2. fejezet

-Ez nagyon illene hozzád Glittery. Fekete, és szögekkel van kirakva. Igazán glam-styleos.- vigyorgott rám Katy és az orrom alá dugott egy bőrkabátot, amit csak unottan végigmértem, majd visszaakasztottam a többé közé.- Naaaa, most ezt miért?

-Először is..mik ezek a becenevek?- nevetek, mire csak vállat von és újra nézelődni kezd.- Másodszor..eldöntöttem, hogy megváltozok. Úgy album, új korszak, új Adam. Nem olyan értelemben, hogy többé nem leszek őrült a színpadon, ha annak ott az ideje, csak szeretnék kicsit visszafogottabb lenni.

-Na ez új nekem. Mi jött rád tegnap? Mi ez a hirtelen változási vágy? Mit akarsz elfelejteni? -huh, túl jól ismer...

-Ezt már régóta tervezem. Csak most határoztam végleg el magam. Nem kell mindig túl feltűnőnek lennem. -leemeltem a fogasról egy teljesen világos Diesel farmernadrágot, ami egyáltalán nem testhez simuló, inkább enyhén trottyos volt, vagy hogy mondják. Katy hitetlenkedve nézett rám, mert látszólag sok volt neki ez így egyszerre, ezért inkább elindult a tűsarkúk irányába, én pedig kerestem pár hasonló stílusú cuccot. Elégedetten távoztunk a boltból, majd a kijáratban megálltunk és szomorúan egymásra néztünk.

-Most mennyi ideig nem foglak látni?- kérdezte csalódottan a lány, mire átöleltem és halkan suttogtam a fülébe.

-Hamarosan. LA-ben úgy is összefutunk majd. Most egy ideig stúdiózok, szóval elfoglalt leszek, de amint van egy kis szabadidőm hívlak. Hiányozni fogsz! Jó koncertezést még itt Londonban. Mindenképp nézlek majd. Na de gyorsan elrohanok a cuccaimért, mert ki kell érnem a repülőtérre. Szeretlek, szia!- búcsút intettem barátnőmnek, aki küldött egy csókot a levegőben, majd mindenki elindult a számára megfelelő irányba.

Mondtam már, hogy utálok repülni? Nem? Akkor most mondom. Egyszerűen kiráz a hideg a magasságtól, mégis egyre többet kell repülőre szállnom. Inkább találnának ki valami földalatti tudom is én mit, csak ne kelljen a levegőben utaznom! Az a pár óra napoknak tűnik, akármilyen kényelmes is az a gép. Most sem volt másképp. Már nem tudtam mit kezdeni magammal, vergődtem a kényelmes bőr fotelben, és üres tekintettel bámultam a semmibe. Valahogy meg kellett törnöm a csöndet, hogy ne gondolkodjak túl sokat, így bekapcsoltam a zenét. A zajra persze azonnal körbeálltak a kívánságaimat leső emberek, de leintettem őket, hogy jól vagyok, csak hagyjanak magamra.

A szokásosnál hamarabb otthon voltam, de itt nem állt meg az élet, mert már mehettem is a stúdióba összeülni Pharell Williamssel, hogy összehozzunk valami ütős dalt. Úgy tervezem a lemez pozitívabb oldalát a funky fogja uralni, ezért is kértem egy ilyen profi zeneszerző segítségét.

Eleinte kissé szorongtam, mert szó szerint egy senkinek éreztem magam mellette, de látva mennyire megértő és hogy próbálja oldani a hangulatot, elengedtem magam és hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Egészen estig eltartott a dalszöveg kipofozása, és egy alap dallam hozzáadása. Az előző lemezemmel 2 hónap alatt készen lettünk, de most nagyon alaposan „átnyálazunk” mindent, így rá kellett jöjjek, hogy a márciusi kiadási dátum egyre labilisabbá vált. Egyetlen csapattag sem csatlakozott hozzánk, gondolom az majd akkor lesz, ha az egész dalfelszerelés készen áll, és ideje felénekelni. Egyenlőre ez még jóval arrébb volt, így szomorúan vettem tudomásul, hogy továbbra sem láthatom a srácokat.

