FIGYELMEZTETÉS! A blog ezen része erotikus elemeket is tartalmaz!
- Fiúk haladjatok már! Nem hiszem el, hogy minden létező
boltba be kell nézni. Először a parfümök, aztán a ruhaboltok, később a szuvenir
és csokoládé üzletek. Már vagy 20 táska van a kezetekben. Nem elég már? –
méltatlankodott Alice, mert szegénynek fázott a segge és minél hamarabb haza
akart érni, de a hideg számunka eltörpült a sok látnivalóhoz képest. Jó,
bevallom a vásárlás azért még mindig élen vezetett most is. A sok illat és
különféle stílusok keveredése a szabásmintákon, egyszerűen zseniális! Persze
nem csak én voltam ezzel így. A buzgó szintetizátorosunkon kívül mindenki
élvezettel vetette bele magát a francia hétköznapokba. Ashley az ékszerboltban
ragadt le valahol mögöttünk, Tommy egy metál boltban Isaac-kel együtt, aki
leginkább csak gúnyt űzött pár extravagáns szerelésből, engem pedig a már említett illatszer és smink üzlet szippantott magába, szó szerint. A kedvenc
márkáim, amiket Amerikában különböző helyeken kell hajkurásznom vagy rendelni a
neten, most mind egy épületbe voltak besűrítve. Ez itt a mennyország én mondom.
A nyugati partokról jöttem, nem vagyok hozzászokva az 5-10 foknál hidegebb
időhöz huzamosabb ideig, de mivel 10 méterenként megakadt a szemem valamin, ami
bent helyezkedett el, túl sok gondom nem volt a csípős hideggel, ami jellemezi
Európát. Itt mindig szélsőséges az időjárás. Otthon legalább mindig enyhe az
idő, vagy szimplán meg lehet sülni. Itt pedig vagy befagy a segged, vagy
szaunázol, ha csak kimész a napra, vagy elázol az őszi időkben. Mi lesz velem
Finnországban? Ott biztos nem megyek város-nézni az éppen „kellemes’ -10 fokban,
még a vérem is belém fagyna. A helyiek ezt vajon, hogy bírják? Bár inkább
befogom, Szibériában azt hiszem még nem jártam és nem is szándékozom menni.
Moszkva viszont kellemes, mindenhez kínálnak valami rövidet, ami már nálunk
vízzé vált, én viszont elég jó kedvűen léptem anno színpadra és a végén már
egymást támasztottuk Tommyval, nehogy eldőljünk. Heh, azok a szép idők.
-
Adam, már mindenki elindult valamerre, válaszd már ki
melyik kencefice kell a további 2000 mellé és menjünk! – rángatott ki a
gondolataim közül Alice, aki kezdett egyre türelmetlenebbé válni, szóval inkább
mindkét lehetséges választási lehetőséget a szatyorba dobtam, de alig fizettem
ki őket, már cibált is kifelé. Hirtelen borzalmas hideg csapta meg az arcom,
melybe egész testem beleborzongott.
-
Jesszus gyerekek megfagyok!
-
Mi is. Lassan haza kéne..
-
Kizárt! Alig vagyunk szabadon, ha már itt vagyunk
muszáj elmenni pár helyre!
-
Ja, de szerinted mégis mennyi ideig húzzuk ki ilyen
hidegben, mikor nem ehhez vagyunk szokva, teljes agyfagy nélkül?
-
Van egy ötletem! – kiáltott fel Ash macskásan
elvékonyodott hangon és izgatottan integetett, hogy kövessük. Végül is
rosszabbul nem járhatunk, mint amúgy, szóval mentünk utána, míg egy különös
bódénál lyukadtunk ki. Kellemes bor illat áradt szét ezen a területen, mégis
valamivel meg volt spékelve. Talán…szegfűszeg. „Mi lehet ez?” merült fel
mindnyájunkban a kérdés, elképedt arcunkat látva pedig az árus reklámozni kezdte ízletesnek titulált termékét.
-
Európai specialitás a forralt bor. Különféle receptek
vannak rá, de nálam isszátok garantáltan a legjobbat. Édes, zamatos és
garantáltan felfűti a fázós turistákat. Megkóstoljátok? A próba ingyen van!
