15. fejezet

„Tommy szemszöge”

Unott arccal bámultam a falat és az ujjaimmal szórakoztam, mert egyszerűen semmit nem tudtam csinálni. Ki se mozdulhattam, a fekvés már szinte fájt és egyedül voltam egy ahhoz képest hatalmas szobában, azt a két látogatómat meg elűztem magamtól, szóval csak egy picit untam szarrá az agyam...Mivel Ashleyn és Adamen kívül senki nem tudott arról, hogy kórházba kerültem (legalábbis tudtommal..) teljesen magányos voltam, haza pedig nem akartak engedni, mert hogy nekem pchiológus kell, mert még kárt teszek magamban, meg ez egy hosszú gyógyulási folyamat a depresszióból stb...tehát még tengethetek itt pár napot. Komolyan már lassan a bezártságba őrülök bele, pedig még csak két napja vagyok itt. Kényszeresen mozgattam az ujjaim a zene ütemeire, mert lássuk be...nagyon hiányzik a gitár. Hogy én is a zene részese lehessek. De ugyanakkor az is tény, hogy ez már soha többé nem válhat valóra, mert hogy Adamhez nem megyek vissza az biztos, máshova meg miért is vennének fel egy öngyilkosjelöltet? Őszintén, még mindig nem érzem azt, hogy bármi keresnivalóm van itt. Azt kívánom, bárcsak hagytak volna meghalni. Most már mindegy. Addig jó, amíg a kórházban vagyok, mert legalább van hol laknom. Ha kikerülök nem tudom mit fogok magammal kezdeni. Eddig se találtam munkát, most mégis miben változna a helyzet? Naná, hogy semmiben. Másrészről viszont már mehetnékem is van, mert nem valami szerencsés, hogy össze vagyok zárva a gondolataimmal. Az összes hülye elméletemmel, amiknek úgy a 80%-a tele van Adamről szóló kérdésekkel, a maradék húsz százalék meg az előbb elhangzott bizonytalanságom tartalmazza. A dilidoki meg ma már vagy háromszor volt benn nálam, pedig még csak dél van, de mindegy. Még a telefonom is elvették, nehogy beledobjam a vízbe és megpróbáljam megrázni magam, vagy tudom is én, de valami megrögzött önmerénylőnek néznek. Csodálom, hogy még nem kerültem fel a pchiológiára...bár inkább nem kiabálom el a dolgot, elvégre semmi sem lehetetlen. Hirtelen kopogást hallottam, majd azt, ahogy halkan nyikorog az ajtó, ahogy valaki bizonytalanul belép a helyiségbe. Nem fordultam meg, de a magassarkú kopogásából ítélve a látogatóm nem lehet más, mint...

-Szia Ash.- mosolyt erőltettem az arcomra és a lány felé fordultam, aki látszólag nem aludhatott valami sokat.- Mi a baj?

-Áh ez most nem lényeg, csak szar volt az éjszakám. Na de te jobban vagy már? Ha tudnád mennyire rám ijesztettél...kisebb ideg összeroppanást kap...tunk.- az utolsó szót elharapta és remegve nyelte le a levegőt, úgy ült le mellém az ágyra. Nem akarta felhozni az első személyt a tiltólistámról, aminek kifejezetten örültem, de nem mutattam semmilyen érzelmet.

-Értem. Amúgy ja, jobban vagyok.

-Aha, fizikailag...-fújtatott és megfogta a kezem.- De van egy sejtésem, hogy ez is javulni fog, mert van egy kis meglepetésem számodra. Nem én szerveztem a dolgot, én is csak mikor jöttem fel hozzád, láttam meg, de biztos lehel valami életet beléd. Na de nem koptatom tovább azt a nagy szám, gyere!

-Nem kéne kikelnem az ágyból még ma, de...oké.- engedtem a csábításnak, mert a kíváncsiság bennem volt. Elég gyenge voltam még, mert sok vért vesztettem, szóval teljesen Ashley segített fel, és húzott az ablakhoz, ahova kételkedve támaszkodtam le és felhúztuk a redőnyt. A szívem szinte megállt abban a pillanatban, mikor letekintettem.