Alig léptem ki a viszonylag eldugott épületből, paparazzók százai leptek el, és nem hagytak egy perc nyugtot sem. Türelmetlenül vágtam át magam rajtuk, de minden lépés után egy újabb sajtósba ütköztem, amiből kezdett nagyon elegem lenni, mert olyan szinten az arcomba másztak, hogy már az orrlyukamat fotózgatták. Mondhatom tényleg érdekes cikk lenne belőle..már látom is a főcímlapot miszerint „Adam Lambert orra szőrős”. Ezen az eszmefuttatásomon akaratlanul is elvigyorodtam, de legalább egy pillanatra eltudtam feledkezni az idegtépő riporterekről. Pár méterrel arrébb egy szerényen mosolygó kislányra leltem, aki félénken nyújtott át egy a képemet ábrázoló cédulát, amit boldogan aláfirkantottam, és bátorításképpen megöleltem. Égszínkék szemei azonnal felcsillantak, és éreztem, hogy a meglepettségtől már remeg. Mindig is odáig voltam a támogatásra szoruló, visszahúzódó rajongókért, így őt sem hagytam kedvesség híján.

-Legyen önbizalmad kislány! Tudod, én szívesen szóba állok ilyen kedves Glambertökkel, mert ritka az, aki nem zakkan meg a puszta látványomtól.- édesen felnevettem, a lány színe pedig vörösbe váltott a dicsérettől, és zavartan habogott el egy köszönömöt.- Na szia, nekem most mennem kell, elég fotó készült mára rólam.- mosolyogtam kedvesen, majd elindultam a kocsim felé, de még utoljára visszanéztem. Még mindig a szíve fölé volt helyezve a keze, és boldogan nézett maga elé, viszont az érzés kölcsönös volt, hisz a hasonló jellegű emberek mindig is feltudtak vidítani. Elégedetten szálltam be fekete BMW-mbe, ahol szinte elsüllyedtem a kényelmes bőrülésben, majd elhajtottam.

***

„Tommy szemszöge”

-Adam merre kószál? Kettőre volt megbeszélve a próba, de már negyed három, ő pedig sehol sincs.-méltatlankodtam érezhető sértődöttséggel a hangomban, amin Kevin csak forgatta a szemeit, de azért válaszra méltatott.

-Na mit gondolsz? Sminkel.- egy kis lekezelést véltem felfedezni a hangjában, de végtére is igaza volt. BB mindig annyit pepecsel, hogy elkésik. Hisz ismerhetném már annyira, hogy tudjam. Végül csak megérkezett a mi kis énekes madarunk, akit gúnyos tapsolással fogadtunk. Adam csak forgatta a szemeit, majd ledobta magát mellém a kanapéra és végignézett a csapat tagjain. Kicsit megváltozott az összeállítás az elmúlt időben. Miután Monte és Adam nézeteltérése túlságosan is elfajult, meg kellett válnunk a nagy macitól. Viszont két új taggal is bővültünk, név szerint Kevinnel, aki a szintetizátort bűvöli, és Ashley-vel, a basszusgitárossal. Szóval amint rájöhettetek, már nem én vagyok a basszeros, hanem átvettem Monte helyét. Egyedül Adam és Isaac maradt az eddigi helyén, szóval van egy kisebb kavarodás. Alig egy hete ez a felállás, szóval nem vagyunk még túlságosan összeszokva. Ami azt illeti én nem vagyok valami ismerkedős típus, nem erősségem megközelíteni az embert. Kissé bizalmatlan vagyok, de idővel biztos összebarátkozom a többiekkel, mert azért szimpatikusak. Ashley különösen. Ő egy igazán örökvidám lánynak tűnik lelohaszthatatlan humorral. Hasonló a régi Adamhez...igen, direkt mondtam így. Mostanában ugyanis egyáltalán nem tűnik boldognak. Sőt...egyre inkább magába zárkózik. Persze arról egy szót sem mond mi bántja, leginkább próbálja nem mutatni, de már ismerem. Feltűnik, ha valami nincs rendben, még ha a többieknek nem is, viszont azt is tudom róla, hogy nem szereti ha faggatják, így inkább ráhagytam a dolgot. Reméltem azért, hogy a kis londoni kiruccanás segít majd rajta, de úgy tűnik nem jött be a számításom. Most is csak egy erőltetett mosoly volt az arcán, pedig lassan egy hónapja nem láttuk egymást, szóval kicsit lelkesebb fogadtatásra számítottam. Persze most kérdezhetnétek azt, hogy miért érdekel engem ennyire BB magánélete, de csak annyit mondanék, hogy a barátom. És a barátoknak joguk van tudni mi baja egy számukra fontos embernek, de belőle a büdös életbe nem húzok ki egy szót se, ha ő nem akarja. Igyekszem nem törődni vele és reménykedni, hogy egyszer rendbe jön. Mást nem tudok tenni. Mindenesetre ha már ő nem tette, öldalba boxoltam, hogy kicsit figyeljen, és mikor tekintetét rám szegezte, gyorsan átkaroltam. Látszódott rajta, hogy meglepődött, mert még csak vissza sem ölelt.

