdő helyett azonnal a bőröndjéhez mászott, és felrángatott valami ruhát magára, míg én a mosdóban igyekeztem embert varázsolni magamból. Hogy is írjam le…képzeljetek el egy atom másnapos faszit, akin még végigment két úthenger és egy rinocérosz csorda. Sikerült? És most rakjátok rá az én fejem. Na, olyan voltam én. Az órára nézve azonban még jobban elfogott a borzalom, ugyanis hajnali nyolc óra hasadt éppen, mi pedig úgy 3 órája estünk az ágyba. Szóval a fáradtság is rátett egy lapáttal a szexuális kisugárzásomra, ami egyenlő lehetett egy „zs” kategóriás paraszt modellfiúéval. Az biztos, hogy, ha ilyen állapotban látnának a rajongók, nem én lennék a meleg szexikon.

A jó hír viszont az, hogy – a macskajaj hatására, vagy amúgy-, de Tommyn egyáltalán nem látszott a megbánás vagy a düh legapróbb szikrája sem az éjjel történtek miatt, ami lehetett még attól, hogy elfelejtette, de mindenesetre engem boldogság fogott el ezt látva. Már kezdtem készülni rá, hogy kioszt, hogy képzeltem, hogy csak úgy rámászok, de mivel erre nem került sor, bugyuta vigyorral az arcomon pakolásztam a cuccaim.

-          Neked meg honnan a büdös életből van ennyi energiád? – ásított a bőröndje tetejéről Tommy, mire csak vállat vontam és intettem neki, hogy kövessen lefelé a lépcsőn, ahol pár órája még úgy kellett felcipelni. Morogva végül csak teljesítette a kérésem, és lassan totyogott utánam. Azt nem mondanám, hogy gondatlanul sikerült levinni a csomagokat, mert kétszer majdnem kiesett az egész a kezemből, ő meg egyszer rám ejtette az egészet, és kis híján legurultam. Szóval külső szemmel elég vicces látványt nyújthattunk, az már biztos.

A repülőút mindössze egy órás volt, azonban senki nem beszélt sokat, még Isaac se, akibe általában úgy kell belefojtani a szót. És ez zavart. Jó, mindenki fáradt volt és az ital utóhatásaitól szenvedett, de kezdett aggasztani, hogy még Tommy sem igazán szólt hozzám. Vajon haragszik, csak nem mutatja? Nem tudtam a választ, de kezdte a kíváncsiság és az aggodalom elnyomni a rosszullétem.

Na, ha eddig panaszkodni mertem, hogy hideg van, mostantól meg sem szólalok. Azt hittem már most Finnországban vagyunk, olyan fagy csapta meg az arcom, mikor kiléptünk a szabadba. Elismerésre méltó, milyen tiszta a levegő, de, hogy lefagyasztott minden érzékelő receptort az orromban, az is biztos. Hogy bírnak így élni az emberek, állandó mínuszok közt 3 hónapon át? Oké, december van, de LA-ben ilyenkor is max 4 fokig hűl a levegő, nem -14-ig! Lehet nem is volt hülyeség a szőrmekabátos ötletem, mivel most csak valami szövet cucc volt rajtam, gigantikus méretű szőrős kapucnival, amivel kitörölhettem a seggem, az ég világon nem melegített semmit, csak állandóan a számba került pár szőrszál tőle. Még azért szurkoltam, hogy a hó ne kezdjen esni, mert akkor aztán végképp kiakadnék. Persze, majd fújja a jeges szél a több ezer kis fehér szart a pofámba, ez minden álmom. Évente párszor látok csak havat, ami látványra csillagos ötös, a jó meleg szobából szemlélve egy bögre kávéval a kezemben, de ha benne kell állni, na az olyan karó, hogy kilógna a naplóból.

A főtérről persze kénytelenek voltunk sétálni, nem úsztuk meg a városnézést. Ashley, hogy nem érezte a dermesztő hideget, azt nem tudom, de úgy pörgött, mint a duracell nyuszi. Valószínűleg megint rácuppant arra a forralt-borra  vagy mire, mert múltkor is attól volt ilyen. Passz, de volt elég elfoglaltságom enélkül is. Elsőnek vettem egy jó bélelt sapkát, mert kékre fagytak a füleim, aztán kesztyűt, sőt még egy szövet pulóvert is, csak úgy sebtiben, mert tényleg nem éreztem már semmimet. Tényleg elhamarkodtam a dolgot, mert egy ízléstelen hóemberes, hupikék darabot sikerült beszereznem, ami még jó, hogy nem látszott a kabát alatt, mert azt aztán soha nem magyaráznám ki a sajtónál. De néha a kényszer ilyen döntésre húzza az embert. Ugyanis rendes ruhaboltba nem volt Ash szerint időnk benézni, szóval rögtönöznöm kellett, és az utcai árusoknál csupa karácsonyi holmi volt terítéken, így került hozzám ez a csodás hóember is. Inkább, mint a foszöld színű karácsonyfa, főleg, mert talpig zsidó vagyok, szóval elég ironikusan jött volna ki. Szerencsére nem egyedül intéztem a vételt, Tommy és Alice is ilyesmire kényszerült, de a lány még cukinak is nevezte a felsőt. Cuki…igen, egy 8 éves kislányon lehet édesen mutat, de két lassan 30-as pasason elég röhejes látvány. Főleg, mert Tommynak már csak a bíborszín Rudolfos jutott, amitől persze nem tudtam visszafogni a röhögést, és Isaaccel szinkronban nyomogattuk a kidudorodó piros orrocskát, mire a gitáros visszavágott és a répámmal kezdte ugyanezt csinálni. Na, mivel ismerlek titeket glamberts, mint a rossz pénzt, pontosan tudom, hogy a répa szó alatt nem a hóember orrát értitek, pedig kivételesen arra kell gondolni. Főleg, mert az a bizonyos répa, olyan szinten belefagyott a farmerba, hogy maximum jégcsapnak lehetne már nevezni, semmi élő dolognak. Nos, miután az öltözködés megvolt, és elhatároztuk, hogy Kalifoniába visszaérve, elküldjük őket anyáinknak, hogy semmi bizonyíték ne maradjon utánuk, végre nagyjából kellemesen telt a séta. Ashleynek volt annyi esze, hogy rétegesen öltözködik, azért nem fázott, Isaac meg úgy is mindig félmeztelen, a bőre valószínűleg már olyan vastaggá vált, hogy elmegy ruhának. Na, jó ez nem vicces, de ő tényleg nem didergett úgy, mint eleinte mi. Szégyen…Hát, legalább már az bebizonyult, hogy a melegviccek felének semmi alapja, mert pont annyira fázunk, mint egy átlag ember, aki nem képes rendesen felöltözni.