-
Miért is ne.. – az öreg szemüveges azonnal a
kancsójához kapott, miből 1-1 deci forró ital jutott mindenkinek. Hívogató
illata elcsábított, hisz eleve imádom a borokat, na meg új dolgokat megismerni,
szóval érdeklődve hajtottam le a pohárka tartalmát. Kellemes bizsergés járta
végig a nyelőcsövem minden szegletét, és láthatóan a többiek is hasonlóan
vélekedtek az italról. Azonnal kértünk fejenként vagy fél litert mindenkinek,
és azt iszogatva róttuk tovább az utcákat, mert a rideg szél már meg sem
érződött.
Perceken belül a banda elég beszédes lett, lehetséges a
fűtést a papa nem csak úgy értette, hogy fizikai úton nyújt meleget. Úgy
döntöttünk inkognitóban elindulunk egy kis buszozásra a városban. Mondanom sem
kell, a beolvadás nem ment túl egyszerűen. A sok csomagot látva lerítt rólunk,
hogy turisták vagyunk, a túl sok takaró eszköz pedig kézzel fogható
bizonyítékot adott arról, hogy bujkálni akarunk. Pláne én. Itt nem kevés
rajongóm van szerencsére, azonban most nem jött volna kapóra egy 2 órás
autogramosztás a Diadalívnél. Néha azért hiányzik, hogy mindenféle kockázat és
leszólítgatás nélkül, civilben szórakozhassak kicsit, de idővel hozzászokik az
ember, hogy gyakorlatilag semmi magánélete, csak, amit egy adott épületen belül
él, de még az sem mindig. Szerencsére az álcázott szupersztár mese bejött, és
épségben közlekedtünk a városban. Már amíg tudtuk hol vagyunk, mert bizony egy
idő után a GPS-be is beletört a bicskánk. Vagy 8 nyíl mutatta, hogy erre meg
arra menjünk, de sehol nem az volt, aminek eredetileg lennie kéne. Telefonunkat
bújva próbáltunk valami irányt kitalálni, de a dologba úgy belemerültünk, hogy
két csoportra szakadtunk. Mivel én a vezér ösztöneimmel természetesen előre
haladtam Tommyval az oldalamon, aki bizalommal követett, teljesen elkerülte a
figyelmem, hogy a többiek rég lekanyarodtak valahol. Csodás. Mikor ez feltűnt
már lehet rég messze jártak vagy éppen minket kerestek. Az utóbbi kezdett beigazolódni, mivel perceken belül jött a hívás, merre vagyunk.
-
Hát fogalmam sincs, valami üres füves téren egy
hatalmas palotával vagy mivel szemben.
-
Elárulnád, hogy a 30 palota és 500 park közül éppen
melyikre gondolsz drágám?
-
Úgy nézek ki, mint aki vágja mi hol van Párizsban? Na,
de akkor te mondd hol vagytok, hátha odatalálunk Tommyval.
-
Öh…egy kávézóban.
-
Ahaaa és még én nem tudok konkrétat mondani, mi? Abból
meg 5000 van itt az fix.
-
Jó, elismerem mi sem tudjuk hol vagyunk, de maradjunk abban,
hogy este hétkor találkozunk a szálláson. Pontosak legyetek, mert utána
hamarosan fellépés!
-
Igyekszünk. Na, pá! – remek. Alig vagyunk itt pár órája
és sikerül eltévedni. Nem is én lennék.
-
És most merre?
-
Hát gondolom sétálgatunk, míg valami híres emlékművet
nem találunk, onnan pedig egyszerűbb megtalálni az útvonalat haza.