-Nézzétek ott van!- kiáltotta egy lány a tömegből, mire mindenki felszegezte a tekintetét rám, és örömujjongásba kezdtek. Minimum százan ácsorogtak a kórház parkolójában az ablakom alatt, nagy „Szeretünk Tommy” és „Gyógyulgass Glam Boy!” feliratú táblákkal a kezükben. Nem Adamnek, nem is a csapat többi tagjának, egyedül nekem szólt az üzenetük, és csak miattam jöttek el ide. Ki tudja mióta várakozhattak már, így összeszedtem magam és meghatott mosollyal az arcomon integettem nekik.

-Én is szeretlek titeket és tényleg köszönöm a támogatást! Nagyon sokat segített, tényleg van miért élni. Nélkületek sehol sem lennék, annyira szeretlek titeket!- már lassan folytak a könnyeim az örömtől, hogy ennyien a szívükön viselik a sorsom, mire szinkronos ovációban törtek ki és csókokat küldtek a levegőben. Éreztem, hogy viszonoznom kell valahogy a kedvességük, így még mielőtt behúzott volna a doki vissza az ágyba, egy nagy puszit fújtam minden kis látogatómnak. Még épp időben, mert az ápolók és nővérek sorban rohantak be és vonszoltak vissza. Kaptam pár soros kiosztást, hogy ezt nem szabadna, mert még kiesek és stb., de egyik fülemen be, másikon ki. Minden figyelmem a lentieknek szenteltem és letörölhetetlen mosoly ült kinn az arcomon. Éreztem, hogy szeretnek, hogy fontos vagyok nekik. Ekkor eszembe jutott a családom, a barátaim és mindazok, akik hasonló érzelmeket táplálnak felém, és végre tudtam, hogy van miért élnem. Hogy nem hiába tartott vissza a sors. Legszívesebben lerohantam volna és egyenként megszorongattam volna az összes embert, de nem tehettem, így csak játszottam a gondolattal, de még ez is elégedettséggel töltött el. Ki gondolná, hogy csak ennyi kellett ahhoz, hogy visszatérjen az életkedvem? Talán senki. Még Ash is értetlenül szemlélte az arcom, vagyis csak addig, amíg ki nem toloncolták. Mert, hogy ő sodort veszélybe, blablabla, pedig inkább ő volt az, aki segített rajtam. Na mindegy, hiába beszélnék nekik, csak azt sajnáltam, hogy lehet egy ideig el lesz tőlem tiltva, így még egy utolsó szót súgtam.

-Köszönöm.- a válasz egy kedves mosoly volt, aztán újra egyedül maradtam. De már nem érdekelt. Tudtam, hogy ha egyszer innen kijutok, várni fognak rám, és végre Adamet is kitudtam verni a fejemből.

***

Végre otthon. Már kezdtem megfulladni a kórházszagtól, mire végre hosszas könyörgés után beleegyezett a doki, hogy hazaenged. Az otthon jelen pillanatban még mindig Ashley barátnőm lakása volt, mert nem engedte, hogy máshova menjek. Idézem: Akkor is ide jössz, és melletted fogok dekkolni egész nap, míg az agyadra nem fogok menni, de leszarom, mert nem hagyom, hogy valami hülyeséget csinálj!- hát persze, mert azt senki nem képes felfogni, hogy már nem akarom megölni magam, de mindegy, ez egy ideig úgy is rajtam marad. Már sokkal erősebb voltam, mint legutóbb, mikor találkoztuk Ashsel és a vágás is szépen gyógyult a csuklómon, bár azért nagyon nem erőltettem a mozgatását. (NEM gondol rosszra!) A kanapét ismert okok miatt inkább kerültem, így a vele szembe lévő bőrfotelbe süppedtem bele.