Már lassan 2 órája mászkáltunk, ami igazából élvezetessé vált, mert maga a hely gyönyörű épületekkel és parkokkal volt körülvéve, de már bőven elfáradtam és csak a szállásra akartam menni kipihenni magam a fellépés előtt. Pár közös fotó után végre taxiba ültünk és a szálloda felé vettük az irányt, ami jóval családiasabb volt, mint az előzők, és az igazat megvallva, jobban tetszett akkor ez a berendezés. Csupa kényelmes ülőgarnitúra, fa bútorzat és lágy színek. Semmi felesleges giccs, vagy luxustárgy. Mindig szerettem az ilyesmi helyiségeket, szóval most is otthonosan mozogtam a parkettán és a mályva színű, félkörös kanapén. Tudtam, hogy, ha Tommy akar valamit mondani a tegnap estéről, most megteszi, és emiatt már a bejáratban görcsbe rándult a gyomrom. Féltem…egyenesen rettegtem a visszautasítástól, és a lehetséges leszidástól, hisz ma végig közömbösen viselkedett velem. Se meg nem ölelt, se nem gyilkolt a szemeivel. Utálom az ilyen pártatlanságot! Lehetetlennek tűnt olvasni a fejében, így a szerencsére kellett bíznom magam, ami nem kenyerem. Szeretek biztosra menni, ezért sem voltam eddig túl sikeres magánéleti szempontból, mert akármilyen erősek is az érzelmeim, nem gondolom át a tetteim súlyát és egy esetleges baki mindent elronthat, amit nem lehet csak úgy összerakni, mint egy törött vázát. Emiatt sokszor végződött rosszul kapcsolatom, de őt nem akarom semmiképp elengedni egy részegen hozott döntés miatt. 

(…)

Újabb helyszín, újabb koncert, azonban az előkészületek sokkal több izgalmat foglaltak magukban, ugyanis történt pár baki, amin már csak röhögni tudok, de maximalista ember létemre, akkor nem igazán húzódott mosolyra a szám. Kezdjük Léda tojásaival (bocsi a folytonos irodalmi kifejezésekért, néha rám jön a művelődhetnék), mikor is próbálnunk kellett. Alig kezdtük el, elromlott az erősítő. Recsegett párat, aztán végleg kilehelte a lelkét. Tanácstalanul álltunk a segítséget várva, aki felfedte a valóságot, miszerint valami ráfolyt. Nem volt időnk megkeresni a bűnöst, sürgősen újat kellett találnunk helyette, azonban a szakember a nagy vizsgálódás közepette, áramütést szenvedett, mivel valamelyik okos nem húzta ki a készüléket, és áram alatt volt. Szerencsére nagyobb baja nem lett, de kidőlt egy időre, szóval még új csapatot is kellett szervezni, akik minél előbb szereznek egy erősítőt. Igen ám, de este 8-kor melyik hangszerbolt tart nyitva hétvégén? Kétlem, hogy bármelyik is. Viszont ez okozott némi további problémát, mivel a legközelebbi kapcsolatunk sem ért volna oda időben a cuccal, szóval ötletünk sem volt, mit lehetne tenni. Ráhagytuk a dolgot a profikra, hátha kerítenek valamit a raktárból. Elvonultuk a sminkbe, mivel az idő szaladt, és sehol sem voltunk. Persze ez sem úszta meg szépségpont nélkül, frászt hozták a fodrászomra, aki ijedtében a hajlakkos üveg egész tartalmát kb a fejemre fújtam, és úgy csillogtam tőle, mint valami fényvisszaverő üveg. Mondanom sem kell, kezdtem ideges lenni. Egy alapos hajmosás után már kevésbé ragadtam, de fél óra volt kezdésig, és se a fellépőruhám, se a  smink nem volt rajtam, a hajam víztől tocsogva lapult a fejemre, és az erősítővel még mindig nem jutottunk előbbre. Valami pasi próbálta megjavítani az eddigit, de beázott a fővezérlő, vagy tudja a halál micsoda, és az egész gépnek kampec. Óriási! Aggodalmasan járkáltam fel s le, míg szegény fodrász utánam futkározott a hajszárítóval, hogy rendbe hozza a dolgot. Végül csak sikerült a helyemre parancsolnia, de nem volt idő rendesen felzselézni, hogy úgy is maradjon, szóval a szemembe vasalták, akárcsak régen, és kaptam valami szolid sminket, aztán irány a stylist. Vagyis, így lett volna, ha nem látom meg, hogy még mindig semmi hír erősítő ügyben. Itt kattant el az agyam. Kiviharzottam az épületből, és a legközelebbi hangszerbolthoz futottam, ahol látszólag még leltároztak, mert pislákolt némi fény, azonban már pár órája bezártak. De hol érdekelt ez már engem? Üvöltözve dörömböltem az ajtón, hogy engedjenek be, most lesz koncertem, kéne egy erősítő, etc., de rám se hederítettek. Végül leesett valamiért. Egy létfontosságú dolgot nem tettem hozzá a mondanivalómhoz, ami gyerekek, ezúttal nem a kérem szépen.

-          Adam Lambert vagyok, és 15 percen belül színpadon kell lennem, szóval könyörgöm segítsenek, mert ez a semmirekellő banda még erre sem képes, hogy elintézze, szóval nekem kellett idáig szaladni, reménnyel a szívemben, hátha maguk segítenek. Kérem, engedjenek be! Ha kell kétszeres áron megveszem, vagy promózom a boltot, csak siessenek! – kétségbeesett szavaim hallgatóságra találtak, azonnal nyílt az ajtó és tágra nyílt szemekkel néztek rám, mint, aki még embert se látott.