-
Valami…ilyesmire gondolsz? – mutatott balra a szőkeség,
ahol, na tippeljetek mi állt… Vagy 300 m magas, fémből van, és minden második
embernek van egy ilyen formájú kulcstartója. Pontosan. Az Eiffel-torony
mellett képes voltam csak úgy elsiklani, hogy egy térrel arrébb fekvő építményt
előbb vettem észre, mint a hatalmas tornyot. Ekkora gyökeret, mint én,
komolyan. Amint leesett a dolog, mindketten nevetésben törtünk ki és felé vettük
az irányt. Mivel éppen nem a nyári turista szezonba csöppentünk bele, alig
álltak sorban a feljutásért, szóval magammal rántottam Tommyt, mivel még sosem
voltam ott fenn. Ismerősök már eleget nyilatkoztak arról, milyen gyönyörű a
kilátás, én a saját szememmel akarom látni!
Mivel volt elég eszem és lustaság a véremben, a liftes
megoldást választottam, ami jó módszernek bizonyult, mivel percek alatt a tetőn találtuk magunkat. Viszont egy nagyon
fontos dologról elfeledkeztem, ami még a falmászós sztoriban derült ki: iszonyú
tériszonyom van. Amilyen halál nyugodtan léptem ki a korláthoz, olyan gyorsan
ugrottam vissza az egyik gerendába kapaszkodva, hogy le ne essek. Minden
forgott körülöttem, remegtek a lábaim és összeszorított szemekkel rogytam a
térdeimre, hogy megszűnjön a külvilág. Azonban az, hogy én nem látok semmit,
nem takarja azt, hogy más sem lát engem, szóval gyönyörű műsort adtam a velünk
együtt jött látogatóknak, akik persze visszafogott kuncogásba kezdtek, én meg
azt sem tudtam min folyik a nevetgélés, amíg Tommy meg nem kopogtatta a vállam.
Résnyire nyitva az egyik szemem sandítottam körbe, ahol még mindenki engem
bámult. Csak adja Isten, hogy nem ismernek föl, könyörgöm! Kénytelen voltam
összeszedni magam, noha sokkal kínosabb helyzetbe, úgy sem kerülhettem volna.
Lassan és biztosan felcsusszantam, végig szorosan érintkezve a fémrúddal, és
egy zavart mosoly kíséretében hajtogattam, hogy elnézést, mire a közönségem
végre el is fordult, és inkább a kilátásba temetkezett, mintsem az én
szerencsétlenkedésembe. Ilyenkor lennék képes egy laza mozdulattal lehúzni
magam a slozin, esküszöm. A Ratliff gyerek is alig tudott uralkodni magán. Alsó
ajkaira harapva igyekezett visszatartani a röhögést, de nem sokáig jött össze
neki, mert hamarosan hangos hahotája betöltötte a torony minden szegletét, és
majdnem visszaesett a liftbe. Végül megelégeltem a dolgot, mert megszégyenítve éreztem magam, szóval nem törődve zselévé vált lábaimmal, ugrottam neki és egy
hatalmas ölelés kíséretében betapasztottam a száját. Nem, most nem smároltam
le, ahhoz túl nagy a nézőtér, de a tenyerem épp elég volt, hogy a levegő
hiányától kicsit lenyugodjon. Mikor már éreztem, hogy nem remeg a röhögéstől,
lassan elengedtem, és, hogy bebizonyítsam férfiasságom, lenyelve minden
félelmem totyogtam a korláthoz. Csak lassan és biztosan. Egyik szememmel
párszor felpislantottam, majd a másikkal is, míg végül csak meg tudtam rendesen
állni a lábamon halálérzet nélkül. Persze a gyomrom továbbra is liftezett és
remegtek a lábaim, de viszonylag biztosan álltam egy helyben ami már nálam
haladás. Ezt látva Tommy elmosolyodott és mellém lépve könyökölt a padkára,
hogy végig mérhesse a város látképét. Nekem mégis izgalmasabb volt az ő
látványa. Észre sem vettem, a remegés abbamaradt, és egészen megnyugodva
húzódtam közvetlenül mögé. Karjaimat lágyan dereka köré fontam és a fejem
vállára hajtva kémleltem én is a tájat. Így minden más volt. Nem zavartattam
magam tovább a látogatók előtt, reflexből hozzá simultam, de nem ellenkezett.
Továbbra is mosolyogva meredt a távolba, csak már velem a hátán. Igazán
meghitté vált a pillanat. Hirtelen nem is éreztem a hűvös szelet, mely néha
megrángatta a tornyot, a méltatlankodó tekinteteket és a félelmet a testemben.
