6. fejezet

„Adam szemszöge”

-Miért tette? Istenem, miért hagyott itt?- fúrtam könnyektől ázott arcom a kanapéra felhúzott térdeimbe, és összekuporodva próbáltam elfogadni a döntését. De egyszerűen nem ment. Nem bírtam nélküle, és egyre jobban szenvedtem a gondolattól, hogy lehetséges nem is látom többé. Igaz, csak pár nap telt el a szomorú búcsú óta, de nem bírtam megemészteni. Égetett, mart belülről, és kezdtem elveszteni a józan eszem. A ház úgy nézett ki mintha tornádó söpört volna rajta végig. Mindenhol összegyűrt papírgalacsinok hevertek, pár összetört pohár és váza társaságában a földön, hogy a többi szemétről és széttépett szövetdarabkáról már ne is beszéljek. Egyik percben még dührohamot kapok, és tépem a függönyt, a másikban pedig sírva rogyok össze a földön. Szóval elmondhatom magamról, hogy most vagyok a szakadék legmélyén. Azóta napfény nem érintette a bőröm, csak ültem a sötét szobában, ezernyi emlékkel az elmémben. Bármikor visszagondoltam a szép pillanatokra, hogy megnyugodjak, mindenhol ott volt Tommy, így ellentétes eredményt értem el, és csak tovább emésztettem magam. A gondolataimból pár hangos csöngetés zökkentett ki. Reménykedtem, hogy idővel abbamarad, de csak egyre türelmetlenebbül szadalmazták a csengőmet, szóval kedvetlenül felálltam, és kinyitottam az ajtót. A küszöbön a Glam Band állt, akik meg sem várták mit reagálok, beözönlöttek a kupis lakásba, és elképedve tekintettek szét.

-Te Jó Isten!- szótagolta hangosan Isaac, majd felém fordult és szinte leharapta a fejem.- Ember te normális vagy? Tönkreteszed a saját otthonod, csak mert kicsit padlóra kerültél Tommy miatt? Tudtommal te tetted ki, nem? Hát akkor ne szerencsétlenkedj, és állj talpra!- közölte ingerülten, amire már annyi erőm se volt, hogy reagáljak, csak beestem a kanapé sarkába, és üveges tekintettel tanulmányoztam a padlót.

-Csönd már Isaac! Nem veszed észre, hogy hülyeséget beszélsz? Igaz, nem tudunk erről a rejtélyes kilépésről semmit, de az hótdzéher, hogy nem Adam dobta ki! Hisz látod mennyit jelent neki, könyörgöm, ennyire nem lehetsz vaksi, hogy ne jöjj rá! Nézz csak rá! Olyan, mint akit már csak a szíve tart életben, minden érzés, és egyéb emberi tulajdonság kihalt belőle. BB teljesen tönkrement. Tennünk kell valamit!- hallottam Ashley aggódó szavait, ahogy keresztbe lenyeli a megszeppent fiút, aki csak próbálja csitítgatni, nem sok sikerrel.

-Hé, kislány túlreagálod. Majd lesz valahogy, csak nem marad örökre ilyen. Különben is...mit tudnánk tenni?

-Te...engem...csak..ne nyugtatgass! Igenis muszáj tennünk valamit, mert ez nem mehet tovább! Még a végén öngyilkos lesz, és személy szerint azt nincs kedvem megvárni, szóval igenis jó pofát fogsz vágni hozzá, bármit is agyalok ki! És most kuss!- elfordult, és az ablakot méregette szokatlanul komoly arccal, majd megszállta az ihlet és levágta magát elém.- Tudom már! Csomagolj be, mert megyünk nyaralni!- az ötlet hallatán mindenki nagyot nézett, még én is kitudtam mutatni, valamilyen szintű érdeklődést a dolog iránt, de leginkább csak meglepett.

-És mégis hova te zseni? Be vagyunk teljesen táblázva, ezt nem engedhetjük meg magunknak!- kapcsolódott be Kevin is a beszélgetésbe, mire a lány csak mély levegőt vett, és úgy próbálta velük megértetni mire is gondolt.

-Mielőtt belepofáznál, esetleg megengednéd, hogy elmondjam amit akarok? Köszönöm. Szóval arra gondoltam, hogy egy kis pihenő jót tenne mindannyiunk idegeinek. Készüljetek gyerekek, mert megyünk a hegyekbe!