-          Komolyan? Személyesen Adam Lambert könyörög a mi kis üzletünk ajtaja előtt? – az elképedtségtől szinte az ájulás kerülgette a nőt, de még időben elkaptam, és párszor finoman megráztam, hogy térjen magához. – Fel se tudom fogni agyilag, de persze szívesen segítünk. Lance! Hozd ki a Marshall erősítőket!

-          Csak a gitárhoz kell szerencsére, de az nagyon.

-          Akkor csak azt, de siess, mert az úrnak percei vannak hátra! – úr…hah, hát ezen mindig röhögnöm kell, mint, mikor egy interjúban Mr. Lambert néven emlegetnek, mert akkor mindig apa ugrik be. Őt szólították így anno, mikor még többet csörgött a telefonja, mint az enyém.

Tényleg azonnal a raklapra került a műszer, és egészen a színpadig cipelték, amit végre nem nekem kellett megcsinálni. Na, még csak azt kéne. Nem elég, hogy nekem kell elintéznem ezt is, még vigyem is be. Bár totál kinézném ebből a bandából. Kapnak fejmosást még, meghiszem azt! Még ilyet, hogy egy rohadt pót erősítő nincs nekik, hát még sosem szart be egyik sem? Vagy csak az én kedvemért hagyták most ki az előkészületeket, hátha velünk, amerikaiakkal ez nem fordul elő. Hát most megosztok veletek egy nagyon meglepő információt. DE! Képzeljétek, ugyanúgy beadják a kulcsot a mi dolgaink is, akármilyen híres énekest is szolgálnak. Aztaaaaa, micsoda újdonság!

Oké, elég a szarkazmusból, ideje volt az utolsó simításokat is elvégezni, ugyanis a közönség egyre türelmetlenebbé vált, ahogy teltek a percek a műsoridőből, én pedig sehol sem voltam. Már átöltözni sem volt lehetőségem. Emlékszünk még a hóemberes kis „cukiságra”, amit minél messzebb akartam tudni magamtól pár órája? Nos, mivel arra számítottam, minden sínen lesz, és kifutottunk az időből, rohadtul nem volt időm átvedleni, szóval ez a gyönyörűség maradt rajtam, mikor kilöktek a színpadra. Értitek…annyit nem voltak képesek megvárni, hogy levegyem azt a szart. Szinte égett a bőr a képemről, de az én kis szerelmemre mindig számíthatok. Utolsó pillanatban odadobta nekem a dzsekijét, hogy húzzam magamra, amíg kisétálok. Abba egyszerűbb volt belebújni, mint lehámozni magamról a tapadós pulóvert, és sokkal kevésbé feltűnő felhúzni a cipzárját is nála. Hálásan pillantottam rá, amint a reflektorfénybe értem, mert megmentett ezernyi kínos fotótól és videótól, a közeljövőben esetlegesen megjelenő cikiző cikkekről nem is beszélve. Elkezdődött a show, -nekem köszönhetően- a hangzással sem volt gond, minden hang tisztán jött ki és nagyon jól szórakoztam, azonban egy valamit nem vettem figyelembe. Mégpedig azt, hogy azt az elegáns kis ruhadarabot a hideg ellen vettem, nem benti 32 fokra, miközben telibe világít több tíz lámpa. Izzadtam, mint a ló, főleg, mert a dzseki is fekete volt, szóval, csak úgy szívta magába a fény által sugárzott hőt a pulóver mellé. Már lassan fürödtem a saját verítékemben, ami elég undorító, szóval igyekeztem enyhíteni a hőséget. Szokásomhoz híven most is először a csizmától szabadultam meg, ami már segített kicsit, de felül ugyanúgy szaunáztam, ami nem végződhetett jól. Ha leveszem a kabátot, meglátják azt a felsőt, ha meg nem, élve elégek. Adam, találj ki valamit! Végül a természet cselekedett helyettem. Egy túl heves mozdulatnál elvesztettem izzadt talpam miatt az egyensúlyom, és egy filmbe illőt seggeltem a színpadon. Már röhögnöm kellett a saját szerencsétlenségemen, amivel nem voltam együtt, ugyanis a nézők is egytől egyig nevetésben törtek ki, a jelenetet látva. Végül is, ha már lúd, legyen kövér, növeljük a kínossági szintet. Megfogtam a dzsekit, és visszadobtam eredeti gazdájának, aztán nagy nehezen feltápászkodtam és ott virítottam a szintén vigyorgós hóemberrel magamon.

-          Mielőtt bárki bármit mondana, megmagyarázom. Mivel nem vagyok a helyi hőmérséklethez szokva, és drága egyetlen basszerosom, Ashley minden áron körül akart még ma nézni a városban, az üzletek pedig tiltva voltak, hiszen onnan nehéz lenne engem kirángatni, kénytelen voltam rögtönözni, és csak ezt találtam egy utcai árusnál, de legalább nem fagytam meg. Azt terveztem messzire elhajítom, amint hazaértünk, de elfeledkeztem róla, és történt pár baki a színfalak mögött, amik miatt nem tudtam még csak át sem öltözni, szóval ez a merő gyönyör is rajtam maradt, amiben kb. úgy festek, mint egy nagyra nőtt 8 éves, de ennyi szar után, ami ma történt, őszintén szólva, már hidegen hagy, ki lát meg ilyen retardált állapotban. – hoztam a londoni formámat, akkor a gatyám szakadt el, elég kényes helyen a Queen fellépés közben, és abból is tudtam viccet csinálni, ebből hogy ne tudnék? A répát pöckölgetve totyogtam, akár egy kisgyerek, egyenesen Tommyhoz, akire kiskutya szemekkel pislogtam. – Apuciii, kérek egy olyan sapit, mint annak a lánynak vaaan! – hangom nevetségesen elvékonyodott, és a közönségben vigyorgó nőre mutattam, akin a nevemmel ellátott fekete-sárga satyi díszelgett.