Csak őt.
Végül megfordult és hosszas szemezés után magához ölelt.
Magától! Azt hittem elszállok örömömben. Még puszit is kaptam.
-
Már megérte eltévedni. – a percekkel ezelőtt mélybe
veszett férfiasságom lassan visszatérni látszott és féloldalas vigyorral az
arcomon ölelgettem őt. A pillanatot azonban a csengő szakította félbe, ami az
újabb csoport érkezését jelzi, szóval ideje volt menni. Egy halk sóhajtás után
kénytelen voltam elengedni, de örömömre a kezem óvatosan megfogta, és úgy
tértünk vissza lassacskán a sík földre.
Kezdett szürkülni, mikor hazafelé sétáltunk, és a hideg
fokozódott. Tommy annyira vacogott hogy hozzám menekült a jeges fuvallatok
elől, hogy karoljam át. Ez minden szempontból tetszett, hisz ezek szerint
kezdett felvállalni és az sem utolsó, hogy így engem is melegített. Bár túl
sokat nem ért, mert így sem éreztük már a végtagjainkat, szóval inkább behúztam
egy szimpatikus kis sarki kávézóba. Ugyan fogalmam sem volt hol vagyunk, de
legalább az apró helyiséget kellemes 28 fok uralta, és miután rendeltünk két
forró teát, kezdtek visszatérni az ujjaim. Direkt lassan szürcsölgettük az
italt, hogy minél alaposabban átjárja a testünk, bár lehet kicsit hülyének
néztek, mert úgy néz ki csak mi fáztunk ennyire. Hát jól van na, nem
Szibériában születtem… Egy darabig még beszélgettünk, aztán csak sikerült
rávennem, hogy menjünk, mert 10 percünk volt hétig, hogy eltaláljunk a
szállodáig, odaérjünk és ráleljünk a csapat tagjaira. Csodálatos. Minden
hozzáértésemet beleadva a tájékozódásba (ami nem az erősségem) koncentráltam a
GPS-re, hogy legalább ne az ellenkező irányba forduljunk. 2 percig forogtam egy helyben mire végre a nyíl mentén sikerült elindulnunk, de a körülöttem
zajló forgalomról elfeledkeztem és Tommynak kellett vissza rántania egy kocsi
elől, nehogy elüssön. Mondanom sem kell, kisebb infarktust kaptam, mikor
hirtelen valaki megragadt hátulról és egy autó száguldott el milliméterekre az
arcomtól.
Végül csak elértünk a célhoz, még, ha kicsit késtünk is.
Szinte rohantunk befelé a jó melegre, ahol nem törődve a hegyi beszédére
készülő Alice-szel, futottunk fel a szobába a takaró alá. Mint két gyerek
ugrottunk fejest az ágyba, ahol egymást ölelve próbáltunk felmelegedni, de
ekkor valaki lerántotta rólunk a lepelt.
-
Fiúk! Nincs időnk még enyelegni, haladni kell az
előkészületekkel, még nem is próbáltunk, te lehet meg is fáztál a hidegben
Adam, Tommy pedig nem játszott hetek óta! Ki az ágyból, vegyetek fel pár réteg
ruhát és húzás lefelé, mert perceken belül itt van a limó! – hurrogott
„anyuci”, bár végső soron sajnos igaza volt, szóval sóhajtva kászálódtam ki az
ágyból, hogy valami pulcsit a kabát alá beszerezzek a bőröndből. Persze, mivel
a földrajz nem az erősségem, időjárás jelentést meg nem nézek, nem volt elég
eszem, hogy rakjak be elég meleg cuccokat, szóval a hideg is hirtelen ért, de
most még ruhám se volt rá. Pólók tömege azonban sorakozott a rekeszekben,
viszont azt a hajamra kenhetem, ugyanúgy fázni fogok. Végül úgy döntöttem
leszarom, a stadionig csak nem fagyok meg, szóval úgy, ahogy voltam, ragadtam
meg Tommy kezét és húztam magammal a kijárathoz, ahol már vártak ránk.