-A hova?- ráztuk meg egyszerre a fejünket a fiúkkal. Most komolyan képes megtúráztatni, mikor alig van valami erőm? Na ennek a lánynak is vannak ám hibbant ötletei...bár ha pihenésről van szó, akkor nem is olyan rossz felvetés. A hegyi levegő amúgy is nyugtató hatással van az emberre.

-Mondom PIHENNI! Nem terveztem valami kétnapos kirándulást, szimplán gondoltam segít kiereszteni a gőzt.

-Szerintem ezt most így újragondolva nem is akkora hülyeség, mint aminek elsőre hangzott. Felőlem indulhatunk is.

-Állj, állj állj, állj! Most komolyan egy spontán ötlet miatt csak úgy magunk mögött kéne hagynunk mindent?- akadékoskodott Kevin, mire a két további váratlan látogató befogta a száját, és lenyomták őt is a díványra.

-Nem fogadok el kifogást! Jössz és kész! Most adok nektek két órát, hogy összeszedjétek ami kell, és majd megyünk Kevin kisbuszával.

-Na azt felejtsd el!- tiltakozott az emlegetett fiú, de Ashley olyan édesen pillázott rá, amennyire csak tőle telt, mire egy hangos sóhajtással őt is belerángatta a dologba.- Jó, rendben csak ne nézz így! Akkor mi megyünk is. Sziasztok!- húzta maga után Isaacet is, majd egy pillanat alatt el is tűntek a szemem elől. Mikor már kezdtem reménykedni, hogy egyedül maradtam, Ashley felém fordult és lábamra téve a kezét nézett rám szokatlanul kedvesen.

-Remélem, hogy ez a kis kiruccanás segíteni fog, mert akármilyen bunkók is voltak a fiúk, nagyon aggódnak érted, élükön velem. Esetleg segítsek bepakolni, amíg kicsit összeszeded magad?

-Igen, köszönöm.- erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd felálltam és lassú léptekkel támolyogtam be a fürdőbe. Mindig érzékeny voltam a ruháimra, normális esetben azt se engedném, hogy hozzányúljanak, nem hogy nekem pakoljanak be, de most olyan szinten hidegen hagyott a dolog, hogy a legkevésbé sem ellenkeztem. Kit érdekel, hogy mi lesz rajtam? Uh, tényleg nem vagyok önmagam, hogy ilyet kérdezek...

-Úristen! Ekkora szekrényt én még csak a filmekben láttam. Ezekből mégis hogy válogassam ki, hogy mi kell?- hallottam a lány tanácstalan hangját, amin akaratlanul is elmosolyodtam.

-Nyugodtan feltúrhatod az egészet, nem különösebben érdekel mit raksz be, csak ne fagyjak meg, ha hideg van.- szinte láttam magam előtt elképedt arcát, ahogy közlöm vele, hogy engem, a divatmániás sztárt nem érdekel mi lesz rajtam. Még egy választ sem tudott kinyögni. A tükör elé hajoltam, ahol kezdtem valamit a rakoncátlan fürtjeimmel, és lealapoztam a bőröm, hogy ne tűnjenek fel nagyon a szemtelenül ékeskedő karikáim. Kilépve egy hangos puffanás csapta meg a fülem. Beálltam Ashley mögé, aki előtt vagy 8 nadrág hevert, és már lassan a haját tépte.- Mondtam, hogy bármit berakhatsz, mindet szeretem.- ijedten kapott a szívéhez, mert váratlanul érte a hangom, de mielőtt leesett volna az ágyról, elkaptam a vállánál fogva. A szíve vadul kalapált, feltehetőleg kisebb frászt kapott miattam. Hogy segítsek, beszórtam két gatyát a bőröndbe, meg még pár cuccot, amire szükségem lehet, és indulásra készen álltam.- Köszönöm a segítséget, most pedig menj, és te is készülődj! Addig én leszervezem a szállást.

-Ezer hála.- adott egy cuppanós puszit az arcomra, amitől még jobban éreztem magam, és mosolyogva öleltem át. Egy perccel később újra az ürességtől tengett a ház, de mielőtt elástam volna magam a ruhák alá, megráztam a fejem és szállás után néztem. Nem hagytam, hogy elöntsenek az idegesítő gondolataim, csak a kirándulásra koncentráltam.

***

-Akkor mindenki kész? Nem hagytátok otthon a plüssmacitokat?- gúnyolódott Ashley, mire Isaac hozzávágott egy párnát, és mindketten nevetésbe törtek ki.- Akkor látom beéred majd a párnával. Nem szeretném, hogy álmatlan éjszakáid legyenek. Nos akkor indulhat a csipet csapat!