-          Jól van édes kis bogaram, majd, ha nem hoz virgácsot a Mikulás, akkor kapsz olyat, te kis egoista. De ebben az évben is rossz voltál, hát milyen dolog lesmárolni az apádat? – ezt nem bírtam tovább, kiestem a szerepemből, és hangosan nevetve karoltam át a szemtelen „apát”, puszit lehelve az arcára.

-          Na, a bohóckodásból mára ennyit, úgy is született pár ezer fotó rólam ilyen állapotban, szóval most már végre megszabadulhatok tőle. – egy szikla esett le a szívemről, mikor végre nagy nehezen lehúztam magamról a perzselő pulóvert, és kellett egy kis idő, mire kilihegem magam. – Huh! Egészen más. Kap levegőt a bőröm végre, a póló nem éget annyira. De most ezzel mit kezdjek? Kell valakinek? Figyelmeztetés: tocsog az izzadtságtól. – a kérdést eredetileg viccnek szántam, mert elég undi, hogy valaki az általam összeizzadt felsőért áhítozik, de ilyen a fanatizmus. Érthetetlen, amíg te is bele nem csöppensz. Azonban most is a stadion egész tartalma sivítozott, hogy az övé lehessen ez a borzalom, szóval bedobtam valahova középre. Két legyet egy csapásra. Valaki most boldogan megy haza, és lehet klónoz az izzadságból kivont DNS által, és megszabadultam az átkozott pulóvertől. Tiszta nyereség! Legalább az a valaki gyárthat magának egy saját Adamet. Hah, azért meglepődnék, ha magamat látnám szembejönni az utcán 3 példányban… nem igazán szeretném átélni.

Mivel már nem égett a bőröm, a koncert második fele a tőlem telhető legnormálisabban telt, ami, mint tudjuk, nem a komolyság szinonimája, de azért igyekeztem többet nem hülyét csinálni magamból. A meghajlásnál az eddigi legnagyobb éljenzést kaptuk, amit nem tudom a teljesítményre, vagy a szerencsétlenkedésemre kaptuk, de büszkék voltunk rá, és vigyorogva sétáltunk le a színpadról. A sok baklövést ez a jó hangulatú fellépés fölülmúlta, már nem is haragudtam a szervezőkre az erősítő miatt, csak egy zuhanyra vágytam, és egy kiadós alvásra. 

2. évad ~ 9. fejezet

  FIGYELMEZTETÉS! A blog ezen része erotikus elemeket is tartalmaz!

- Fiúk haladjatok már! Nem hiszem el, hogy minden létező boltba be kell nézni. Először a parfümök, aztán a ruhaboltok, később a szuvenir és csokoládé üzletek. Már vagy 20 táska van a kezetekben. Nem elég már? – méltatlankodott Alice, mert szegénynek fázott a segge és minél hamarabb haza akart érni, de a hideg számunka eltörpült a sok látnivalóhoz képest. Jó, bevallom a vásárlás azért még mindig élen vezetett most is. A sok illat és különféle stílusok keveredése a szabásmintákon, egyszerűen zseniális! Persze nem csak én voltam ezzel így. A buzgó szintetizátorosunkon kívül mindenki élvezettel vetette bele magát a francia hétköznapokba. Ashley az ékszerboltban ragadt le valahol mögöttünk, Tommy egy metál boltban Isaac-kel együtt, aki leginkább csak gúnyt űzött pár extravagáns szerelésből, engem pedig a már említett illatszer és smink üzlet szippantott magába, szó szerint. A kedvenc márkáim, amiket Amerikában különböző helyeken kell hajkurásznom vagy rendelni a neten, most mind egy épületbe voltak besűrítve. Ez itt a mennyország én mondom. A nyugati partokról jöttem, nem vagyok hozzászokva az 5-10 foknál hidegebb időhöz huzamosabb ideig, de mivel 10 méterenként megakadt a szemem valamin, ami bent helyezkedett el, túl sok gondom nem volt a csípős hideggel, ami jellemezi Európát. Itt mindig szélsőséges az időjárás. Otthon legalább mindig enyhe az idő, vagy szimplán meg lehet sülni. Itt pedig vagy befagy a segged, vagy szaunázol, ha csak kimész a napra, vagy elázol az őszi időkben. Mi lesz velem Finnországban? Ott biztos nem megyek város-nézni az éppen „kellemes’ -10 fokban, még a vérem is belém fagyna. A helyiek ezt vajon, hogy bírják? Bár inkább befogom, Szibériában azt hiszem még nem jártam és nem is szándékozom menni. Moszkva viszont kellemes, mindenhez kínálnak valami rövidet, ami már nálunk vízzé vált, én viszont elég jó kedvűen léptem anno színpadra és a végén már egymást támasztottuk Tommyval, nehogy eldőljünk. Heh, azok a szép idők.

-          Adam, már mindenki elindult valamerre, válaszd már ki melyik kencefice kell a további 2000 mellé és menjünk! – rángatott ki a gondolataim közül Alice, aki kezdett egyre türelmetlenebbé válni, szóval inkább mindkét lehetséges választási lehetőséget a szatyorba dobtam, de alig fizettem ki őket, már cibált is kifelé. Hirtelen borzalmas hideg csapta meg az arcom, melybe egész testem beleborzongott.

-          Jesszus gyerekek megfagyok!

-          Mi is. Lassan haza kéne..

-          Kizárt! Alig vagyunk szabadon, ha már itt vagyunk muszáj elmenni pár helyre!

-          Ja, de szerinted mégis mennyi ideig húzzuk ki ilyen hidegben, mikor nem ehhez vagyunk szokva, teljes agyfagy nélkül?