A próba zökkenőmentesen zajlott, a hangomban semmi hibát nem
véltem felfedezni, és végre Tommy gitározott. Ráadásul nem is akárhogy. Ahhoz
képest mennyi időt kihagyott, tökéletesen játszotta el a dalokat, némi extrát
is keverve beléjük, hogy bebizonyítja Alice-nek, tévedett. A szívem hevesen
vert, tudván, hogy hamarosan több ezer ember fog állni előttem, várakozva, hogy
valami utánozhatatlant nyújtsak. Kellemes és rémisztő érzés is egyben, hisz
mindig bennem van az a megfelelési vágy, amit kis korom óta érzek. Ezért is
vagyok maximalista. Vagy tökéletesen csinálok valamit, vagy sehogy, ha
szándékosan kezdek bele. Legalábbis magánéleten kívül…abban csapnivaló vagyok.
De a munkához visszatérve, most különösen izgultam, hisz sok idő után most
először koncerteztem újra Európában, ráadásul Tommyval a háttérben. Már a
sminkben voltunk, mikor valamennyire megnyugodtam, de továbbra is égett bennem
a vágy, hogy bizonyíthassam, fejlődtem.
A fények kigyúltak. Ezrek hangjai összefonódva kiáltoztak
egy nevet, ami az enyém. A sikítások egyre hangosabbá váltak, minél jobban
közeledett színpadra lépésem pillanata, pláne, mikor az édes kis gitárosom is
helyet foglalt. Én következtem.1000 Wattos vigyorral az arcomon pattantam be
középre, egy hangos „Wazzap?” közben, mire a válasz egy dobhártyarepesztő
sikítás sorozat volt, és megszólalt a háttérben a zene. Szokott módon a
Trespassinggel kezdtünk, ami olyan szinten feldobott, hogy fel-le járkáltam a
színpadon, többször is az első sorok kezeit matatva, szóval tele voltam
energiával, attól függetlenül, hogy azért a mai 8 órás alvásom nem pótolta a
sok álmatlan éjszakát.
(...)
Anglia kissé lehangoló hely. A folytonos esőzések, az
állandó szél és borultság. Sőt, még az emberek sem a megszokott boldogságot
árasztják magukból, hanem mindenki érzelmetlen arccal, vagy éppen szomorúan
sétálgat. Nem is csodálom, ilyen időjárási körülmények között én sem csattannék
ki az energiától. Akkor is unottan pislogtam ki a szállodánk ablakán, a zuhogó
esőt nézve. Persze még hideg is volt, mint mindenhol Európában, szóval ez csak
megerősítette azt az elhatározásom, miszerint nem fogok innen kilépni, ha nem
muszáj. A szobám épp kellemes meleg járta át, eszemben sem volt ezt megtörni.
Azt viszont meg kell hagyni, hogy az angol rajongók igazán jó közönséget
alkotnak, ugyanis a mostani koncertet is végig tombolták. Hmm… ha a csodálóimra
gondolok, mindig mosolyra húzódik a szám. Csak tudnám, miért szeretnek ilyen
elszántan, hisz semmi különlegeset nem tettem. Csak énekelek, vigyorgok,
beszélgetek… etc. Viszont példaképnek lenni elég megterhelő. Vegyük példának a
verekedős esetünket Tommyval. Minden újság ezzel a cikkel volt tele, már lassan
odáig színezték a sztorit, hogy detoxba kerültünk, pedig csak egy hétköznapi
nézeteltérés volt köztünk, semmi más. És persze az emberek csak ezt látják,
ennek is hisznek, az nem számít, én mit mondok. Szóval, azóta meg tanultam
vigyázni a viselkedésemre, amennyire csak tehetem, mert több millió
tinédzsernek és felnőttnek szolgálok példával.