-Hát köszi, mondhatom lelkes fogadtatás.- fújtam ki sértődötten a levegőt, miközben arrébb húzódtam.

-Sajnálom, csak kizökkentettél a gondolataimból, és olyankor használhatatlan vagyok

-Min gondolkodsz te folyton ennyire?- kérdeztük kórusban Ashley-vel. Hmm...kezdem egyre jobban megkedvelni ezt a lányt. Adam arca elhűlt a kérdés hallatán, majd csak úgy halkan válaszolta, hogy semmin. Jobbnak láttam nem tovább kérdezősködni, így a többiek felé fordultam, hogy halljak valami érdekeset, ki mit csinált az elmúlt egy hónapban. Isaac lelkesen újságolta, hogy ejtettek egy rövid Karácsony előtti kiruccanást a barátnőjével Hawaiin, Kevin valamit röhögve motyogott, Ashley pedig letudta a dolgot azzal, hogy aludt, szóval megint sok sült ki a beszélgetésből. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy valószínűleg a mai próba sem alakul jobb hangulatban, mint az eddigiek, és hátradőltem a széles kanapén.

-Na ha már ilyen jót dumáltunk, neki kezdhetnénk próbálni.

-Igazad van Tommy. Nos akkor irány a terem!- helyeselt Ad, majd egy kis hangolás után megkezdődött a próba. Boldogan vettem újra a nyakamba egyetlen szerelmem: a gitárt. Nehézkesen indultunk, mert valaki vagy sietett, vagy lemaradt, de végül csak belerázódtunk. Adam végig mintha valahol máshol járt volna gondolatban. Már meg sem említettem neki a dolgot, elintéztem egy kissé túl hangosra sikerült sóhajjal, amire persze mindenki felfigyelt, szóval el kellett valahogy viccelnem.

-Persze ezt azonnal meghalljátok, de ha túlteljesítem magam azt bezzeg nem! Hát köszönöm az elismerést gyerekek...- hurrogtam a plafont bámulva, amire csak nevetéssel reagáltak, és folytattuk a dalt. Úgy tűnt teljesen készen állunk a mindössze két hétnyire lévő fellépésre. Igaz, nekem nem túl sok szerepem volt ebben a dalban, ugyanis a Better Than I Know Myself inkább a szintetizátoron alapult. Nehéz volt megválnom a basszusgitáros szereptől, bár a helyzetem mindössze annyiban változott, hogy mostantól nem Adam ballján, hanem a jobbján kell állnom. Hű ki gondolta volna mekkora a különbség! Amúgy viccet félretéve, akkor is más a helyzet. Az a gitár, ami most Ashley karjait díszíti, valahogy mindig eszembe juttatta a GNT-s időszakot, és azt, hogy miket műveltünk Adammel. Nem kis zűrt okozott az akkori tetteivel a fejemben az biztos. Főleg azokkal a csókokkal...na jó most már leállok. Ez csak a múlt, az őrültség kedvéért volt az egész. Még jó. Amúgy sem bírnék egy pasi iránt érezni semmit, még ha egy ilyen emberről is van szó.

Búcsút intettem a srácoknak, majd haza felé vettem az irányt. Jó kedvem volt, de valahogy még mindig befolyásolt BB lelki állapota, és egy hajszál választott el attól, hogy rákérdezzek mi a baj. Mégis mit veszíthetnék? Max nemet mond. Abba nem halok bele. Bár akkor már várhatja, hogy ennyivel megússza, már csak azért is faggatni fogom! Igen, a Jay Leno-s vagy az Ellen-es fellépésünk után mindenképp beszélnem kell vele. Ez így nem mehet tovább!- tanakodtam magamban, majd csak ledőltem az ágyba és elnyomott az álom.  

1. fejezet

„Adam szemszöge”

Az izmaim megfeszültek, ahogy meghallottam a The Show Must Go On pár első dallamát. A fények kigyúltak, melyek szinte megvakítottak, de már nem volt vissza út. Mély levegőt vettem, és próbáltam nem túl idegesnek tűnni a több százezres közönség előtt, kik szeméből kíváncsiságot, és bizalmatlanságot olvastam le. Tény, hogy ezen a kontinensen, közel sem vagyok olyan elismert, mint például Amerikában, talán ezért is kell bizonyítanom, ezért nem szabad meghátrálnom. Felcsendült a hangom, melyet feszült figyelemmel kísértek, de ebből már nem észleltem semmit, mert magával ragadott a gyönyör, amely minden egyes alkalommal elöntötte a lelkem, mikor énekeltem. A ritmusra ringatóztam, nehéz bőrkabátom pedig követte minden egyes mozdulatom. A szemeim lehunytam, és erősen koncentráltam minden egyes ütemre, nehogy elrontsak valamit. Aggodalmam oktalannak bizonyult, mert könnyedén cikkáztam a bonyolultabbnál-bonyolultabb hangsorok között, amit a közönség egyre elismerőbben hallgatott. Éppen kezdtem felbátorodni, mikor azon kaptam magam, hogy saját magam sem hallom. Lehetőségem nem volt szólni róla senkinek, így reménykedve igazgattam a piciny csillogó fülest, nem sok sikerrel. Végül lemondtam róla, és még jobban figyeltem minden egyes kiejtett hangra. Az incidens még Briannek sem tűnt fel, így inkább elengedtem magam, és hagytam, hogy vezessen a zene.

Mi voltunk az utolsó fellépők ezen a csodálatos estén, szóval a színpadról lelépve elleptek minket a riporterek és fotósok. Mindenkit lerendeztem ellenállhatatlan mosolyommal, majd ledobtam magam a „lihegő” hatalmas bézs színű kanapéjára, és relaxáltam.

-Adam hatalmas voltál! Freddie után én még nem hallottam embert ilyen erőteljes hangon, és gyönyörűen énekelni. Dolgozhatnánk még együtt a jövőben is. Nem gondolod? -hallottam Brian öblös hangját magam mellől.

-Oh, köszönöm a dicséretet barátom, szerintem is jól sikerült, bár azért nem nevezném magam közel sem olyan jónak, mint a példaképem.

-Jaj, ne szerénykedj már! Én sem azt mondtam, hogy kiköpött Freddie vagy, de tény, hogy a hangi adottságaid megvannak hozzá, hogy te is lehess akkora sztár, mint ő. Ezt a közönséget már megnyerted, biztosítalak, hogy egyre szélesebb körben leszel elismert énekes.

-Köszönöm, remélem tényleg így alakul a helyzet. Amúgy visszatérve az előző kérdésedre...persze ezer örömmel csatlakoznék hozzátok még pár fellépés erejéig. Élmény veletek dolgozni, de gondolom megérted, hogy most az új album munkálataival vagyok elfoglalva. -néztem félénken a rocksztárra, aki csak megértően bólintott, majd rácsapott a combomra, és indulásra invitált. -Hova megyünk?

-Kicsit kiengedni a gőzt. Nem muszáj végig ottmaradnod, de azért gyere el.

-Elég fáradt vagyok, szóval nem maradok sokáig, de szívesen elmegyek. -mosolyogtam, majd kilépve a hatalmas épületből, arcomat takarva közelítettem meg a fekete limuzint, ahova szinte betuszkoltak a biztonságiak. Örömömet azonban nem hagyta lankadni a tudat, hogy együtt ültem Katyvel, a Queen tagjaival és Brunoval.