-          Van egy ötletem! – kiáltott fel Ash macskásan elvékonyodott hangon és izgatottan integetett, hogy kövessük. Végül is rosszabbul nem járhatunk, mint amúgy, szóval mentünk utána, míg egy különös bódénál lyukadtunk ki. Kellemes bor illat áradt szét ezen a területen, mégis valamivel meg volt spékelve. Talán…szegfűszeg. „Mi lehet ez?” merült fel mindnyájunkban a kérdés, elképedt arcunkat látva pedig az árus reklámozni kezdte ízletesnek titulált termékét.

-          Európai specialitás a forralt bor. Különféle receptek vannak rá, de nálam isszátok garantáltan a legjobbat. Édes, zamatos és garantáltan felfűti a fázós turistákat. Megkóstoljátok? A próba ingyen van!

-          Miért is ne.. – az öreg szemüveges azonnal a kancsójához kapott, miből 1-1 deci forró ital jutott mindenkinek. Hívogató illata elcsábított, hisz eleve imádom a borokat, na meg új dolgokat megismerni, szóval érdeklődve hajtottam le a pohárka tartalmát. Kellemes bizsergés járta végig a nyelőcsövem minden szegletét, és láthatóan a többiek is hasonlóan vélekedtek az italról. Azonnal kértünk fejenként vagy fél litert mindenkinek, és azt iszogatva róttuk tovább az utcákat, mert a rideg szél már meg sem érződött.

Perceken belül a banda elég beszédes lett, lehetséges a fűtést a papa nem csak úgy értette, hogy fizikai úton nyújt meleget. Úgy döntöttünk inkognitóban elindulunk egy kis buszozásra a városban. Mondanom sem kell, a beolvadás nem ment túl egyszerűen. A sok csomagot látva lerítt rólunk, hogy turisták vagyunk, a túl sok takaró eszköz pedig kézzel fogható bizonyítékot adott arról, hogy bujkálni akarunk. Pláne én. Itt nem kevés rajongóm van szerencsére, azonban most nem jött volna kapóra egy 2 órás autogramosztás a Diadalívnél. Néha azért hiányzik, hogy mindenféle kockázat és leszólítgatás nélkül, civilben szórakozhassak kicsit, de idővel hozzászokik az ember, hogy gyakorlatilag semmi magánélete, csak, amit egy adott épületen belül él, de még az sem mindig. Szerencsére az álcázott szupersztár mese bejött, és épségben közlekedtünk a városban. Már amíg tudtuk hol vagyunk, mert bizony egy idő után a GPS-be is beletört a bicskánk. Vagy 8 nyíl mutatta, hogy erre meg arra menjünk, de sehol nem az volt, aminek eredetileg lennie kéne. Telefonunkat bújva próbáltunk valami irányt kitalálni, de a dologba úgy belemerültünk, hogy két csoportra szakadtunk. Mivel én a vezér ösztöneimmel természetesen előre haladtam Tommyval az oldalamon, aki bizalommal követett, teljesen elkerülte a figyelmem, hogy a többiek rég lekanyarodtak valahol. Csodás. Mikor ez feltűnt már lehet rég messze jártak vagy éppen minket kerestek. Az utóbbi kezdett beigazolódni, mivel perceken belül jött a hívás, merre vagyunk.

-          Hát fogalmam sincs, valami üres füves téren egy hatalmas palotával vagy mivel szemben.

-          Elárulnád, hogy a 30 palota és 500 park közül éppen melyikre gondolsz drágám?

-          Úgy nézek ki, mint aki vágja mi hol van Párizsban? Na, de akkor te mondd hol vagytok, hátha odatalálunk Tommyval.

-          Öh…egy kávézóban.

-          Ahaaa és még én nem tudok konkrétat mondani, mi? Abból meg 5000 van itt az fix.

-          Jó, elismerem mi sem tudjuk hol vagyunk, de maradjunk abban, hogy este hétkor találkozunk a szálláson. Pontosak legyetek, mert utána hamarosan fellépés!

-          Igyekszünk. Na, pá! – remek. Alig vagyunk itt pár órája és sikerül eltévedni. Nem is én lennék.

-          És most merre?

-          Hát gondolom sétálgatunk, míg valami híres emlékművet nem találunk, onnan pedig egyszerűbb megtalálni az útvonalat haza.

-          Valami…ilyesmire gondolsz? – mutatott balra a szőkeség, ahol, na tippeljetek mi állt… Vagy 300 m magas, fémből van, és minden második embernek van egy ilyen formájú kulcstartója. Pontosan. Az Eiffel-torony mellett képes voltam csak úgy elsiklani, hogy egy térrel arrébb fekvő építményt előbb vettem észre, mint a hatalmas tornyot. Ekkora gyökeret, mint én, komolyan. Amint leesett a dolog, mindketten nevetésben törtünk ki és felé vettük az irányt. Mivel éppen nem a nyári turista szezonba csöppentünk bele, alig álltak sorban a feljutásért, szóval magammal rántottam Tommyt, mivel még sosem voltam ott fenn. Ismerősök már eleget nyilatkoztak arról, milyen gyönyörű a kilátás, én a saját szememmel akarom látni!