-Na baby érezd otthon magad, mindjárt hozok valamit enni. És nem ellenkezel, mert enned kell, hogy megerősödj! Alapból is olyan kis satnya vagy...-na persze pont ő dumál a mínusz egyes méreteivel, de mindegy.- Az egyik kedvencedet csináltam a köszöntésedre! Na jó beismerem rendeltem, mert főzni továbbra sem nagyon tudok, max annyira, hogy ne halljak éhen.- nevetett és széles vigyorral az arcán nyomta az ölembe a szépen körített tányért, rajta a főétellel.

-Tejszínes husiiiiii! Ashley imádlak!- ujjongtam a kaja láttán, mint valami hat éves és rögtön neki is láttam. Mivel túl nagy evő nem vagyok és utálom, ha néznek közben -hangos morgást hallat- csak a feléig jutottam el, mikor eltoltam magamtól és a hasamat fogva dőltem hátra.- Pfúúú tényleg köszönöm az ebédet, de totál tele vagyok...thank you!- nyomtam egy hosszú puszit a lány arcára, akinek továbbra is lelohadhatatlan volt a vigyora. Kivitte a tányért, majd visszajött és ledobta magát a díványra.

-Még mindig hallani sem akarsz Adamről?- kérdezte bizonytalanul, mire kikerekedtek a szemeim és hevesen ellenkeztem.

-NEM! Látni sem akarom, meg van az nélkülem nagyon is jól azzal a ficsúrral maga mellett!- hurrogtam fintorogva és visszadőltem, hogy nyugtassam az idegeim. Pont ettől féltem, hogy csak nem hagyja majd, hogy elfelejtsem...

-Oh nehogy azt hidd! Az egész egy félreértés, amit persze a sajtónak azonnal közölni kellett. Egy régi haverjával tárgyalt az új dalokkal kapcsolatban, és még csak nem is egy melegbárban voltak. Nem csattant el semmiféle csók, az együtt távozás is mindössze annyiból állt, hogy kikísérte a kocsijáig. Láttál róla képet? Nem. Én viszont személyesen találkoztam azóta Adammel és te azt el sem tudod képzelni, hogy mennyire ki van bukva. Nem lehet azt leírni, hogy viselkedett, mikor megtudta, hogy öngyilkos lettél. Annyira kétségbe volt esve, hogy még haza sem tudott vezetni, így aznap éjjel nálam „aludt”. Már ha bírt volna. Aztán mikor végre feljutottunk hozzád és elküldted, úgy kellett utána rohannom, hogy észhez térítsem. Mindenért magát okolja, annyira...reményvesztett. Jó, tudom, hogy ezzel most nem tudlak meghatni, de adhatnál neki legalább annyi esélyt, hogy leülsz vele beszélni! Kérlek! Tegnap is ott voltam nála és tiszta depis a gyerek! Még mindig szeret, hát látom rajta. Higgy nekem...lány vagyok, észreveszem az ilyesmit. És azt is tudom, hogy te is még érzel iránta valamit.

-És akkor mi van? Ez már az ég világon semmit nem jelent. Legalább átéli valamennyire azt, amit én.

-Thomas...ezt te sem gondolhatod komolyan. Nem azt kértem, hogy borulj a nyakába azt üvöltözve, hogy „Szeretlek!”, hanem adj neki egy esélyt, hogy mindezt ő is elmondhassa. Tiszteld meg a figyelmeddel, mert ő is ezt tette veled, még ha te nem is tudsz róla.

-Állj...akkor ő volt? Ő hívta a rajongókat?- kérdeztem kikerekedett szemekkel. Na remek, tudhattam volna, hogy nem miattam jöttek...Chh.

-Csak kiírta twitterre, hogy egy számára fontos ember nagyon beteg és kórházban van, erre persze mindenki kutakodni kezdett vajon ki lehet az és mi baja. Kiderítették, hogy te vagy az, így odaözönlöttek a kórházhoz, és innentől tudod. Szóval mielőtt azt hinnéd, hogy CSAK miatta mentek oda, közlöm veled, hogy nem. Pont annyira szeretnek téged, mint őt és tudod mit szeretnek még jobban?

-Nem...

-Ha te...és...ő...együtt vagytok!- hajolt közel az arcomhoz és lassan szótagolta el a szavakat. Ugyan eddig semmilyen reakciót nem tudott belőlem kiváltani, de most, hogy mindezt elmondta, elképedten néztem magam elé. A gyomrom összeszorult és a hangyák már megint megjelentek a lábamban. Nem! Nem vagyok szerelmes, én...én ez nem lehet! Az egész biztos csak kitaláció, Adamnek...már nem jelentek semmit. Csak színjáték minden.- Hahó Tommy itt vagy még?- rázott ki a gondolkodásomból a lány, mire értetlen szemeket meresztettem rá.

-Mi?

-Lásd be. Szükséged van rá legalább annyira, mint neki rád! Ti összetartoztok, akár elhiszed akár nem. Figyelj, nem azt várom, hogy újra egy pár legyetek, csak beszéljétek meg a dolgokat! Nem haragudhatsz rá örökké, csak mert hibázott! Ezt nem érdemli meg.

-Igen? És én megérdemeltem azt, ami történt?

-Ő rúgott ki? Nem! Megcsalt? Nem! Nem tudom mi történt köztetek, de nem próbáld nekem bemesélni, hogy csak miatta váltatok szét! Nem bántani akarlak, nem az ő oldalán állok, csak már nem bírom nézni, hogy felé sem nézel. Kérlek, csak egy találkozót vagy valamit!- a szavai mélyen érintettek, szólni sem tudtam, csak remegő szemekkel néztem magam elé. Igaza volt. Csak rákentem mindent, pedig nem csak ő volt a hibás.

-Beismerem, igazad van, szükségem van rá, szeretem és vissza akarom kapni!- összeroppantam. Egymás után gördültek ki a könnyeim a szemem sarkából és megborzongva borultam Ashleyre.

-Na látod. De most ne emészd magad rajta, csak menj és mondd el neki! Ne félj, a nemleges válasz kizárt. Csak legyetek már boldogok kérlek! Olyan szar látni, hogy mindketten ilyen letörtek vagytok, mert ne is tagadd...te is csak színleled a boldogságot.

-Utálom, hogy mindig igazad van...-sóhajtottam, mert tényleg így volt. A mosolyom ürességet és magányt takart, semmi mást. Többé nem játszhatom a sértettet. Már mikor elküldtem, azt is csak az agyam súgta, a szívem azt akarta, hogy átöleljen és el se engedjen. A karjai között akarom tudni magam már mióta elmentem, ezért is fájt annyira az, amit a Tv-ben kellett lássak. De, ha igaz, amit Ashley állít, márpedig miért is hazudna, akkor a szívemre kell hallgatnom. Bár többet hezitálni sem volt időm, mert megragadta a karom és behúzott a fürdőbe.

-Most szépen rendbe teszed magad és elmész hozzá! Ja és a csuklódra itt van ez.- dobott az ölembe egy pár bőrkesztyűt, majd kirohant. Mihez kezdenék enélkül a lány nélkül...bele sem merek gondolni. Ha egyszer vissza tudnám ezt a sok mindent adni, amit tett értem, egy élet is kevés lenne hozzá. Mosolyogva öltöztem az egyik kedvenc fekete szettembe, megmostam a hajam, kihúztam a szemem és egy izgatott sóhajtás közepette léptem ki a nappaliba.- Oh wow! Na ennek aztán senki nem tudna ellenállni! Vigyázz, mert még lenyúllak!- nevetett és kikísért a kocsihoz.- Sok szerencsét.-pár búcsúpuszi és már tartottam is Adam háza felé. Minél közelebb értem, annál jobban eluralkodott rajtam az idegesség. A szívem a torkomban dobogott és a gombóc megint helyet foglalt a torkomban és nem tágított onnan. Mikor lefékeztem, kezdtem elbizonytalanodni, hogy mégis mit mondjak. Nem fog hülyén kinézni, ha lerohanom azok után azzal, hogy szeretem? Dehogynem. De akkor mit csináljak?- ilyen kérdések kavarogtak bennem, de már az ajtó előtt álltam, és leblokkolt az agyam. Nagyot nyelve nyomtam meg a csengőt és kicsit hátrébb léptem, hogy azért ne kemény 20 centi legyen köztünk, ha kinyitja az ajtót.

-Megyek már!- kiáltott ki, majd kioldotta a zárakat és szembe találtam magam vele. A haja kócos volt, semmi smink, mackónadrág, egyszerű fehér atléta és párnapos borosta díszelgett rajta, a szemei pedig, amint rám szegezte őket, láttam, hogy szörnyen karikásak és vörösek a kialvatlanságtól. Pont olyan megszeppenten ácsorgott előttem, mint én mire végre megszólalt.- Te?- csak ennyit tudott kinyögni és hitetlenkedve dörzsölte meg a szemét.- Nem, nem álmodom. Öh, gyere csak be, de figyelmeztetlek, hogy nagy a kupi..-és tényleg. A földön ruhák és szemét, el sem volt mosogatva, mintha egy hónapja ki sem dugta volna az orrát, pedig nem. Na igen, látszik, hogy férfi, hogy pár nap alatt képes ilyen állapotot kialakítani egy ekkora házban. De mindent összevetve még ilyen ruhában is felgyorsult a lélegzetvételem a puszta látványától. Leültem a fehér kanapéra és szégyenlősen hajtottam le a fejem, mikor mellém telepedett.

-Szeretnék...bocsánatot kérni. Nem akartalak elküldeni, csak be kell vallanom, hogy az volt a szándékom, hogy elfelejtselek. Túl akartam rajtad lépni, mert mikor megláttam, hogy mással vagy...az volt az utolsó döfés. De rá kellett jöjjek, hogy ez lehetetlen, mert...mert még mindig szeretlek.- egyre nehezebben jutottam levegőhöz, és éreztem, hogy vörösödik az arcom, ezért nem is mertem a szemébe nézni. Pár másodperc néma csönd után a karjait lassan körém fonta és félénken magához ölelt.

-Annyira hiányoztál.- súgta remegő hangon és az arcát a vállamba fúrva húzódott kicsit közelebb. Nagyot sóhajtottam, mert teljesen odáig voltam, hogy ez lett a reakciója. Hogy újra a karjaiban érezhettem magam, hogy tudtam, hogy szeret...leírhatatlan. Mintha a szívemben lévő űr megtelt volna szeretettel és újra teljes lennék. Hozzábújtam a kezeim a derekára csúsztatva ültem szorosan mellé.- Olyan egy barom voltam, Istenem, el sem hiszem...és te mégis visszajöttél.- az örömtől már csorogtak a könnyei, és annyira ölelt, hogy szinte az ölemben ült. Jót mosolyogtam a dolgon és a hátát simogattam, mikor abbamaradt a remegése és a teste elnehezült. Felemeltem a fejem és láttam, hogy nem is tudom mennyi idő után, de végre elnyomta az álom, és halkan szuszogott a vállamon. Nem mozdultam, élveztem, hogy továbbra sem enged el és végre újra vele vagyok.

-Jaj te kis szeretethiányos.- súgtam mosolyogva nehogy felébredjen és lágyan megsimítottam a haját. Annyira sűrű és selymes, hogy awww. Olyan volt, mint valami édes plüssmaci, csak az a borosta szúrta a szemem nagyon. Eleve azt a szakáll korszakát legszívesebben kihagytam volna az életemből, de sebaj, majd ha felébred megborotválkozik. Basszus normális vagyok? Arról elmélkedek mikor kéne borotválkoznia, mikor annyi idő után először érzem magam mellett újra? A válasz: nem. Gyerünk Tommy, gondolj valami értelmesre...áh ez nem megy, most még gondolkodni sem tudok. Itt van mellettem! Rajtam szundikál! Jaj a szívem, de hiányzott ez már.