Másnap reggel indultuk Németországba, de addig még előttünk
volt az éjszaka. Kezdetnek lementünk a szállodához tartozó bárba iszogatni és
beszélgetni kicsit. Pár pohárka mojito után már elég jó kedvem volt, Isaac-kel
még ivóversenyt is rendeztünk, ki hajtja előbb le a whiskyt. Az egyik kedvenc
szeszemről beszélünk, naná, hogy én győztem, és így továbbjutottam az
elődöntőbe Ashleyvel. Nem is gondoltam, hogy úgy vedel a csaj, mint a gödény,
de bennem ellenfelére talált. Újabb pohárka rövid, újabb győzelem. Ugyan a
lábamon már alig bírtam megállni, de a teljes siker volt a cél, és már csak
Tommy választott el tőle.
-
Nem, akhahod föladnííí? – vigyorgott a hozzám hasonlóan
spicces szőkeség kissé gúnyosan, ami csak erősítette a versenyszellemem, és
harmadik próbálkozásra sikerült megfognom a poharat, jelezvén, benne vagyok.
-
Gyerekek…összefogjáátuk mágutukat pisáni! – totyogott
hozzánk vihorászva Isaac, amin mi is csak röhögni tudtunk, és felkészültünk a
döntőre. Már az ellenfelemből is lassan kettőt láttam, de legurítottam ezt az
adagot is, és..
-
A győzteeeees…Adam Lambert az ivászat királyaaa! Tapsot
neki! – mivel nem érte el magasba rántott kezeim, Alice inkább felállt a
pultra, és úgy hirdette ki sikeremet. Viszont a helyzet az, hogy már csak ennyi
hiányzott ahhoz, hogy teljesen elvesszem az egyensúlyom, és kártyavárként
omoljak össze. Persze a lány azonnal mellém pattant, mert ő ivott a legkevesebbet,
hogy segítsen, de én..
-
Megyezz magamtú is há mit aggócc teeee? – a
képzeletemben én voltam a hős, akinek nem árt meg az alkohol, a
megrendíthetetlen popsztár, akit istenít az egész csapata, de a valóság egészen
mást tükrözött. A himnuszt énekelgetve csúsztam-másztam a földön négykézláb,
amihez Tommy is csatlakozott, csak ő szimplán letérdelt mellém, és tapsikolva
adta a ritmust. – Nézzéteeek, tehén vagyok, múú! – örülök, hogy nem láttam
magam, mert elég nevetségesen festhettem, mikor elhagyta a szám ez a mondat.
Alice és Isaac két oldalról körém állva segítettek fel, hogy
most már ideje lesz menni, mire persze ellenkeztem, de csak pár erőtlen
hadonászás tellett tőlem, amivel szarra sem mentem. Mint egy rossz gyerek
növeltem a súlyom, hogy ne vonszoljanak tovább, míg a részeg gitárost csak
oldalról kellett támogatni. Dudorászva dülöngéltek Ashleyvel fel az emeletre, ahová engem
valóságosan fel kellett cipelni. Mikor már láttam, hogy esélyem sincs
menekülni, végül magamtól totyogtam be a szobámba, bár az első önálló lépésnél
összeestem, és a környező tárgyakba kapaszkodva másztam tovább. Körülbelül
semmit nem láttam, minden összemosódott előttem, szóval az ágyra húzva magam
próbáltam kicsit józanodni. Ám ekkor valami nagyot dobott rajtam, hogy mellém
vetette magát egy hívatlan vendég. Már majdnem jól kiosztottam, mikor leesett,
hogy az a személy nem más, mint Tommy, akit persze mindig szívesen láttam.
Percekig szótlanul ültünk, amíg nem tisztult ki valamennyire a látásunk, aztán
gondoltam egyet, magamhoz rántottam, és a konyháig vonszoltam. Nem is tudom,
hogy sikerült lábra állnom, de úgy néz ki, nem volt elég az alkohol a véremben,
még egy pezsgőt is kiemeltem a hűtőből, és sikerült a pohárba találnom! Vagyis
nagyjából, mert egy része mellément, de azért csak megtöltődtek a
kristálypoharak.
-
Ránk, és a… világra! – koccintottunk, aztán az utána
megmaradt itallal csak úgy spontán a jakuzziba telepedtünk, miután nagy nehezen
lerángattuk magunkról a felesleges ruhákat. A forró víz, csak jobban mámoros
állapotba kényszerített, és elvesztve az önkontrollom telepedtem szorosan
mellé.