Mivel volt elég eszem és lustaság a véremben, a liftes megoldást választottam, ami jó módszernek bizonyult, mivel percek alatt  a tetőn találtuk magunkat. Viszont egy nagyon fontos dologról elfeledkeztem, ami még a falmászós sztoriban derült ki: iszonyú tériszonyom van. Amilyen halál nyugodtan léptem ki a korláthoz, olyan gyorsan ugrottam vissza az egyik gerendába kapaszkodva, hogy le ne essek. Minden forgott körülöttem, remegtek a lábaim és összeszorított szemekkel rogytam a térdeimre, hogy megszűnjön a külvilág. Azonban az, hogy én nem látok semmit, nem takarja azt, hogy más sem lát engem, szóval gyönyörű műsort adtam a velünk együtt jött látogatóknak, akik persze visszafogott kuncogásba kezdtek, én meg azt sem tudtam min folyik a nevetgélés, amíg Tommy meg nem kopogtatta a vállam. Résnyire nyitva az egyik szemem sandítottam körbe, ahol még mindenki engem bámult. Csak adja Isten, hogy nem ismernek föl, könyörgöm! Kénytelen voltam összeszedni magam, noha sokkal kínosabb helyzetbe, úgy sem kerülhettem volna. Lassan és biztosan felcsusszantam, végig szorosan érintkezve a fémrúddal, és egy zavart mosoly kíséretében hajtogattam, hogy elnézést, mire a közönségem végre el is fordult, és inkább a kilátásba temetkezett, mintsem az én szerencsétlenkedésembe. Ilyenkor lennék képes egy laza mozdulattal lehúzni magam a slozin, esküszöm. A Ratliff gyerek is alig tudott uralkodni magán. Alsó ajkaira harapva igyekezett visszatartani a röhögést, de nem sokáig jött össze neki, mert hamarosan hangos hahotája betöltötte a torony minden szegletét, és majdnem visszaesett a liftbe. Végül megelégeltem a dolgot, mert megszégyenítve éreztem magam, szóval nem törődve zselévé vált lábaimmal, ugrottam neki és egy hatalmas ölelés kíséretében betapasztottam a száját. Nem, most nem smároltam le, ahhoz túl nagy a nézőtér, de a tenyerem épp elég volt, hogy a levegő hiányától kicsit lenyugodjon. Mikor már éreztem, hogy nem remeg a röhögéstől, lassan elengedtem, és, hogy bebizonyítsam férfiasságom, lenyelve minden félelmem totyogtam a korláthoz. Csak lassan és biztosan. Egyik szememmel párszor felpislantottam, majd a másikkal is, míg végül csak meg tudtam rendesen állni a lábamon halálérzet nélkül. Persze a gyomrom továbbra is liftezett és remegtek a lábaim, de viszonylag biztosan álltam egy helyben  ami már nálam haladás. Ezt látva Tommy elmosolyodott és mellém lépve könyökölt a padkára, hogy végig mérhesse a város látképét. Nekem mégis izgalmasabb volt az ő látványa. Észre sem vettem, a remegés abbamaradt, és egészen megnyugodva húzódtam közvetlenül mögé. Karjaimat lágyan dereka köré fontam és a fejem vállára hajtva kémleltem én is a tájat. Így minden más volt. Nem zavartattam magam tovább a látogatók előtt, reflexből hozzá simultam, de nem ellenkezett. Továbbra is mosolyogva meredt a távolba, csak már velem a hátán. Igazán meghitté vált a pillanat. Hirtelen nem is éreztem a hűvös szelet, mely néha megrángatta a tornyot, a méltatlankodó tekinteteket és a félelmet a testemben. Csak őt.

Végül megfordult és hosszas szemezés után magához ölelt. Magától! Azt hittem elszállok örömömben. Még puszit is kaptam.

-          Már megérte eltévedni. – a percekkel ezelőtt mélybe veszett férfiasságom lassan visszatérni látszott és féloldalas vigyorral az arcomon ölelgettem őt. A pillanatot azonban a csengő szakította félbe, ami az újabb csoport érkezését jelzi, szóval ideje volt menni. Egy halk sóhajtás után kénytelen voltam elengedni, de örömömre a kezem óvatosan megfogta, és úgy tértünk vissza lassacskán a sík földre.

Kezdett szürkülni, mikor hazafelé sétáltunk, és a hideg fokozódott. Tommy annyira vacogott hogy hozzám menekült a jeges fuvallatok elől, hogy karoljam át. Ez minden szempontból tetszett, hisz ezek szerint kezdett felvállalni és az sem utolsó, hogy így engem is melegített. Bár túl sokat nem ért, mert így sem éreztük már a végtagjainkat, szóval inkább behúztam egy szimpatikus kis sarki kávézóba. Ugyan fogalmam sem volt hol vagyunk, de legalább az apró helyiséget kellemes 28 fok uralta, és miután rendeltünk két forró teát, kezdtek visszatérni az ujjaim. Direkt lassan szürcsölgettük az italt, hogy minél alaposabban átjárja a testünk, bár lehet kicsit hülyének néztek, mert úgy néz ki csak mi fáztunk ennyire. Hát jól van na, nem Szibériában születtem… Egy darabig még beszélgettünk, aztán csak sikerült rávennem, hogy menjünk, mert 10 percünk volt hétig, hogy eltaláljunk a szállodáig, odaérjünk és ráleljünk a csapat tagjaira. Csodálatos. Minden hozzáértésemet beleadva a tájékozódásba (ami nem az erősségem) koncentráltam a GPS-re, hogy legalább ne az ellenkező irányba forduljunk. 2 percig forogtam egy helyben  mire végre a nyíl mentén sikerült elindulnunk, de a körülöttem zajló forgalomról elfeledkeztem és Tommynak kellett vissza rántania egy kocsi elől, nehogy elüssön. Mondanom sem kell, kisebb infarktust kaptam, mikor hirtelen valaki megragadt hátulról és egy autó száguldott el milliméterekre az arcomtól.

Végül csak elértünk a célhoz, még, ha kicsit késtünk is. Szinte rohantunk befelé a jó melegre, ahol nem törődve a hegyi beszédére készülő Alice-szel, futottunk fel a szobába a takaró alá. Mint két gyerek ugrottunk fejest az ágyba, ahol egymást ölelve próbáltunk felmelegedni, de ekkor valaki lerántotta rólunk a lepelt.

-          Fiúk! Nincs időnk még enyelegni, haladni kell az előkészületekkel, még nem is próbáltunk, te lehet meg is fáztál a hidegben Adam, Tommy pedig nem játszott hetek óta! Ki az ágyból, vegyetek fel pár réteg ruhát és húzás lefelé, mert perceken belül itt van a limó! – hurrogott „anyuci”, bár végső soron sajnos igaza volt, szóval sóhajtva kászálódtam ki az ágyból, hogy valami pulcsit a kabát alá beszerezzek a bőröndből. Persze, mivel a földrajz nem az erősségem, időjárás jelentést meg nem nézek, nem volt elég eszem, hogy rakjak be elég meleg cuccokat, szóval a hideg is hirtelen ért, de most még ruhám se volt rá. Pólók tömege azonban sorakozott a rekeszekben, viszont azt a hajamra kenhetem, ugyanúgy fázni fogok. Végül úgy döntöttem leszarom, a stadionig csak nem fagyok meg, szóval úgy, ahogy voltam, ragadtam meg Tommy kezét és húztam magammal a kijárathoz, ahol már vártak ránk.

A próba zökkenőmentesen zajlott, a hangomban semmi hibát nem véltem felfedezni, és végre Tommy gitározott. Ráadásul nem is akárhogy. Ahhoz képest mennyi időt kihagyott, tökéletesen játszotta el a dalokat, némi extrát is keverve beléjük, hogy bebizonyítja Alice-nek, tévedett. A szívem hevesen vert, tudván, hogy hamarosan több ezer ember fog állni előttem, várakozva, hogy valami utánozhatatlant nyújtsak. Kellemes és rémisztő érzés is egyben, hisz mindig bennem van az a megfelelési vágy, amit kis korom óta érzek. Ezért is vagyok maximalista. Vagy tökéletesen csinálok valamit, vagy sehogy, ha szándékosan kezdek bele. Legalábbis magánéleten kívül…abban csapnivaló vagyok. De a munkához visszatérve, most különösen izgultam, hisz sok idő után most először koncerteztem újra Európában, ráadásul Tommyval a háttérben. Már a sminkben voltunk, mikor valamennyire megnyugodtam, de továbbra is égett bennem a vágy, hogy bizonyíthassam, fejlődtem.

A fények kigyúltak. Ezrek hangjai összefonódva kiáltoztak egy nevet, ami az enyém. A sikítások egyre hangosabbá váltak, minél jobban közeledett színpadra lépésem pillanata, pláne, mikor az édes kis gitárosom is helyet foglalt. Én következtem.1000 Wattos vigyorral az arcomon pattantam be középre, egy hangos „Wazzap?” közben, mire a válasz egy dobhártyarepesztő sikítás sorozat volt, és megszólalt a háttérben a zene. Szokott módon a Trespassinggel kezdtünk, ami olyan szinten feldobott, hogy fel-le járkáltam a színpadon, többször is az első sorok kezeit matatva, szóval tele voltam energiával, attól függetlenül, hogy azért a mai 8 órás alvásom nem pótolta a sok álmatlan éjszakát. 

(...)

Anglia kissé lehangoló hely. A folytonos esőzések, az állandó szél és borultság. Sőt, még az emberek sem a megszokott boldogságot árasztják magukból, hanem mindenki érzelmetlen arccal, vagy éppen szomorúan sétálgat. Nem is csodálom, ilyen időjárási körülmények között én sem csattannék ki az energiától. Akkor is unottan pislogtam ki a szállodánk ablakán, a zuhogó esőt nézve. Persze még hideg is volt, mint mindenhol Európában, szóval ez csak megerősítette azt az elhatározásom, miszerint nem fogok innen kilépni, ha nem muszáj. A szobám épp kellemes meleg járta át, eszemben sem volt ezt megtörni. Azt viszont meg kell hagyni, hogy az angol rajongók igazán jó közönséget alkotnak, ugyanis a mostani koncertet is végig tombolták. Hmm… ha a csodálóimra gondolok, mindig mosolyra húzódik a szám. Csak tudnám, miért szeretnek ilyen elszántan, hisz semmi különlegeset nem tettem. Csak énekelek, vigyorgok, beszélgetek… etc. Viszont példaképnek lenni elég megterhelő. Vegyük példának a verekedős esetünket Tommyval. Minden újság ezzel a cikkel volt tele, már lassan odáig színezték a sztorit, hogy detoxba kerültünk, pedig csak egy hétköznapi nézeteltérés volt köztünk, semmi más. És persze az emberek csak ezt látják, ennek is hisznek, az nem számít, én mit mondok. Szóval, azóta meg tanultam vigyázni a viselkedésemre, amennyire csak tehetem, mert több millió tinédzsernek és felnőttnek szolgálok példával.

Másnap reggel indultuk Németországba, de addig még előttünk volt az éjszaka. Kezdetnek lementünk a szállodához tartozó bárba iszogatni és beszélgetni kicsit. Pár pohárka mojito után már elég jó kedvem volt, Isaac-kel még ivóversenyt is rendeztünk, ki hajtja előbb le a whiskyt. Az egyik kedvenc szeszemről beszélünk, naná, hogy én győztem, és így továbbjutottam az elődöntőbe Ashleyvel. Nem is gondoltam, hogy úgy vedel a csaj, mint a gödény, de bennem ellenfelére talált. Újabb pohárka rövid, újabb győzelem. Ugyan a lábamon már alig bírtam megállni, de a teljes siker volt a cél, és már csak Tommy választott el tőle.

-          Nem, akhahod föladnííí? – vigyorgott a hozzám hasonlóan spicces szőkeség kissé gúnyosan, ami csak erősítette a versenyszellemem, és harmadik próbálkozásra sikerült megfognom a poharat, jelezvén, benne vagyok.

-          Gyerekek…összefogjáátuk mágutukat pisáni! – totyogott hozzánk vihorászva Isaac, amin mi is csak röhögni tudtunk, és felkészültünk a döntőre. Már az ellenfelemből is lassan kettőt láttam, de legurítottam ezt az adagot is, és..

-          A győzteeeees…Adam Lambert az ivászat királyaaa! Tapsot neki! – mivel nem érte el magasba rántott kezeim, Alice inkább felállt a pultra, és úgy hirdette ki sikeremet. Viszont a helyzet az, hogy már csak ennyi hiányzott ahhoz, hogy teljesen elvesszem az egyensúlyom, és kártyavárként omoljak össze. Persze a lány azonnal mellém pattant, mert ő ivott a legkevesebbet, hogy segítsen, de én..

-          Megyezz magamtú is há mit aggócc teeee? – a képzeletemben én voltam a hős, akinek nem árt meg az alkohol, a megrendíthetetlen popsztár, akit istenít az egész csapata, de a valóság egészen mást tükrözött. A himnuszt énekelgetve csúsztam-másztam a földön négykézláb, amihez Tommy is csatlakozott, csak ő szimplán letérdelt mellém, és tapsikolva adta a ritmust. – Nézzéteeek, tehén vagyok, múú! – örülök, hogy nem láttam magam, mert elég nevetségesen festhettem, mikor elhagyta a szám ez a mondat.