-Te ilyenkor jól érzed magad?- vigyorgott Kevin, majd beült a volán mögé, és perceken belül elhagytuk Los Angelest. Nem volt torlódás, amin magam is meglepődtem, de nem sokáig voltam magamnál, mert a fülemben halkan szóló zene álomba ringatott. A következő emlékem az, ahogy a srácok hangosan veszekednek. Álmos szemeimet Ashleyre meresztettem, aki ijedten kapta a szája elé a kezét.

-Sajnálom Adam, nem akartalak felébreszteni, de mindez nem történt volna meg, ha az a mindent tudó sofőrünk normálisan olvassa le a térképet!

-Hé, nem rajtam múlt! Az útnak nem erre kellett volna kanyarodnia, rossz a térkép.- mentegetőzött az említett, de ezzel csak még jobban felhergelte a lányt.

-Fogd csak a térképre persze! Biztos csak a miénk van rosszul nyomtatva, mert meglepő módon csak mi tévedtünk el ezekben a rohadt hegyekben!

-Mi? Eltévedtünk?- kaptam fel a fejem, mire mindenki csak bólogatott. Hát, mondhatom jól kezdődik ez a kis pihenő.

-Persze, mert Kevin annyira tud tájékozódni, és még véletlenül sem hallgatna rám. Én mondtam, hogy a táblák a másik kereszteződés felé mutatnak.

-Állj! Srácok ne veszekedjetek már! Szimplán forduljunk vissza, és minden rendben lesz.-kapcsolódott be a „beszélgetésbe” a dobos is.

-Mennék, ha mozdulna a kocsi...- és valóban. A kisbusz állt egy szűk út közepén valahol az erdőben. Inkább már nem is mondtam semmit, csak vertem a fejem az ablakba.

-Nem lehet, hogy a motorral van valami?- miért, mi mással lehetne nagyokos? Néha úgy érzem, mintha vérbeli szőkékkel lennék körülvéve...oh, szőkék. Na jó Adam, most hagyd abba!

-Megnézem.- ajánlottam fel, hogy addig se gondoljak oda nem illő dolgokra, mire mindenki hitetlenkedve pillantott rám.

-Te mióta értesz a kocsikhoz?-vetette fel a kérdést Kevin, de nem is törődtem vele, csak kiléptem az útra, és felnyitottam a motorháztetőt. Bevallom, tényleg halvány lila gőzöm se volt, hogy mi lehet a probléma, és a motor felépítése pont olyan rejtély volt számomra, mint egy kínai kódex, de elmondhatom magamról, hogy én mindent megpróbáltam. Azzal az okos fejemmel persze első dolgom volt hozzányúlni a természetesen tűzforró vashoz, aminek annyi lett az eredménye, hogy visítva kaptam el a kezem róla és villámokat szórtam a szememmel. És még a többiek a szőkék...Szóval tovább tanulmányoztam a kazánházat, midőn megszállt a világosság. Ennek nem szabadna ilyen forrónak lennie, szóval egyértelműen a hűtővízzel volt a probléma.

-Gyerekek megvan, hogy mi okozza a bajt!- kiáltottam, mire mindenki leözönlött mellém, és várták a felvilágosítást.- Hűtővíz.- elégedett vigyor jelent meg az arcomon, de az még nagyobb büszkeséggel töltött el, hogy a nagy szakértő is homlokon csapta magát az egyszerű válasz végett.

-Hát persze! Hogy erre, hogy nem gondoltam.- hátrafutott a csomagtartóhoz, majd egy kis pumpaszerű valamivel tért vissza, és kiszivattyúzta a forróvizet, majd feltöltötte hideggel. Az arcomról lesüthetett a büszkeség, mert Ashley csak csóválta a fejét. Mikor mindenki a fedélzeten volt, láss csodát, elindult az autó, és visszafelé vettük az irányt.

Mire elértünk a szállásig, már este volt. Teljesen szétültem a seggem, szóval egyetlen vágyam volt, hogy végre kiterülhessek a jó puha ágyikóban. Sietve váltottuk ki a lakosztályt, amely magában foglalt két hálószobát, két fürdőt, és egy hatalmas nappalit, gyönyörű kilátással. Kezem az emberméretű ablakra helyeztem, és úgy szemléltem a fények uralta várost. Egy félénk érintést éreztem a vállamon, s mikor hátrafordultam Ashleyvel találtam magam szemben, aki aggódva pillantott rám.

-Minden rendben?

-Persze, menjünk aludni.- mosolyt erőltettem az arcomra, majd a szoba felé vettem az irányt. Pizsamába öltöztem, és bebújtam a már félálomban lévő lány mellé. Igen, vele vagyok egy szobában, mert a két horkolós együtt alszik, így mi kerültünk össze. Talán jobb is így. Mindig is jobban szerettem társaságban aludni. Valahogy megnyugtatott. Egy ideig még méregettem a cikkázó fényeket, de a szemhéjam már ólom nehézségűvé vált, így nem bírtam tovább, és elnyomott az álom.

Mivel az ablak felé voltam fordulva, a napfény már szinte égette a szemem, így akaratlanul is felébredtem. Felültem és a még mindig édesen szundikáló lányra néztem. Zavaróan csönd volt. Óvatosan kimásztam az ágyból, és nagyokat nyújtózkodva léptem a nappaliba. A fiúk szobájából halk horkolás szűrődött ki, szóval feltételeztem, hogy én vagyok az egyetlen éber lény. Nem tudtam mit kezdeni magammal, elhatároztam, hogy elmegyek sétálni. Rá kellett jöjjek, hogy Ashley nagyon is ért ahhoz, hogy milyen az ízlésem, mert csupa jó cuccot pakolt be. Felvettem valami kényelmes ruhát, bedugtam a fülembe az iPodom és lebaktattam a lépcsőn. A recepciós kedves mosolyt intézett felém, és ajánlott valami utat, de az egészből semmit sem hallottam, szóval csak helyeslően bólintottam, elköszöntem és kikocogtam a szabad levegőre. A hegyekből ez az egyetlen utca vezetett le, de én megpillantottam egy szimpatikus kis ösvényt és afelé vettem az irányt. Résnyire nyitott szemmel sétálgattam a földet tanulmányozva, és élveztem a friss hegyi levegőt. Tényleg megnyugtatott. Már lassan egy órája bandukoltam az erdőben, szóval ideje volt hazamenni, de sehol sem találtam az ösvényt. Biztos, hogy azon jöttem pedig...egy ideig. Lehet túlságosan elmerültem a gondolataimban. A szememmel mindenhol az elveszett utat fürkésztem, de csak a magasra törő fák vettek körül, és egyre elveszettebbnek éreztem magam. Töprengtem, hogy mit kéne tegyek. Induljak el vagy várjak, hátha erre jön valaki? Persze, pont letér az ösvényről ebben a szent minutumban egy túrázó, aki tudja is merre kell menni...egyértelmű. Végül csak elindultam az általam visszafelé vezető útnak vélt irányba, de egyre sűrűbb lett a növényzet, és lassan lépni sem bírtam. Uralkodtam magamon, hogy ne pánikoljak be, de az végleg kiverte a biztosítékot mikor valami morgást hallottam magam mögül. Ijedten fordultam meg, és mit láttam? Egy farkast...egy hatalmas szürke, vicsorító farkast, aki csak arra várt, hogy rám vethesse magát. A rémület elborította az elmém, de nem hagyhattam magam. A futásnak semmi értelmét nem láttam, így fel kellett magam találnom. Összeszedtem minden erőmet, és felkapaszkodtam a mögöttem álló fára. Éppen időben, mert pont akkor rugaszkodott el, de így csak teljes erőből belefejelt a fába. Semmi térerőm nem volt, így csak vártam és vártam, hogy mikor dönt már úgy, hogy magamra hagy. Nem is tudom már mennyit ültem fönn a fán, mire végre az alattam köröző vadállat egy utolsó morgás után elballagott. A szívem vad kalapálásától zengett a környék. Pár perc után, mikor már bizonyossá vált, hogy tényleg elment, lemerészkedtem a földre. A lábam remegett, de szomorúan vettem tudomásul, hogy még mindig nem tudom merre vagyok. Újabb zörgést hallottam, de ettől most olyan szinten megijedtem, hogy mint valami kislány, mikor meglát egy pókot futottam az ellenkező irányba, mint amerre eddig mentem. A hangok nem óhajtottak szűnni, sőt egyre több lépést hallottam magam mögül, szóval olyan gyorsan rohantam, amennyire csak a lábaim bírták. Nem figyeltem, és teljes erőből belerohantam egy fába. A fejem nagyot koppant, és tehetetlenül estem a földre. Egyszeriben minden elsötétült.