-Hogy mindig én maradok az egyetlen csaj...kell nekem ennyi fiúval barátkozni. -méltatlankodott Katy, de csak elnevette a dolgot, és a fáradságtól kissé beesett arcomra pillantott.- Látom nem aludtál túl sokat. El is hiszem, mert mindössze egy hetet kaptál felkészülni három igazi Queen slágerre, szóval igazán csodállak, amiért ilyen jól sikerült az előadás. Te voltál a legjobb.

-Hé, és velem mi lesz?- emelte fel színlelt sértődöttséggel a karjait Mars, mire a lány szemforgatva nyomott egy puszit az arcára, és mosolyogva tette hozzá, hogy ő volt a másik kedvence.

Megérkeztünk egy nyüzsgő klubhoz, ahova mindenki örömmel lépett be, csak nekem kellett alakítanom a boldogságot. Leginkább nem álmos voltam, az csak közrejátszott abban, amiért olyan megviselt volt az ábrázatom. Hiányzott egy bizonyos valaki az életemből, de én hülye hagytam elmenni. Még nem lövöm le a poént, nem árulom kiről beszélek, elég ha annyit tudtok róla, hogy minden iránta érzett érzelmet magamba kellett fojtanom, mert tartottam tőle, hogy ő nem így viszonyul hozzám, és esetleg többé nem is látom. Csak a barátságunk elvesztésének kockázata tartott vissza attól, hogy bevalljam, de megbántam a dolgot, mert lett volna rá lehetőségem olyan egy évvel ezelőtt, de meghátráltam, így most azóta szenvedek. Minden egyes gondolatom körülötte forog, minden percben azt kívánom, bárcsak itt lenne velem, de tudom, hogy minden áhításom lehetetlen. Egy éve kell tettetnem, hogy minden rendben van, hogy az életem tökéletes, de kezd a lábam alól kicsúszni a talaj, ezért is kezdtem bele újabb és újabb dalszövegek írásába. Segít kiadni magamból mindent, anélkül, hogy bárki rájönne, hogy tényleg ez bánt. Igaz, elhúzódott a munka a dalokkal, és továbbra is tart, de úgy hiszem 2012 tavaszára készen leszünk, a rajongók nagy örömére.

Kedvetlenül iszogattam a mojitómat a bárpultnál a gondolataimba mélyedve, mikor valaki megragadott és behúzott a tánctérre. Jó barátom, Katy volt az, aki bátorítóan mosolygott rám, és csábosan ringatta a csípőjét.

-Nekem nem kell produkálnod magad, édes nekem így is gyönyörű vagy. -kacsintottam rá, mire elnevette magát, és szorosan átölelt.

-Látom nincs sok kedved maradni. Menj csak vissza a szállodába, majd megmondom a fiúknak, hogy pihenésre van szükséged. -duruzsolta a fülembe, amit egy hálás puszival köszöntem meg, majd az ajtó felé vettem az irányt, ahonnan ismételten egyből betaszítottak az autóba.

Szinte már félálomban baktattam fel a lépcsőfokokon, és mikor végre beértem hatalmas lakosztályomba, első utam az ágy felé vezetett. Ledobtam magamról minden cuccot, és egy szál alsógatyában dőltem le aludni.

***

A telefonom éles hangjára lettem figyelmes. Morogva nyúltam utána, és rekedtes hangon szóltam bele, azt sem néztem ki hív.

-Nem akarsz eljönni a városba egy kicsit vásárolgatni? Tudom, hogy annak sosem tudsz nemet mondani.- szinte láttam magam előtt Katy elégedett vigyorát, amin én is elmosolyodtam.

-Sajnálom, de még mindig úgy érzem magam, mint egy mosott szar, szóval ezt ma kihagyom. Kérlek ne haragudj, ma inkább csak üldögélnék a szobámban, Holnap ígérem veled tartok.

-Rendben, akkor holnap hívlak. Jó pihenést BabyBoy! Sziaaa!- akaratlanul is elvigyorodtam a megnevezésen, majd erőtlenül dőltem vissza a szobához illően hatalmas és kényelmes francia ágyra, és a plafont bámultam. Tudtam, hogy úgy sem fogok tudni visszaaludni, szóval felültem, kidörzsöltem álmos szemeim, és a fürdő felé vettem az irányt.

-Egy kiadós zuhany nem árthat. -motyogtam magamban, majd eleget téve előző kijelentésemnek álltam be a forró víz alá, amely égette a bőröm, de élveztem. Arcom az ég felé fordítva ejtettem pár könnycseppet, melyeket a víz, mint vízesés a kavicsot sodort el. Fél órányi elmélkedés után már nem is éreztem a csípő érzést a testemen, így kiléptem a zuhany alól, és a törülközőt a derekam köré csavarva támaszkodtam be a tükör elé.- Borzalmasan nézel ki...szánalmas egy látványt nyújtasz. Örülnöd kéne, hogy csak jó kritikát kapsz az életben először! Erre mit csinálsz? Sírsz a zuhany alatt egy olyan fiú után, aki sosem fog viszont szeretni. Mondhatom igazán rád vall ez a viselkedés...-állapítottam meg magamról nyúzott arcomat szemlélve. Pár percig csak álltam, aztán nagyot sóhajtottam, felvettem valami kényelmes cuccot, a fejemre sapkát húztam, és kiültem a teraszra. A hideg, mint derült égből villámcsapás érte az arcom, amibe beleborzongtam de nem mentem vissza. Szokatlan számomra a Londoni hideg. Az örökké forró és napfényes Los Angeleshez képest itt Európában szinte megfagy az ember már így ősz vége felé járva. Kicsit megnyugtatott, hogy nem kell télig itt maradnom, mindössze még 2 napot töltök még Angliában, aztán irány haza. Nem soká bemutatom az új albumom első kislemezét alkotó dalt, a Better Than I Know Myselfet. Eleve várom, hogy mutathassak egy kicsit az érzelmesebb oldalamból az embereknek, de leginkább azt, hogy újra láthassam életem értelmét. Nem, még mindig nem mondom el ki az, bár a szemfülesek már kitalálhatták, de idővel a többiek is megtudják ki miatt vagyok úgy, ahogy.

Perceken belül elegem lett a borzongató hidegből, így gyorsan behúztam magam mögött a teraszajtót, és leültem a kanapéra. -Istenem csak egy percre mennél ki a fejemből, hogy jól érezhessem magam, csak egy rohadt percre.- esdekeltem, de úgy tűnt nem ért semmit, így inkább bekapcsoltam örök lelki támaszomat: a zenét. Szemeimet lehunyva dúdoltam és doboltam az ütemet a lábamon, majd felülkerekedett rajtam az énekes énem, és a szobát bejárta lágyan simogató hangom. Christinától hallgattam a Hurtöt. Szerintem ez minden idők legérzelmesebb száma. Én sem vagyok normális igaz? Benyomom a zenét, hogy elfeledkezek minden rosszról, de nem valami pörgőset, ááááá, mert sírósat. Végülis leküzdtem a könnyeim, kicsit halkabbra vettem a válogatás CD-met, majd beugrottam az ágyba kicsit felnézni Twitterre. Pár ezer kiírás persze volt a falamon, köztük Brianéval, aki nem győzte a világ tudtára adni mennyire profi voltam és milyen jó velem dolgozni. Hihetetlen jól esett mennyire elismeri a munkámat, így meg is köszöntem neki, és megosztottam a show felvételét, hogy azok is láthassák, akiknek eddig nem sikerült. Perceken belül több ezerre nőtt a megtekintések száma, és a sajtó is a pozitív kritikától zengett. Túl jót tett volna az egómnak, ha egytől egyig elolvasom mind, így csak belekukkantottam pár fontosabb oldal cikkeibe, és elégedett mosollyal az arcomon csuktam le a fekete laptopot. Legalább szakmailag minden rendben volt. Egyedül azt nem tudtam mi lesz mikor visszautazok LA-be és újra látom őt. Vajon rosszabb lesz? Vagy kevésbé fog hiányozni? Nem tudok semmit..