Alice és Isaac két oldalról körém állva segítettek fel, hogy most már ideje lesz menni, mire persze ellenkeztem, de csak pár erőtlen hadonászás tellett tőlem, amivel szarra sem mentem. Mint egy rossz gyerek növeltem a súlyom, hogy ne vonszoljanak tovább, míg a részeg gitárost csak oldalról kellett támogatni. Dudorászva dülöngéltek  Ashleyvel fel az emeletre, ahová engem valóságosan fel kellett cipelni. Mikor már láttam, hogy esélyem sincs menekülni, végül magamtól totyogtam be a szobámba, bár az első önálló lépésnél összeestem, és a környező tárgyakba kapaszkodva másztam tovább. Körülbelül semmit nem láttam, minden összemosódott előttem, szóval az ágyra húzva magam próbáltam kicsit józanodni. Ám ekkor valami nagyot dobott rajtam, hogy mellém vetette magát egy hívatlan vendég. Már majdnem jól kiosztottam, mikor leesett, hogy az a személy nem más, mint Tommy, akit persze mindig szívesen láttam. Percekig szótlanul ültünk, amíg nem tisztult ki valamennyire a látásunk, aztán gondoltam egyet, magamhoz rántottam, és a konyháig vonszoltam. Nem is tudom, hogy sikerült lábra állnom, de úgy néz ki, nem volt elég az alkohol a véremben, még egy pezsgőt is kiemeltem a hűtőből, és sikerült a pohárba találnom! Vagyis nagyjából, mert egy része mellément, de azért csak megtöltődtek a kristálypoharak.

-          Ránk, és a… világra! – koccintottunk, aztán az utána megmaradt itallal csak úgy spontán a jakuzziba telepedtünk, miután nagy nehezen lerángattuk magunkról a felesleges ruhákat. A forró víz, csak jobban mámoros állapotba kényszerített, és elvesztve az önkontrollom telepedtem szorosan mellé.

-          Sziaaaa! – integetett vigyorogva, de én csak kémleltem őt, ahogy a vízcseppek végig gördültek kívánatos kis testén. Idáig voltam türelmes. Eldobtam a poharat a kezéből, amit értetlenül figyelt, majd egy óvatlan pillanatban ajkaink találkoztak és egy szenvedélyes csókban forrtak eggyé. Hosszú percekig csókolóztunk, néha egymás hajába túrva, és, hogy végleg kikészüljek, még a buborékok is tovább izgattak. Az ölembe húzva kezdtem őt egyre több helyen simogatni, mire kissé elhúzódott és csukott szemmel suttogott édes szavakat ajkaimra. – Részeg vagy…

-          Nem érdekel. Akarlak. Már mióta csak veled vagyok, vágyom rád. – simítottam végig selymes haját, gondolkozási időt hagyva neki, de nem ment el tőlem. Hagyta magát, ezzel szabad utat adva vágyaimnak.

Csak erre vártam. Csókjaink egyre szenvedélyesebbé váltak, éreztem, hogy kis teste egyre forrósodik és kezei többször is mellkasomra tévednek. Egy lassú mozdulat, és már a fenekét simogattam, mibe először beleremegett, de csak annál inkább hozzám simult. Így valószínűleg tudatossá vált számára, egyre csak dudorodó nadrágom, amiben, már alig fértem el. Pár sanda pillantást azonban megengedtem magamnak, ami csak még szűkebbé varázsolta a kis gatyát rajtam. Kicsit felpörgettem az eseményeket. A kezem hátulról előre vándorolt, és egy laza mozdulattal letéptem róla a zavaró ruhadarabot, ami… számára is szűkösnek bizonyult. Több sem kellett, ő is hasonlóan cselekedett, így minden részünk a másikéhoz simult. Leírhatatlan és egyben csodálatos érzés fogott el, mikor újra éreztem őt. Lassan simogatni kezdtem ékességét, mibe többször is belerezdült, vagy ajkait halk sóhaj hagyta el. Amint éreztem, hogy úgy vágyik rám, mint én rá, óvatosan ráültettem mereven álló szerszámomra, ami hatalmas nyögést váltott ki belőle, és karmait a vállamba mélyesztette, de nem zavart. Még én is szusszantam, amint éreztem az ágyékomat körülvevő, puha bőrt. Pont olyan, mint amire emlékeztem. Egyenlőre a mozgást nem erőltettem, ez is éppen eléggé fájhatott neki, hisz rég nem volt része hasonló élményben. Hagytam neki időt, hogy szokja az érzést, majd csókolgatni kezdtem teste minden elérhető szegletét, hogy érdeklődése ne lankadjon. Na meg más se. Mihelyt már nem remegett, és légzése is kezdett normálissá válni, a padkára térdeltettem, hogy tudjon kapaszkodni a medence szélébe, és karjaim átfonva a derekán, kezdett a csípőm lassú mozgásba. Nyöszörgött, vergődött eleinte, de nyugtató csókjaim hatására, hamarosan kevésbé próbált eltávolítani magából, így az én dolgom is könnyítette. Annyira hiányzott az ilyesfajta intim együttlét vele, hogy az elmondhatatlan. Nem akartam őrült dugást, hogy a csúcsra jussunk, csak szeretkezni, szerelmes pár módjára, hogy örömet okozzunk a másiknak testi eszközökkel. Mozdulataim lágyak és óvatosak voltak, tényleg csak az ő kényelme számított, amit hamarosan el is értem, mivel teljesen megnyugodott és egyik kezét az enyémre csúsztatta, hogy ne engedjem el. Lehet, csak az ital hatására engedett nekem, de nem tudott érdekelni. Ha másnap közli, hogy köztünk mindennek a vége, legalább megkaptam a végkielégítést. Ha meg nem… akkor én leszek a legboldogabb férfi a világon.