-
Sziaaaa! – integetett vigyorogva, de én csak kémleltem
őt, ahogy a vízcseppek végig gördültek kívánatos kis testén. Idáig voltam
türelmes. Eldobtam a poharat a kezéből, amit értetlenül figyelt, majd egy
óvatlan pillanatban ajkaink találkoztak és egy szenvedélyes csókban forrtak
eggyé. Hosszú percekig csókolóztunk, néha egymás hajába túrva, és, hogy végleg
kikészüljek, még a buborékok is tovább izgattak. Az ölembe húzva kezdtem őt egyre
több helyen simogatni, mire kissé elhúzódott és csukott szemmel suttogott édes
szavakat ajkaimra. – Részeg vagy…
-
Nem érdekel. Akarlak. Már mióta csak veled vagyok,
vágyom rád. – simítottam végig selymes haját, gondolkozási időt hagyva neki, de
nem ment el tőlem. Hagyta magát, ezzel szabad utat adva vágyaimnak.
Csak erre vártam. Csókjaink egyre szenvedélyesebbé váltak,
éreztem, hogy kis teste egyre forrósodik és kezei többször is mellkasomra
tévednek. Egy lassú mozdulat, és már a fenekét simogattam, mibe először
beleremegett, de csak annál inkább hozzám simult. Így valószínűleg tudatossá
vált számára, egyre csak dudorodó nadrágom, amiben, már alig fértem el. Pár
sanda pillantást azonban megengedtem magamnak, ami csak még szűkebbé varázsolta
a kis gatyát rajtam. Kicsit felpörgettem az eseményeket. A kezem hátulról előre
vándorolt, és egy laza mozdulattal letéptem róla a zavaró ruhadarabot, ami…
számára is szűkösnek bizonyult. Több sem kellett, ő is hasonlóan cselekedett,
így minden részünk a másikéhoz simult. Leírhatatlan és egyben csodálatos érzés
fogott el, mikor újra éreztem őt. Lassan simogatni kezdtem ékességét, mibe
többször is belerezdült, vagy ajkait halk sóhaj hagyta el. Amint éreztem, hogy
úgy vágyik rám, mint én rá, óvatosan ráültettem mereven álló szerszámomra, ami
hatalmas nyögést váltott ki belőle, és karmait a vállamba mélyesztette, de nem
zavart. Még én is szusszantam, amint éreztem az ágyékomat körülvevő, puha bőrt.
Pont olyan, mint amire emlékeztem. Egyenlőre a mozgást nem erőltettem, ez is
éppen eléggé fájhatott neki, hisz rég nem volt része hasonló élményben. Hagytam
neki időt, hogy szokja az érzést, majd csókolgatni kezdtem teste minden
elérhető szegletét, hogy érdeklődése ne lankadjon. Na meg más se. Mihelyt már
nem remegett, és légzése is kezdett normálissá válni, a padkára térdeltettem,
hogy tudjon kapaszkodni a medence szélébe, és karjaim átfonva a derekán,
kezdett a csípőm lassú mozgásba. Nyöszörgött, vergődött eleinte, de nyugtató
csókjaim hatására, hamarosan kevésbé próbált eltávolítani magából, így az én
dolgom is könnyítette. Annyira hiányzott az ilyesfajta intim együttlét vele,
hogy az elmondhatatlan. Nem akartam őrült dugást, hogy a csúcsra jussunk, csak
szeretkezni, szerelmes pár módjára, hogy örömet okozzunk a másiknak testi eszközökkel.
Mozdulataim lágyak és óvatosak voltak, tényleg csak az ő kényelme számított,
amit hamarosan el is értem, mivel teljesen megnyugodott és egyik kezét az
enyémre csúsztatta, hogy ne engedjem el. Lehet, csak az ital hatására engedett
nekem, de nem tudott érdekelni. Ha másnap közli, hogy köztünk mindennek a vége,
legalább megkaptam a végkielégítést. Ha meg nem… akkor én leszek a legboldogabb
férfi a világon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése