2. évad ~ 5. fejezet

/Tudom, most ez rövidebb, mint szokott lenni, de lemaradtam az írással magamhoz képest, holnaptól pedig nem is tartózkodom majd otthon, szóval egy ideig ne várjatok új részt :/ előre is bocsi, igyekszem behozni a lemaradásom! Köszönöm a türelmet :)/

Lassan és üresen teltek a hétköznapok. Egyre csak a telefont bámultam, hátha Tommy keres, de nem így történt. Már lassan kezdtem feladni a reményt, hogy valaha felhív. Mit is reméltem?! Csak odaállítok, elmondok 20 bővített mondatot és minden meg lesz bocsátva? Néha fáj, milyen naív tudok lenni. Hogy tereljem a figyelmem elfogadtam minden interjú felkérést, és a szokásos mosollyal az arcomon válaszolgattam a kérdésekre. A sztárság két részből áll. A valódi éned, és a médiabeli, aki folyton mosolyog, nevetgél, és úgy tesz, mintha minden éjjel rózsaszínt hányna. Eddig őszinte volt ez az arcom, is, de most minden apró poént erőltetnem kellett, főleg, mikor a Tommyval való kapcsolatomról kérdeztek. Olyankor a vérem jégkásává fagyott, minden milliméternél felhasítva az ereim, és csak nagyon nyögve nyelősen köptem oda valami választ, ami annyiból állt, hogy: Megvagyunk. Ugye, milyen meggyőző? Az. Egyik nap valahol San Fransiscoban lehettem, ahol elő kellett pár dalt akusztikusan adnom, mikor megcsörrent a telefonom. Eleinte fel sem figyeltem rá, lekötött, hogy egy ismeretlen pasi gitározik mellettem, nem az én drágaságom, ám a kijelzőn pont az ő neve állt, mikor végre meguntam a csengőhangom hallgatását és kezeim közé vettem a telefont. Levegőt is elfelejtettem venni, csak akkor tértem magamhoz, mikor már homályosan láttam, így érdekesre sikerült a köszönés, mikor végre remegő kézzel elhúztam a „hívás fogadása” gombot a képernyőn.

-          Halo? – feltehetőleg ebből csak az a bizonyos „h” betű hallatszódhatott ki, ugyanis a köszönést egy hangos levegővétel követte, hogy el ne ájuljak hirtelen.

-          Adam, gondolkoztam…szeretnék veled beszélni, nagyon fontos lenne. Ide tudsz jönni? – hangja halk és bizonytalan volt, mégis valamelyest megnyugtatott, amit mondott, mert így van még némi esélyem, és feléledhet bennem a remény.

-          Természetesen! Most nem otthon tartózkodom, szóval 2 óra, mire odaérek.

-          Rendben várlak! – alig hadarta ezt el, levágta a telefont, ami kissé meglepett, de igyekeztem nem túlgondolni ezt is. Örömmel a szívemben hagytam mindent magam mögött, s kocsiba ülve szeltem az országutat. Ahogy a választóvonal, úgy pörgött le előttem közös életünk minden egyes pillanata. Boldog és szomorú emlékek, melyek merőben megváltoztatták az életem. Nem is értem, miért mondtam anno, hogy megbántam azt a napot, mikor beleszerettem  hiszen ez messze van az igazságtól Igaz, túl sok rosszat éltünk meg, de mindig végül együtt maradtunk és ez nem lehet véletlen. Most is, ha nem iszom le magam a sárga földig, mindez meg se történik. De már megint miért emésztem magam a múlton? Sosem fogok magamnak megbocsátani, de ideje új fejezetet nyitni az életemben és lezárni az eddigit. Akár része lesz Ő, akár nem. Mindenesetre mertem remélni, hogy azért hív, mert pozitív értelemben döntött, bár nem tűnt túl magabiztosnak. Talán ez a találkozó dönt el mindent? Egy biztos. Nem szúrhatom el.

Mindössze pár kilométer választott el Los Angeles-től, és a gyomrom táncot járt. Olyan ideges, mint ekkor, már rég voltam. Ujjaim egyre csak koppantak a kormánykeréken  melynek zaját igyekeztem a rádióval elnyomni, de ott is valami üvöltözős zene ment, ami növelte a feszültséget. Hogy még véletlenül se legyen könnyű dolgom, az időjárás is ellenem fordult, és mint derült égből villámcsapás zúdult rám az ég. Azt hittem menten infarktust kapok. Hiszen én is zuhogó esőben adtam ki az útját, mi van, ha a Karma ezt készül visszaadni? Túl sok jel utalt ennek az elméletnek bizonyosságára, így már folyt rólam a víz is az idegtől. Ismerős házat véltem kitűnni a záporból, mitől elengedtem a gázt és leparkoltam az út szélére. Muszáj voltam valahogy összeszedni magam, ám, mikor a kormányra borultam valaki kopogtatott az ablakon. Kelletlenül húztam le, mire egy rendőrnővel találtam szembe magam.

-          Na, most vagy megbüntetem, vagy ad egy aláírást és szépen elhajt. – már csak egy pénzbírság hiányzott a boldogságomhoz, szóval szokásos mosolyom felöltve firkantottam rá a nevem pár papírra, aztán lassan kigurultam az útra. Végül rájöttem miért akart lemeszelni, ugyanis kocsibejáró elé sikerült parkolnom. Adam, zseniális vagy!

A lehető leglassabban közeledtem a ház felé, aminek pár sofőr kifejezetten örült, és pár kedves beszólás után végül csak odaértem. Mély levegő… Miután félig-meddig összeszedtem magam, kinyitottam az ajtót, ám ekkor szembesültem csak vele, hogy egy fia esernyőm nincs, ami azt illeti még egy kicseszett kabátom se, szóval kellő mennyiségű elfojtott káromkodás és morgás után úgy szálltam ki az autóból. Persze mire az ajtóhoz értem, már facsarni lehetett belőlem a vizet, a hajam rakoncátlanul a bőrömre tapadt, pont, mint a ruháim. Ezt még tetézte, hogy valami okból zárva volt a főbejárat, így ott kellett ácsorognom, még egy ideig. Türelmetlenül nyomogattam a csengőt, mikor egy esernyőt hallottam kattanni, és Tommy termett előttem. Szőke tincsei a szemébe lógtak, és szokásához híven tiszta feketében volt, így csak remélni mertem, hogy nem gyászolni készül. Mindazonáltal már a puszta látványa lángra lobbantotta a szívem, és nehezen álltam meg, hogy ne öleljem teljesen magamhoz.

-          Szia!

-          Hello.. – feltűnően igyekezett kerülni tekintetem, ami nyugtalanított, de elhatároztam, hogy semmin nem elmélkedek, amíg konkrétan nem mond valamit, szóval az aggodalmam lenyeltem a felgyülemlett nyálammal együtt és az autóhoz kísértem. Szégyelltem bekérezkedni a menedéket nyújtó tető alá, így továbbra is tűrtem a fejemen koppanó esőcseppeket, míg be nem ültünk. Rég nem voltuk így együtt..ami azt illeti régóta nem is voltunk sehogy egy térségben.

-          Tudom, hogy bunkóság lesz, de kénytelen vagyok megkérni valamire. Szeretnék átöltözni, mert bőrig áztam. Nem lenne gond, ha hozzám…mennénk?

-          Eleve úgy terveztem ott leszünk, ahol mindez elkezdődött, csak persze bent, szóval. .persze, menjünk oda. – a további út kínos csendben telt, egyikőnk sem mert szólni, ami tőlem szokatlan, hisz legtöbbször be nem áll a szám. Ezernyi kérdésem volt hozzá, mégsem tettem fel egyet se. Azt vártam, hogy maga nyilatkozzon, milyen érzései vannak velem kapcsolatban, nem akartam befolyásolni. Otthon úriember módjára kinyitottam neki a jármű ajtaját, és a házba is előre engedtem, ám ez keserédes érzés volt, hiszen valaha nem kellett vendégként tekintenem rá…

-          Akkor gyorsan embert varázsolok magamból, addig ér…vagyis ülj csak le! – már majdnem kimondtam, hogy érezze otthon magát, de abba belehasadt volna a szívem, szóval inkább elharaptam az egészet és felsuhantam a szobába. Nem igazán érdekelt hogy nézek ki, gyorsan megtörölköztem, felhúztam valami laza farmert és inget, aztán felborzolva a hajam baktattam le a lépcsőn. Éreztem tekintetét a bőrömön, szinte égetett. Leplezni próbálván az izgalmam foglaltam helyet mellette, mire nagyot sóhajtott és most először annyi idő után a szemembe nézett.

-          Komolyan gondoltad, amit múltkor mondtál? Hogy nem tudsz nélkülem élni és azt kívánod bár ne történt volna, ami történt?

-          Teljesen. Én mindig őszinte vagyok, minden a szemembe van írva, én pedig rád néztem akkor és most is. Mindent halálosan komolyan gondoltam, de rád hagytam a döntést.

-          Tudom, de csak akkor tudok dönteni, ha egy kérésem telesíted. Nem tudok 100%-osan túllépni ezen az időszakon, valahogy már nem lenne igazi a kapcsolatunk, ha mindent onnan kezdenénk, ahol abbahagytuk, szóval azt kérném, hogy induljunk tiszta lappal. Randizgassunk…ilyenek…persze csak akkor, ha csak és kizárólag velem szeretnél lenni. – teljességgel zavarba jött, arcát elöntötte a vér és újra kerülve a tekintetem motyogott, amin mosolyognom kellett, ám mikor befejezte a mondanivalóját, hatalmas kő esett le a szívemről, és már hajoltam őt átölelni, de leesett, hogy lassú lépéseket kért, így óvatosan a kezem az övére helyeztem összekulcsolva az ujjaink, mire érezhetően megremegett.

-          Kezdetnek jó lesz?

-          Tökéletes. – és megtörtént. Annyi idő után újra láttam egy halvány mosolyt hibátlan arcán, mitől öröm szökött a szívembe és alig bírtam visszafogni az előtörni kívánó visítást. Rosszabb vagyok, mint egy szerelmes tinédzser lány, tudom, de Istenem, ha most kaptam vissza az életem! Vagyis, ezt még nem kiabálom el, de jó alapja volt az új közös életünknek ez a pillanat. Kellemesen csalódtam, hisz arra számítottam az eső annak a jele, hogy minden olyan lesz, mint az elmúlt alkalommal.

-          És esetleg… megengedsz egy ölelést? – nem vagyok valami törzsgyökeres profi randizás terén, sosem ment nekem az ilyesmi, így halvány lila gőzöm nem volt róla egy újrakezdés alkalmával mit szabad elsőnek és mit nem. Szerencsére a válasz egy mosoly volt, miközben közvetlen mellém kuporodott. Ezt igennek tituláltam, így felé fordulva teljesen magamhoz öleltem a fiút. Annyira hiányzott már. Újra éreztem mesés illatát, ahogy selymes haja simogatja az arcom s szíve heves dobogását. Mesés pillanat volt, azonban nem akartam, hogy véget érjen. Percekig szótlanul szorítottam, amit látszólag nem ellenzett, sőt arcát a karomba fúrva helyezkedett kényelembe. Ugyan ő nem karolt át, nem is vártam, de nem bírtam magammal. Gyengéden alá nyúlva nagyon óvatosan az ölembe húztam, nehogy feltűnjön neki a helyzetváltozás és még elmenjen. Rögtön megrezzent és próbált szabadulni a karjaimból, de látva, hogy ez lehetetlen, gyorsan megbékélt a helyzettel, és úgy dőlt nekem. Ahogy mellkasa az enyémnek feszült éreztem csak igazán sebesen dobogó szívét, min jót mosolyogtam. Annyi minden csábított, de nem mertem megtenni. Hogy a hajába túrjak, végig simítsam a hátát, a testét, csókolgassam a nyakát…ezek vajon mely randi után lesznek elérhető opciók? Na, elég Adam, ne legyél türelmetlen, már ez is hatalmas szó, hogy veled marad!

Fogalmam sincs meddig ültünk így egymáshoz bújva, nem éreztem az időt, csak őt. Figyeltem minden egyes szusszanására, ha megmoccant, ha kinyitotta a szemét, mindenről tudtam. Elvarázsolt a közelsége, azt akartam örökre maradjon itt velem, bár tudtam, hogy ez pillanatnyilag lehetetlen, de majd egy napon… Végül az ölelkezést telefonja éles ricsaja szakította meg, amitől mindketten olyan szívbajt kaptunk, hogy szegény majdnem leesett és a nyakamba kapaszkodva kellett magát visszahúznia az ölembe. Ez nagyon tetszett, hogy nem ugrott el rögtön, ezt féloldalas vigyorom is kifejezte, mely már a védjegyemmé vált az idő során. Alice dühös hangját véltem felfedezni a vonal túlsó végén, mire kivettem a riadt fiú kezéből a készüléket és átvállaltam a leordítandó személy feladatát.

-          Máris viszem haza nyugalom. – meg sem vártam semmiféle reakciót, azonnal kinyomtam, de megvallom őszintén…semmi kedvem nem volt felállni. Végre itt van velem, erre nem itt lakik. Ilyen még alig volt a kapcsolatunk során, szóval egy bánatos sóhajtás után elengedtem a derekát, és óvatosan felálltam, hogy ő is jöjjön velem. A távolság közöttünk azonban nem nőtt, így közel hajolva az arcához simítottam végig ujjaimmal állkapcsa vonalát. – Gyere még! – suttogtam a már megszokott csillogással a szememben, mire elpirult és tekintetét inkább a földre szegezte.

-          Ha hívsz, mindenképpen. Jó volt…ez…a…nap… - arcát újra elöntötte a vér, és lehelete is forróvá vált, mitől nekem is pillangók szabadultak fel a gyomromban, és még utoljára átöleltem, hogy fejét a vállamra hajthassa.

-          Akkor hamar kereslek majd. – miközben elengedtem tenyerem gondosan végigjárta felső testét, mintha csak véletlen lett volna, pedig pont nem az volt. Elfordulva újra vigyorra húzódott a szám, hisz még mindig tökéletes testnek volt birtokában, ami csak nehezítette a dolgom, hogy fogjam vissza magam. Kifelé menet végig szorosan mellette sétáltam, néha megint az előzőhöz hasonló „véletlen” érintkezésekkel, míg el nem értünk a kocsiig. Mint mikor jöttünk, úgy nyitottam neki ajtót, ám a visszafele vezető út újra csendben telt, de már nem bántam. Boldog voltam mert kaptam egy esélyt, még ha meg sem érdemeltem. Sajnos gyorsan az út végére értünk, ahol saját testi épségem érdekében inkább csak a főbejáratig kísértem, nehogy Alice nekem essen, hogy volt merszem „elrabolni” Tommyt, mikor ő világosan megmondta, hogy tilos még beszélnem is vele. A köszönéssel azonban gondjaim voltak. Most akkor, ezt…hogy? Csók: nem. Puszi: talán, de hova? Ölelés: már elege lehet belőle. Semmit nem tudtam, tanácstalanul méregettem, hátha ad valami nonverbális jelet mit akar, de mivel csak értetlenül pásztázott mégis mire várok a második mellett döntöttem és leheletnyi puszit nyomtam az arcára, majd azzal a lendülettel elsuhantam, nehogy számon kérhesse a dolgot. A szívem majd kiugrott a helyéről, a fejem lüktetett és úgy éreztem mindenem perzselően forró, mihelyt visszaértem az autómba. Legszívesebben világgá kürtöltem volna a boldogságom, annyira…erre nincs szó mit éreztem akkor. Feléledt bennem a remény, hogy egyszer minden helyrejön, és újra boldog párként élhetjük hétköznapjaink, ám ehhez még hosszú út vezetett. De kész voltam felszállni a hullámvasútra, akármit is hoz a jövő. 

2. évad ~ 4. fejezet

„Ashley szemszöge”

Már megint nekem kellett felkaparni a földről az egyik lelki sérült darabjait. Egyenesen remek. Ha belegondolok, életem felét az ő ápolásukkal töltöttem eddig, és most megint erre van szükség. Hogy min vesznek ezek állandóan össze, a fasz se tudja, de már kezd az agyamra menni, hogy mindig nekem kell anyáskodnom felettük. Igaz, szerencsére most volt segítségem, két depresszióssal semmire se mennék. Eleve én kaptam a kemény diót…Adamet. Makacs és önfejű, sosem hallgat szinte senkire, feladta a leckét rendesen. Bár…a kis Tommy összetört szívét sem lenne türelmem a helyére rakni, akkor már a hasonló súlycsoporttal kezdek. Adamet egyedül a kis szőke hercege tudta a padlóra küldeni, de az folyamatosan. Istenem, csak egy évet bírnának ki mindenféle halálközeli élmények nélkül.

A szupersztár háza elé érve dilemmáztam egy ideig mitévő legyek, ugyanis a drága elérhetetlen volt, és nem igazán óhajtott emlékezni az agyam egy több, mint fél évvel ezelőtti kódra. És mi van, ha azóta megváltoztatta? Kész. Fél órányi felesleges próbálkozás után, már nem kockáztattam tovább, féltem, még a nyakamra hozom a zsarukat, és azt hiszik betörni készülök, így jóval parasztosabb megoldást választottam. Lehet, ez komolyan betörésnek számít, sőt, biztos, de nekem a barátomat kellett megmentenem, és mint tudjuk, barátságban-szerelemben nincsenek határok! Magyarra fordítva a szót, szépen, nőiesen átmásztam a kerítésen, ám a túloldal sokkal mélyebben helyezkedett el, mint gondoltam, így egy darabig még himbálóztam a magasban, mire rávettem magam, hogy leugorjak. Akkor is hova estem? Hát egy bokorba. Bravó Ashley nem is te lennél! Pár hangosabb szitkozódás közepette kimásztam onnan, és ilyenkor adtam hálát az égnek, hogy már javában éjjel volt, és ekkortájt LA ezen részén kihalt minden. Na persze annak is kifejezetten örültem, hogy Adam nem tart kutyát, így nem kellett még vele is megküzdenem a bejutásért. Már majdnem imádkoztam azért, hogy ne kelljen az ablakon bemásznom, hogy beszélhessek Adammel, de szerencsémre a bejárati ajtó nem volt kulcsra zárva, így könnyűszerrel beléptem rajta. Meglepetésemre a lakás nem hevert romokban, mint a múlt alkalommal. Minden katonás rendben sorakozott egymás mellett, feltűnő tisztaság uralkodott az egész házon. Két lehetőség merült fel bennem. Vagy takarítónőt fogadott, vagy nincs itthon. Reméltem az elsőnek van igazságtartalma, de sajnos nem úgy tűnt. Hiába kiáltoztam a nevét, nem ért válasz. Akkor mégis hol lehet? Egy hangos sóhaj közepette már éppen az ajtóhoz léptem, mikor mozgolódást hallottam kintről. Óvatosan közelítettem a hang irányába, mire a magába roskadt Adamet pillantottam meg a hintaágyon cigizni. Először is…azt sem tudtam, hogy van hintaágya, másodszor pedig azt végképp nem, hogy dohányzik. Lassú léptekkel közelítettem felé, de mikor elé léptem, rám se hederített. Nagyon el lehetett merülve a gondolataiban, az már biztos. A cigaretta füstje könnyeket csalt a szemembe, mert rühellem már a szagát is, így nem sok ideig tartott a türelmem, és kitéptem a kezéből a csikket.

-          Adam te mégis mi a kibaszott eget csinálsz?! – a hisztérikus kirohanásom is figyelmen kívül hagyta, ugyanolyan unott arccal kémlelte a nagy semmit, amivel csak jobban fel…jó, nem fogok káromkodni. Szóval felidegesített és olyan erővel dobtam le, az amúgy könnyűnek mondható testem a hintaágyra, hogy majdnem leszakadtunk. – Hahó hozzád beszélek!

-          A semmihez. Senki vagyok..nem beszélsz te senkihez.

-          Mi vaaan? Miket hadoválsz itt össze vissza ember? Nem vagy senki.

-          Éppen ezt mondom én is. – kész. Összezavarodtam. Pillanatokra álltam a teljes robbanástól, de uralkodtam magamon és mintha egy kis óvodáshoz beszélnék, úgy nyújtottam el a hangom.

-          Adam, kérlek ne játszadozz velem! Mi történt veled? Mondj valami értelmeset könyörgöm! – érezhetően megremegett, amit foghatnánk a zord időjárásra, de látszólag nem ez volt az oka. Egy halk sóhaj után felállt és a házba sétált, de nem rázott le ilyen könnyen. Követtem a nappaliig, ahol lehúztam magam mellé a kanapéra. – Mesélj nagyfiú!

-          Látom nem fogsz békén hagyni, amíg nem szólalok meg. Jó, oké. Szerintem az alap sztorit már tudod, nyilván az érdekel miért nem kerestem azóta szegény…Tommyt. – elképesztő ez a srác. A fejembe lát, vagy mi? Én is akarok ilyen képességet! Az meglepettségem egy bizonytalan bólintással lepleztem, mire nagyot szusszanva lehajtotta a fejét. – A helyzet az, hogy magam sem tudom. Csak félek tőle, hogy annyira megbántottam, hogy szóba sem akar állni velem. Hiszen kidobtam! Ezt nem lehet megbocsátani! Ő csak megcsókolt egy másik embert, én pedig rögtön az utcára tettem, lassan egy évnyi együttlét után, mikor nagyobb dolgokat is átéltünk együtt. Ő bezzeg mindig mellettem állt én meg… - könnyek gyűltek a szemébe, így egy percre abba kellett hagyja, hogy összeszedje magát, majd halkan folytatta. – Azért nem hívom fel, mert nem érdemlem meg őt ezek után. Elég fájdalmat okoztam neki, nem lennék képes azzal a tudattal élni, hogy utcára tettem, akit a legjobban szeretek a világon. Nevetséges vagyok…nem is. Inkább borzalmas. Ilyet mégis ki tesz? Szörnyű embernek érzem magam. Nem érdemli meg, hogy tovább szenvedjen. Majd elfelejt, és új életet kezd valaki mással, aki jobban megbecsüli. Én meg… semmi.

-          Adam te hallod miket beszélsz? Nem vagy rossz ember! Kevés olyan lágyszívű és önzetlen embert ismerek, mint te. Mindenki követ el hibákat, meg kell tanulnod megbocsátani magamnak és hidd el ő is ezt fogja tenni! Ne tudd meg, hogy szenved nélküled!

-          De nem ekkora hibákat! És Ashley tudom, hogy fáj neki most ez, hisz én is bele szakadok, de ezen túl lép majd, és egyszer boldog lesz. – és itt jött el a pillanat, mikor nem bírtam tovább és egy szép ívet leírva pofán csaptam. Szegényt olyan hirtelen érte a dolog, hogy csak lesett rám nagy boci szemekkel. Hetek óta most láttam először a tekintetét. Sugallta a fájdalmat, mintha minden összetört volna benne és már csak fizikai alakban létezne ezen a világon. Ijesztő látvány volt. Ledermedve merültem el a bánatos szempárban, a kezem még mindig égnek állt, Adam pedig egyre kétségbeesettebb volt. Végül elkapta a fejét és nagyot kortyolt a teájából. Meg sem kérdezte miért kapta a pofont, biztosan tudta. De akkor mégis miért nem aszerint tesz?

-          Adam…ne ostorozd magad! Azzal semmit nem érsz el. Ismerem elég jól Tommyt ahhoz, hogy tudjam, csak veled lehet boldog. Azt reméltem te ismered a legjobban. Viszont, ha ilyen sületlenségeket beszélsz, akkor vagy tévedtem, vagy valami elvette az eszed.

-          A magány. Az a tettes.

-          Akkor mégis mire vársz? Tapsra? Ha magányos vagy menj már utána! Neki te vagy az élete! És tudom, hogy neked is ő. Nem léteztek egymás nélkül, fogadd el! Adam, könyörgöm, térden állva kérlellek, térj észhez! Boldognak akarlak titeket látni, EGYÜTT! – nem szoktam sírni, de már annak a szélén álltam, mikor befejeztem a mondandómat. Szörnyen bántott, hogy így kell látnom őt a magányba burkolózva. Azt hajtogatja egyszer jobb lesz, de pontosan tudja, hogy nem így van.

Percekig nézett rám remegő szemeivel, végül szorosan magához ölelt, ami meglepett, de hagytam. Ekkor esett csak le, hogy az egész teste reszket. Hátát simogatva hajtottam a fejem a vállára, hogy kicsit megnyugodjon, de eltörött a mécses. Könnyei patakként zúdultak lefelé, erős karjai közt pedig majd megfulladtam, de nem volt szívem figyelmeztetni érte, így inkább kockáztattam, hogy elájulok a tüdőmbe jutó oxigén hiányától. Kétszer láttam eddig csak sírni, mindkettő Tommy miatt volt, de ez most mindent vitt. Valószínűleg eddig mindent magába fojtott, mert már kapkodta a levegőt, mikor végre elengedett és az asztalra borult.

-          Kurvára hiányzik! Any…anyhira..szerethem! Ne-em bírom nél…nélküle! – az üvegasztal kezei szorítása közepette majd szét roppant, amire csak rásegített, hogy már a fejét is abba verte. Riadtan ugrottam a földre, és emeltem fel az arcát, mire egy az előbbinél is elkeseredettebb szempár fogadott véresre sírva. Nagyot nyelve leheltem apró csókot a homlokára, hátha kicsit megnyugtatja, de láttam, már nincs mit tennem. Ha tovább zaklatom belehal a szenvedésbe. Úgy döntöttem idővel úgy is feleszmél, én már csak rontanék a helyzeten további elcsépelt szavakkal. Még utoljára átöleltem, aztán kilibbentem az ajtón, mely üresen tátongott utánam, pont mint Adam lelke.

„Adam szemszöge”

A napok idegesítően lassan teltek, minden perccel mélyebbre fúrva a kést a szívemben, hisz folyton csak Rá gondoltam. Bármely irányba tereltem tekintetem, mindenhol őt láttam. A pult: ott csókoltam meg mindig, miközben készítettük a reggelit. Kanapé: mikor csak néztünk valamit a Tv-ben és hozzám bújt. Szekrény: minden reggel, mikor válogatta a ruháit mögé állva karoltam át a derekát s néha itt-ott megpusziltam. Törött kép: mikor mindennek vége lett… Hiába hittem, lehetetlen küldetés volt túllépnem rajta. Nehezítve a dolgom még Ashley is közbe lépett, aki a fejemhez vágta mennyire a padlóra küldtem Tommyt, és sosem lesz már boldog. A szívem felé húzott és azonnal rohant volna utána, de az eszem mást súgott. A két részem ketté akart hasítani, és már kellően közel álltam hozzá. Nem volt kedvem dolgozni menni, énekelni, utcára sem léptem már egy hete, a bőröm kifakult, nap nem látta az arcom, mindig csak éjjelente ültem ki a teraszra. A hűvös szellő kellemesen csípte az arcom közeledvén a tél felé, és csak élveztem a csendet. Lehet nem kellene, de ilyenkor elmerültem a gondolataimban, viszont nem tudtam megfelelő döntést hozni. A levelek halk susogása többé kevésbé megnyugtatott egy pillanat erejéig, de utána minden kezdődött elölről.

Egy nap, mikor szokásos napszemüvegem és sapkám mögé bújva róttam az utcákat különös dologra lettem figyelmes. Nem tudom a világ változott-e meg, vagy csak a kínzó magány miatt láttam úgy, de minden fiatal kézen fogva közlekedett. Boldog párok enyelegtek minden sarkon s parkban, a kávézókban, mindenhol. Pont, mint egykoron mi. Ez olaj volt a tűzre, egyre kétségbeesettebben szedtem a lábaim, végül már majdnem futottam. Futottam a gondok és bajok elől, hátha mindent el lehet felejteni, de csak egy kocsi akart elfeledtetni velem mindent, mikoris kis híján elé rohantam és megkaptam a „hülye farok” jelzőt. Ezúttal egyet kellett értenem a sofőrrel. Életem legnagyobb hibáját követtem el, azon a bizonyos éjjelen, és meg nem történtté akartam tenni. Ugyan a múltat nem lehet kitörölni, mint papírról a ceruzát, azonban át lehet húzni, és új mondatot kezdeni. Így esett, hogy sarkon fordultam, és nem törődve az engem követő paparazzikkal rohantam, ahogy csak bírta a lábam. Hallottam magam mögött az új főcímeket, miszerint készülök talán a maratonra, elhagytam a telefonom, vagy leárazás van a pláza egyik cipőboltjában, azért futok ennyire. Némely találgatáson akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, majd mikor már éppen kiköptem volna a tüdőmet, leráztam őket és egyben elértem a célhoz. Mit ne mondjak, a lépcsőkkel már meggyűlt a bajom, kijöttem a formából, de négykézláb sikerült fel másznom, s mihelyt a helyemen voltam, nagyot nyelve megnyomtam a csengőt. Ismerős hangot véltem felcsendülni a túloldalon, mitől összecsavarodott a gyomrom, és legszívesebben elrohantam volna, de a lábam földbe gyökerezett. Az illető léptei egyre hangosabbá váltak, mígnem kattant a zár, és a lány meglepett arcával találtam szembe magam.

-          Hát…te?

-          Alice, én.. – levegő szünet, ugyanis még mindig fuldokoltam – Kérlek hadd beszéljek vele!

-          Nocsak, hát magadhoz téttél? Mondd, mi tartott eddig? Tudod mennyire összetört miattad? Nem! Azt nem lehet elképzelni! Alig tartottuk vissza a haláltól pár napja, és mindez miattad történt! Már éppen kezdi összeszedni magát, nem hagyom, hogy megint a padlóra küldd! – szavai fájtak, mert az igazság már csak ilyen. Pontosan tudtam, hogy igaza van, de nem adhattam fel. Vissza akartam szerezni az én egyetlen szerelmem, akármibe kerül!

-          Alice, kérlek hallgass meg! Tudom, arra, amit tettem nincs mentség, és arra meg végképp, hogy nem mentem utána. Tudom, hogy utólag könnyű cselekedni, mikor nektek kellett felkaparni a földről, de megfizettem a balgaságomért!

-          Azt kétlem. Lehet, hogy sajnálod, de a sajnálatod a hajamra kenhetem, ő pedig nem kapja vissza a boldogságát tőle.

-          Igazad van. Egy szóval nem mondom, hogy megérdemlem, hogy lássam, de mégis ilyen kéréssel szegődnék feléd. Jóvá akarom tenni a megbocsáthatatlant, újra akarom kezdeni az egész kapcsolatunkat, de ígérem, ezúttal nem vétek ellene!

-          Ezzel nem engem kell meggyőznöd, én csak nem szeretném, hogy az éppen csak újra emberré varázsolt barátomat megint a földbe döngöld. Borzasztóan törékeny most, a legkisebb rossztól is megtörik, nem tudom mit váltana ki belőle a látványod. Ne haragudj, de nem kockáztatom, hogy megint öngyilkos akarjon lenni. Te magad mondtad, hogy jobb neki nélküled. Nos, ez így is van. Viszlát Adam, talán egy nap megváltoznak a dolgok, de nem most. Még nem. – az ajtó már csukódott előttem, de akárhogy is küzdöttem a könnyeimmel, megállítottam, mire a kételkedő szempár újra összetűzésbe került az enyémmel.

-          Kérlek…

-          Adam, vége. – kész. Az utolsó szó jogán végleg kiütött, ráadásul K.O.-ra. Percekig bámultam remegő szemekkel az ajtót, hátha valamilyen csoda folytán kinyílik, de nem nyertem bebocsátást. Ha már a lágyszívű Alicet, nem tudom meggyőzni, hogy megbántam, mégis mit várok Tommytól? Be kellett látnom, hogy teljességgel feleslegesen futottam egy hirtelen fellángolás miatt idáig. Igaza volt a lánynak, a látványom felnyitná Tommy éppen, hogy bevarrt sebeit, és csak rontanék a helyzeten. A bánat újra elöntötte a lelkem és tehetetlenül rogytam a térdeimre. Éreztem, hogy egyre nedvesedik a szemem, így a fal mellé kúsztam, és térdeim felhúzva hajtottam rájuk a fejem. Valami itt tartott. Nem akartam elmenni, vártam, hátha egyszer kilép valaki, de már estefelé járt az idő, így nem sok esélyt láttam rá, azonban maradtam. Már majdnem bóbiskoltam, mikor ajtónyitódást hallottam és Alice állt velem szemben. Felettébb furcsa érzés volt, hogy egy méterrel felettem áll, de egyben kifejezte a valódi érzéseim. Hiszen most én voltam a nem kívánt láncszem, akinek fejet kell hajtani mások szavára, mert vaj van a füle mögött. Pont ilyen voltam.

-          Látom komolyan gondoltad, hogy nem adod fel…nos, sok szerencsét, de nem akarom, hogy megfázz. Tessék itt egy pokróc estére, már nem olyan nyárias az idő. – az ölemben landolt egy párducmintás kis takaró, és már be is ment. Nem vártam, hogy azonnal bebocsájtást nyerek, de halovány remény még élt bennem, hogy lágyul a szíve. Hát tévedtem. 

Az éjszaka lassan és hidegen telt. A rosszul szigetelő ablakok minden fuvallatot beengedtek a folyosóra, mitől minden alkalommal hideglelés futott végig a testemen, ugyanis az az 1 négyzetméteres kis pokróc nem sokat védett a külső viszontagságoktól. Hol a felső testem áldoztam fel, hol a lábaim, fél óránként cserélgettem épp melyik részem engedem lefagyni. Szóval izgalmas volt az este, mivel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Mikor már éppen bóbiskoltam volna, valaki mindig lehúzta a Wc-t, vagy járkált az alsó-fölső szinteken, felriasztva engem. Eleve a kemény padló nem könnyítette meg a dolgom, így mindezzel együtt szenzációs éjszakán voltam túl, mikor a hajnal első életmentő sugarai megjelentek. Nem tudtam mit kezdeni magammal, az ásítások végett kigördülő könnyeimmel szenvedtem, miközben a Twittert bújtam és olvasgattam a több hete gyűlő bejegyzéseket a falamon. Némelyikre válaszoltam, esetleg kiírtam valamit nem éppen mellőzve a már megszokott helyesírási hibákat, mikor a telefon feladta  a szolgálatot, és egy utolsó pittyegés után kilehelte a lelkét. Remek. Most örültem volna egy napelemes töltőnek, de annyi eszem még nem volt, hogy vegyek, pláne ha egyáltalán már feltalálták, szóval már unalmamban a padló kockáit számolgattam. Régi szép idők, gimnáziumi éveimben is ezt csináltam, mikor tanulni kellett volna, vagy a pókokat számolgattam a plafonon. Szerintem ismerős érzés mindenkinek, mikor minden izgalmasabb, mint a kémia, vagy a fizika. Nem is voltam egy agytröszt ezekből, elég humános gyerek voltam mindig is, ezért nem bírom sose befogni a pofám interjúk alkalmával is. Tessék már megint elkanyarodtam az eredeti témától, pedig sorsfordító dolog történt.

A már ismerős ajtón azt az embert láttam kilépni, akire eddig vártam, de ekkor belém fagyott minden szó. Remegő szemekkel bámultuk egymást, de mikor rohant volna vissza a lakásba, felpattantam és útját állva fogtam meg a vállait, mire riadtan nézett fel rám. Látszólag még mindig félt tőlem, én pedig pont ettől tartottam, de nem hagyhattam elmenni.

-          Tommy kérlek hallgass meg, beszélnünk kell!

-          M…miről?

-          Sok mindenről. Volt időm átgondolni a dolgokat, még itt is aludtam éjjel, csak, hogy lássalak.

-          De én..

-          Csak öt percet kérek. Öt…aprócska..perc. – halkultam el, mire tekintetét a földre szegezte és alig láthatóan bólintott, majd utat engedtem neki a lakás felé. Utoljára akkor jártam itt, mikor Alice beteg volt, de most legkevésbé sem akartam összefutni a lánnyal, így halkan osontam a nappaliban, míg az üres szobába nem értünk. Tommy egy szót sem szólt, kifejezéstelen arccal ücsörgött, de ketyegett az óra, így nem volt időm kertelésre. Már a puszta látványa emlékeket ébresztett bennem, amivel valószínűleg nem volt egyedül, mert tekintete köztem és a padló között vándorolt, és zavartan tördelte az ujjait. Most is olyan ölelnivalóan festett, mint régen, azzal a különbséggel, hogy jóval megviseltebb volt. Arca beesett és fakó volt, teste törékeny s vékony, szemeiből pedig a boldogság leghalványabb jele sem hatott vissza. És erről már megint ki tehet? Hát én. Most kértem volna egy jó erős pofont, de mint már mondtam, idő híján voltam, így helyet foglaltam közvetlen a szőkeség mellett, és egy halk sóhajtás után a mondandómba kezdtem.

-          Borzalmasan megbántam mindent, már egy pillanattal azután, hogy megfogalmazódtak bennem, de részegen nem tudtam épkézláb döntést hozni. Elhamarkodott és túlreagált volt az egész, egyáltalán nem volt igazam és szörnyen bánom, amit tettem veled. Tudom, nincs mentség, főleg azokra, amiket mondtam, de rájöttem, hogy nem bírok nélküled élni. Mindenhol a te arcod látom, hogy miket tettünk régebben azokon a helyeken, és borzalmas anélkül lefeküdni, hogy a karjaim közé zárhassalak. Tudd, csak azért nem kerestelek, mert nem akartam még több fájdalmat okozni, gondoltam neked könnyebb túllépni rajtam, de nem bírtam tovább. Muszáj voltam elmondani mit érzek. Ha ezek után úgy döntesz jobb neked nélkülem, megértem, hisz nem érdemlek új esélyt, de ha mégis az ellenkezője történne…szeretném újra kezdeni mindent az alapoktól. Az italos baleset, Drake, a verekedés, mindenféle defekt nélkül. Tiszta lappal. Nem kérem, hogy most dönts, csak gondolkozz rajta kérlek…Ha látni sem akarsz, megértelek, és már megyek is, csak mondj, most valami támpontot, hogy érdemes-e később keresnelek egyáltalán.

-          Én…ne..nem tudom. Adj időt, kérlek! Nem tudod min mentem keresztül, miután kidobtál. Kész voltam feladni az életem, és ha Alice nem lép közben, már nem beszélnénk. De nem tudok boldog lenni nélküled, szóval…nem tudom.. – felettébb zavarodottak voltak a szavai, látszólag azt sem tudta hirtelen mit mondjon, így óvatosan kezeim közé vettem még mindig puha arcát, s csak ennyit mondtam.

-          Én várok rád. – leheltem egy utolsó csókot a homlokára, majd minden további nélkül távoztam. Elmondtam, amit akartam, innentől kezdve a kezében a döntés. Ha vissza akar kapni nyitva a kapu, viszont, ha mégsem, már könnyebb lesz elfogadnom, minthogy éljek bűntudattal, hogy meg sem adtam neki az esélyt a döntésre. Nem mondom, hogy könnyű lenne nélküle a továbbiakban, de nem akarom befolyásolni.

Kezeim ökölbe szorítva simogattam tenyereim, melyek előbb még az arcán nyugodtak, néha pedig összeszorítottam a szám, mely homlokát érintette. Lehet elhamarkodottak voltak ezek az érintések, de nem bírtam tovább érintkezés nélkül. Az, hogy mellettem volt, hogy újra éreztem mesés illatát, sok mindent felébresztett bennem, újraélesztve az elázott lángot a lelkemben. 

2. évad ~ 3. fejezet

„Alice szemszöge”

-         Nem lehet igaz, hogy folyton eltünteted azt a rohadt hosszabbítót Jessica! Csak egy van és az erősítőhöz kell, mert nem férek el a kisszobában, ahol van a konnektor. – hurrogtam a párnákat dobálva a kanapéról, de Jess még csak meg se erőltette magát, csak állt ott és bámult rám, mint Rozi a moziban. Komolyan, nem akarja közölni, hogy kihagytam-e egy foltot? Mert az kábé ilyen lenne. Gyilkos pillantásom hatására azonban magához tért és egy laza mozdulattal elém lógatta a keresett kábelt. – Ezt meg, hogy…

-        A helyén volt drágám. Te meg itt vulkáni állapotokat élsz át.

-         De basztál szólni róla, mi? – még folytattam volna a mondatot, mert eleve ideges voltam, de ujját a számra tapasztotta és kifutott a konyhába. Ezzel aztán tényleg csak ront a helyzeten. Hogy miért feszültek pattanásig az idegeim? Mert elromlott a szintim, Adamről napok óta semmi hír, ahogy Tommyról se és már javában koncertezni kéne. De persze egyik mobilja sem elérhető. Elnyelte őket a föld, vagy mi van? Mindez nem lenne elég ahhoz, hogy káromkodjak, de a menedzsment engem, értitek pont ENGEM, aki kemény 3-4 hónapja van a csapatban cseszeget, hogy kerítsem már őket elő. Mégis mi vagyok én, holmi dada? Ne nehogy már nekem kelljen két 30 éves felnőtt férfiről gondoskodni…

Még mielőtt felrobbanhattam volna, csöngetést hallottam. Remek. Mégis ki a franc csönget hajnali fél egykor? Bár én se vagyok normális, hogy ilyenkor még kísérletezni akarok a hangszeremmel, hátha valami csoda folytán meggyógyul és csak az én kedvemért, működik majd. Mivel Jessica az istenért sem volt hajlandó kidugni az orrát a konyhából, kénytelen voltam én ajtót nyitni. Már majdnem ösztönösen lenyomtam az örök monológot, hogy: nem veszünk semmit, köszönöm, mikor feltűnt, hogy az illető nem egy késő éjjeli árus. Hanem maga Tommy. Méghozzá vörösre sírt szemekkel és bőrig ázva. Még soha nem láttam ilyen borzalmas állapotban szegényt. Minimum egy percre lefagytam, mire végre észbe kaptam és betessékeltem. Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, de egy dologban biztos voltam: az ok, Adam. Tommy nem egy sírós fajta, az egyetlen fontos dolog neki a gitáron kívül Adam, senki más. Mihelyt az ágyamra nyomtam, gyorsan elrohantam egy törülközőért, mielőtt Jess észre veszi a hívatlan látogatónkat. Volt egy olyan érzésem, hogy csak velem akar beszélni, így gondosan bezártam magam mögött a szobaajtót, és ráterítettem a szörnyen remegő fiúra a törölközőt. Azonnal magára csavarta, de egy szó sem jött ki a száján. Mit ne mondjak…ezzel nem volt egyedül. Szorosan mellé ültem és simogattam a hátát, hogy nyugodjon meg. Ennyit tudtam tenni.

-         Adok valami ruhát, nem akarom, hogy megfázz. – jött a javaslat felőlem, de semmi válasz. Megtört tekintettel bámult maga elé. Most már tényleg érdekelt mekkora lehet a baj, de az aggodalmam egyre csak növekedett. Ráadásul egy női lakásból férfire való ruhát sem piskóta találni, így kutattam egy ideig, mire végre előkotortam az itthon viseletes térdig érő pólóm és valami kényelmes nadrágot. Csípőben nem éppen széles, így azt könnyebben találtam,de még átöltözni sem volt hajlandó. Az életkedv legapróbb szikráját nem véltem felfedezni rajta, szinte nekem kellett még a gatyát is ráhúzni. Igazán szánalmas látványt nyújtott szegény. Bűzlött a piaszagtól, lassan már vér csorgott könny helyett az arcán, és még mindig remegett. Szabad nem szabad, nem érdekelt, szorosan magamhoz öleltem, mire fejét a vállamra hajtva húzott magához teljesen közel. Ijesztő volt így látni, viszont nem volt bátorságom rákérdezni mi is a viselkedésének oka. Csendesen simogattam a hátát, a szobát halk szipogásának hangja töltötte be csupán, és a kintről beszűrődő utcazajok, mikor végre megszólalt.

-         Adam…ki…kidobott! – a mondat hallatán, melyet fuldokolva ejtett ki a száján, tágra nyíltak a szemeim. Még, hogy kidobtaaa? Ez teljességgel lehetetlen, hisz ő volt, aki végig másra sem nézett, csak Tommyra vágyott. Biztos voltam benne, hogy vagy csak Tommy reagálta túl és másnap minden rendbe jön, vagy tett érte, hogy ez történjen. Sajnos az első esetre csekély esélyt láttam, hisz csomagokkal érkezett, ezek szerint tényleg kirakta őt Adam, már csak azt nem tudom miért. Olyan nyomós okot el sem tudok képzelni, amit nem bocsátana meg örök szerelmének. – Gyűlölöm magam! Megérdemeltem, hogy ezt tegye, egy utolsó mocsadék vagyok! Nem elég, hogy mostanság rá se hederítek a saját ki önző gondjaim miatt még engedem is, hogy egy idegen fiú rám mozduljon, ráadásul egy nyilvános helyen! Miért vagyok ilyen balfasz? Nem érdemlem meg őt…eddig sem volt így, nálam csak jobbat találhat. Ideje lenne tényleg elfogadnom, hogy látni sem akar, de…nem megy. Szeretem! És ha tehetném az elmúlt hónapot töröltem volna már és újra kezdenénk mindent, de ez már lehetetlen. Elrontottam..és most egyedül vagyok. Soha többé nem látom őt, még a bandából is elküldött, hallani sem akar rólam..bele fogok halni. – újra könnyek gyűltek amúgy is vörös szemeibe és elhalkult. Túl gyorsan hadarta el mi történt, az én agyam már ilyentájt azt az egyszerű szót nem képes felfogni, hogy saláta, nem hogy egy komplett szerelmi gubancot! Percekig csak ölelgettem, hogy fel ne tűnjön neki, hogy az Alice-féle jó tanács azért késik, mert már félig alszom, és olyan üres a fejem, hogy még egy kiéhezett zombi is figyelmen kívül hagyná. Szörnyen remegett, amit ráfoghatnánk a még mindig vizes ruháira, de pontosan tudom, hogy a fő ok nem ez, viszont nem akartam, hogy holmi nyomoronc tüdőgyulladásba pusztuljon bele, így elengedtem és az ölébe dobtam a talált ruhákat, de csak nézett rám üres tekintettel. Most mégis mit vár? Én vetkőztessem le? A választ hamarosan megkaptam a még fel sem tett kérdésre, ugyanis őfelsége meg nem volt hajlandó mozdulni. Nagyot sóhajtva húztam le róla a pólót, ami még könnyű feladat volt, hisz csak egy mozdulat, és kevésbé zavarba ejtő, de mivel még további noszogatásra sem rezdült a szeme sem, kénytelen voltam elé guggolni és kezembe vettem az övét. Csak ilyenkor ne nyisson be Jess, könyörgöm! Kioldottam, mire az amúgy is folyton a fenekén csüngő nadrág a térdemre esett. Jesszus de kínos! Olyannyira zavarba jöttem, hogy minimum 2 percig lehajtott fejjel guggoltam, ami az ő szemszögéből, pont nem úgy tűnhetett, hogy csak a földet bámulom…kínos. Nagyon, ismétlem NAGYON óvatosan felpislantottam, de még csak nem is nézett rám, ugyanazt a nem létező pontot stírölte a falon, mint fél órával ezelőtt. Tényleg nagyon ki volt ütve, kezdtem elhinni, hogy komoly a probléma és tényleg nem túloz. Ez még a könnyebb része volt, igen ám, de a nadrágot nem olyan könnyű ám felerőszakolni egy ülő gyerekre. Csak a combjáig jutottam el, de továbbra is hidegen hagyta az, hogy most tapizom végig minden intim szféráját, még ha akaratom ellenére is. Nem volt választásom, két karja alá nyúlva megemeltem a testét, ami annyira jött össze, hogy mindketten az ágyra borultunk, én pedig alá szorultam. Sosem említettem, hogy valami body-builder vagyok, pláne nem hajnali kettő felé, mikor már nagyban húzom a lóbőrt. Meglepő módon annyira képes volt, hogy ne hagyjon megfulladni, így mellém gördült és készüljetek…már a PLAFONT bámulta. Haladunk. Kezdett kiborítani a helyzet, de csak azzal tudtam nyugtatni magam, hogy van értelme játszanom a dadust. A felsőt ráhagytam, majd maximum betakarózik, én többet nem szenvedek vele az biztos. Mivel kétszemélyes ágyam van, szerencsére pont elfértünk benne, őt pedig nem akartam a kanapéra küldeni, hogy egyedül legyen, akkor már jobban jár még velem is. Kényelmesen elhelyezkedtem mellette és, mint valami babára ráterítettem a takarót, ami rólam valami csoda folytán lemaradt. A többi a már rég szundikáló Jessica szobájában tengődött, így egy halk morgás után bekéredzkedtem Tommy mellé. Továbbra is leszarta a dolgot, még felém se fordult, ellenben én úgy éreztem magam, mint az északi sarkon, szóval annyira közel bújtam hozzá, amíg teljesen be nem fedett engem is a takaró. Igen ám, de csak ekkor eszméltem rá, hogy teljes mértékben hozzásimulok. Az arcom vörösbe váltott, de mivel nem akartam reggelre jégkrémmé válni, inkább csak hátat fordítottam neki. Szégyenlem a dolgot, de még jól is esett, hogy ilyen közel van hozzám, mert egész éjjel melegített, és olyan jól aludtam, mint még soha.

***

-         Jobban vagy? – helyeztem Tommy ölébe egy csésze zöld teát és mellé telepedve simogattam a combját, mire csak halvány mosoly jelent meg egy pillanat erejéig az arcán, de még most is kevés választotta el a sírástól. Meg tudom érteni szegényt. A kérdésem is hiába való volt, pontosan tudtam, hogy egy ilyen kaliberű szakítás után az embernek élni nincs kedve, nem hogy még javuljon az állapota. A reménytelenség sugárzott amúgy mindig vidám szemeiből, amibe beleremegett a szívem is. Minden élet kiveszett a tekintetéből, gondterhelten bámulta a falat, néha szürcsölve egyet-egyet a csészéjéből, de nem sírt. A legkevesebb érzelmet sem véltem felfedezni az arcán, lehet már annyira összetört, hogy sírni sincs ereje. Velem ilyen egyszer történt életemben mindössze, viszont pontosan tudom micsoda fájdalommal jár az ilyesmi. Leheltem egy puszit az arcára, aztán halkan behúztam magam mögött az ajtót, mire Jessica értetlen arcával kerültem szembe. Nem volt erőm elmagyarázni neki mi történt, így dióhéjba foglalva elhadartam a lényeget, aztán ledobtam magam a kanapéra, és arcom tenyereim közé temetve próbáltam találni valamilyen megoldást, de mind hiába… Lakótársam mivel nem ismerte az összes részletet, és nem neki kellett végignézni, ahogy az egyik legjobb barátja szenved, nem tudott ő sem segíteni, így tette, amit bármely barátnő tenne: átölelt. Kevesen tudják rólam, mégis borzasztóan igénylem a törődést, így mikor vékonyka karjai körém fonódtak, mosolyra húzódott a szám, és fejem a vállára hajtva merültem a gondolataimba. Csodálkoztam rajta, hisz ő a folytonos jókedvéről és a be nem álló szájáról híres, most pedig meg sem szólalt. Csak nincs valami baja neki is? Akárhogy is van, nem volt kedvem akkor rákérdezni, elég volt a lelkemnek Tommy problémája, és hogy valami lelket leheljek belé. Bár tisztában voltam vele, hogy ez csak és kizárólag Adamnek sikerülhetne, viszont ott volt egy apró bökkenő: ha kidobta, látni sem akarja. Így ez kiesett. De akkor mégis, hogy segítsek szerencsétlen barátomon? 

(.(...)

Teltek a napok, azonban semmi nem akart javulni. Egyedül arra tudtam rávenni, hogy mindent elmondjon elejétől a végéig, viszont ez elég volt ahhoz, hogy át tudjam érezni a helyzetét. Nehezteltem Adamre, nem értettem vele egyet. Tegyük fel, ha lenne párom és ugyanebben a helyzetben lennénk, egy mosolyszünet után újrakezdenénk az egészet, de semmiképpen sem dobnám az utcára szakadó esőben. Sőt, sehogy. Érthetetlen volt számomra miért hozott ilyen döntést, hisz Tommy nem ezt érdemelte, arról nem is beszélve, hogy már mennyi ideje együtt voltak. Jóban rosszban, erre hagyja, hogy egy ilyen incidens közéjük álljon. Megértem, hogy betelt a pohár, de túlzásba vitte, arról nem is beszélve, hogy semmiféle érdeklődést nem mutatott Tommy holléte után. Fel sem hívott, még dolgozni sem invitált senkit, az egész Trespassing-project vakvágányra került, Adamről pedig az ég világon semmi hírünk nem volt. Csak remélni mertem, hogy semmi baja, bár erre nem láttam sok esélyt. Nyilván pukkadt az agya valamelyik bárban, ahol minden este halálra itta magát, és pacsizott Istennel, mikor elszállították detoxra… Jesszus, miket beszélek! Oké, hogy haragszom rá, azért, amit tett, de ezt én sem kívánhatom…Nem is akartam, hogy hasonló történjen vele, csak arra vágytam, hogy térjen végre észhez, és álljon minden helyre. De valaki odafenn nem ezt akarta, hiszen a helyzet nem javult. Végül olyannyira elkeseredtem, hogy felkértem Ashleyt, keresse meg a nagy sztárt és térítse észhez. Nem igazán repdesett az örömtől a kérés hallatán, de mivel ő is maga mögött akarta tudni a depressziós Tommyt, tette, amit kérek, és elindult a pacsirta házához. Innentől persze semmi hírem nem volt róla, így leültem a kis lelki sérülthöz beszélgetni, hogy terelhessem a figyelmét, de olyan volt, mint egy kőszikla. Egy szikla, ami érzi az esőt, a szelet, a jeges csapásokat, mégsem sír, vagy panaszkodik, hanem tűri, míg szét nem roppan. Nos, pont ilyen volt Tommy is. Ijesztően rideg és szilárd. Hová tűnt a folytonos mosoly és az örömmel teli szemek? Talán elvesztek az éj sötétjében, a szerelem szikrájával együtt.

Mivel lassan egy hete együtt éltünk, hisz nem volt hova mennie, beköltözött az én szobámba, addig pedig én kint aludtam a kanapén, hogy ne lihegjek még éjszaka is a nyakában. Nem mondom, hogy túl kényelmes megoldás volt, mert alvás közben állandó jelleggel kerültem köszönőviszonyba a padlóval, de lenyeltem. Fontosabb volt, hogy összeszedje magát. Most is éppen zuhanyoztam, mikor hallottam valami csörömpölést a konyhából. Kisebb infarktust kaptam, de aggódtam, hogy valaki megsérült, így a törölközőt magam köré csavarva rohantam a hang irányába, azonban az ott elém táruló látvány megbénított. Tommy az imént eltört pohár egyik szilánkját emelte a torkához, és könnyektől ázott szemekkel nézte az üvegszekrényen visszatükröződő képmását. Mindene remegett, látszólag a lábán is alig állt, és ajkai szavakat formáltak, azonban hang nem hagyta el a száját. A penge a szorítás végett szétvágta az egész tenyerét, de rá sem hederített, egyre csak motyogott, aztán idegesen a szekrényajtóra ütött, ami apró darabokra törve hullt alá.

-          Gyűlölöm magam! Gyűlölöm őt is! Gyűlölöm ezt a világot, meg akarok halni! Miért csinálod ezt velem, Istenem? Miért? Mit tettem, hogy elvetted az életem? Mit vétettem ellene, hogy távozásra kényszerített? Nélküle az élet nem ér semmit, csak egy átok! Kérlek hagyj meghalni, ne ments meg, mint régen! Nem érdemlem meg! Ha nem lehetek boldog…vele…akkor nem leszek sehogy! – üvöltözött az ég felé fordítva arcát, ahonnan vérrel vegyülve csordultak lefelé a könnycseppek. Rémülten és ledermedve néztem végig mindezt, azonban a folytatást nem hagyhattam. Egyenesen rávetettem magam, hogy az üvegszilánk, mi a kezében díszelgett koppant a földön. – Ne! Alice hagyj! Meg akarok halni! Meg akarok! Ne állíts meg, neee!!! – próbált magáról lelökni, de ekkor Jessica a segítségemre sietett és két karját lefogva igyekezett megnyugtatni, de hiába. – Miért nem engedtek el? Azt akarjátok, hogy szenvedjek! – zokogott elfojtott hangon, de már annyira remegett, hogy semmi ereje nem maradt, így lassan beletörődött a sorsába, és megállt ellenkezni. Mikor éreztem, hogy tényleg feladta, lassan elengedtük őt, mire az oldalára fordulva sírt tovább. Teljesen kikészült szegény, én pedig nem láttam előre mire képes… Ashley szerint már történt hasonló régebben is, de csak remélni mertem, hogy nem folyamodik öngyilkossághoz újra. Tévedtem. Mögé ülve simogattam a hátát, nyugtatóan duruzsolva pár szót a fülébe, mikor végre lassan ugyan, de elaludt. Rólam még mindig csurgott a víz, róla pedig a vér, Jessica tekintete azonban rémülten futott végig rajtunk.

-          Ez…mi…mi volt? – a választ én sem tudtam megfogalmazni. Percekig csak néztük egymást, mikor ráeszméltem, hogy sürgősen le kell kezelnem Tommy sebeit. Úgy, ahogy voltam: egy szál törölközőben rohangáltam, mint a mérgezett egér a lakásban kötszert keresve, mikor végre találtam egy tekercset. Barátném fertőtlenítőért sietett, és miután óvatosan felitattam a kicsordult vért, bekötöttük a vágásokat. Köztudottan nem bírom a vér látványát, de az iszonyomon túl kellett lépnem valahogy. Mivel ezek hatására sem ébredt fel nem volt választásunk, be kellett vinni valahogy a szobába. A hónalja alá nyúltam, Jessica pedig a lábait fogva segített elcipelni a szobámig, az amúgy vékonynak tűnő fiút. Az is volt, vékony, mint a nádszál, de két ilyen satnyának még egy karton ásványvízzel is meggyűlik a baja, nem, hogy egy élő emberrel. Élő…ha nem vagyok paranoiás, talán már nem is…Na jó, Alice erre ne is gondolj! Lényeg, hogy él. Bár kérdem én, élet az ilyen?

Miután sikerült lefektetni, és kellően betakargattam, minimum 2 órán át virrasztottam mellette, nehogy felébredjen és megint hasonló gondolata támadjon, mint este. Lassan kezdtem fázni egy szál hálóingben, szóval, úgy döntöttem ma vele alszom. Bebújtam mellé a takaró alá, de ennek az volt az átka, hogy perceken belül elnyomott az álom, és csak reggel ébredtem fel. Riadtan pattantak ki a szemeim, hátha olyan történt, amit meg kellett volna akadályoznom, de szerencsére Tommy úgy aludt, akár egy baba. Teljesen hozzám bújt és a derekam átkarolva szuszogott a vállamon. Zavarba hozott a dolog, hiszen, valószínűleg ezt Adammel csinálta eddig, de nem volt szívem arrébb tolni, így égő arccal öleltem én is át, mire most először elmosolyodott.

-          Adam…annyira…szeretlek…- suttogta valószínűleg még félálomban, amitől összeszorult a szívem. Bár tényleg Adam lennék, és boldoggá tudnám tenni szegényt, de sajnos csak Alice voltam…egy barát, aki szállást és szeretet tudott nyújtani, de mégsem ugyanolyan, mintha örök szerelme tette volna. Lágyan simogatni kezdtem a hátát, hogy inkább aludjon még. Nem akartam, hogy újra a rideg valóságban találja magát, hadd élvezze az álmok rózsaszín világát még kicsit, ha addig is boldog. Azonban hiába próbálkoztam, nem sokáig maradt így, lassan felnyitotta barna szemeit, és csalódottan nézett rám. Szinte az elméjébe láttam. Láttam a fájdalmat a szemében, hogy mindez csak álom volt, és akihez bújt, az nem, akit szeret. Mindazonáltal nem engedett el. Fejét vissza hajtotta rám, és még jobban magához húzott. Meglepett, amit csinál, de együttműködtem és felé fordulva magamhoz szorítottam. Újra remegni kezdett és az arcát a vállamba fúrva suttogott valamit. Nem értettem semmit, de egyre csak nyugtatgattam, hogy én itt vagyok neki, és ne adja még fel a reményt. Lehet hiábavaló volt minden szavam, mégsem akartam feladni, ha kell addig küzdök, amíg újra össze nem jönnek. Őket egymásnak találta ki az ég, nem lehet ennyivel vége! 

2. évad ~ 2. fejezet

„Adam szemszöge”

Munka, munka, munka. Ki se látszódtam a teendőkből, mint a mérgezett egér rohangáltam egyik helyszínről a másikra, alig voltam otthon. Ugyanis a kis „balesetünk” után otthon kellett maradnom egy darabig a lelkileg roncs párommal, hátha segíthetek talpra állni, de így lemaradtam magamhoz képest és most kellett mindent behoznom. Zavart a dolog, mert tudtam, hogy Tommynak szüksége van rám, mert még nem tudta megemészteni az apja halálát. Meg is értem. Dolgozni pedig nem mehetett, mert, mint utólag kiderült, nem igazán mozoghatott a mély vágás miatt, nehogy felszakadjon, így alig voltunk együtt. Éjjel, mikor hazaestem már csak az alvásra tudtam gondolni, hajnalban pedig mikor dolgoznom kellett, ő még aludt, szóval alig beszéltünk. Mivel a Queen project befejezte óta továbbra sem javult az életstílusom: alig ettem aludtam, és folyton ideges voltam, egy hónap eltelte után, már alig álltam a lábamon. A dolgot tovább rontotta, hogy mikor nagy ritkán otthon voltam, Tommy nagyon ridegen viselkedett velem, mintha az én hibám lenne, hogy nem tudok eleget vele lenni. Hiába öleltem, csókolgattam, folyton kibújt a karjaim közül és inkább kiment a nappaliba. Nem is értettem a dolgot, csak remélni tudtam, hogy majd javul a helyzet, de nem így lett. Teljesen magába zuhant, elutasító volt, még mikor már együtt koncerteztünk, akkor is nagyban leszarta a pofám. Kezdett betelni a pohár. Eleget tűrtem, hogy minden ok nélkül kerül, ideje volt megbeszélni vele a dolgot, akár tetszik neki akár nem. Eleve sík ideg voltam a kialvatlanság és a folytonos éhség miatt, plusz a hiányától, de ő csak magával volt elfoglalva. Teljesen megváltozott és ez nekem tetszett, mert nem érdemeltem meg ezt a viselkedést.

-          Tommy beszélnünk kell! – húztam el az egyik fellépés után, de még csak arra sem méltatott, hogy a szemembe nézzen. Ez….na jó Adam nyugi, mély levegő! Ellenvetést nem tűrve vonszoltam el a lépcsőhöz, ahol már nem volt senki, és leültettem magammal szembe. – Oszd már meg kérlek mi bajod van velem, mert ez nekem nagyon nem pálya, hogy minden ok nélkül kerülsz és úgy viselkedsz velem, mintha én lennék az ellenséged.

-          Semmi bajom, hagyjál már! – rántotta ki a kezét az enyém közül, amitől csak még jobban begurultam és az arcom színe kezdett vörösbe váltani.

-          Aha persze, most is azért viselkedsz így. Tudod kezd elegem lenni abból, hogy nem szólsz hozzám, mikor nem tettem semmi rosszat! Ha tehetném mindig veled lennék, de te is tudod, hogy egy lemez nem népszerűsíti önmagát, és nekem meg dolgozni kell. Nem maradhatok egy hónapot otthon veled. De ettől függetlenül ismerhetnél annyira, hogy tudod, hogy nem direkt hanyagollak. Tudod…ez fáj.

-          Nekem meg az, hogy csak a szád tudod jártatni, hogy mennyire törődsz velem,stb! Oké, megmentettél és ezért még mindig hálás vagyok, de azóta meg se próbálsz velem lenni kicsit, mikor tudod jól, hogy nehezen viselem apa hiányát. Erre még te is hanyagolsz. És nem, ez nem közönséges hiszti, egyszerűen ki vagyok akadva!

-          Próbálj már meg nem csak magaddal törődni! Rohadtul megváltoztál. Eddig nem csak a saját érdeked érdekelt. Tudod én már két hónapja alig eszem és alszom, szörnyen ki vagyok merülve, de a legjobb formám kell adnom mindig és jó pofát vágni a dolgokhoz. Ha én képes vagyok rá, nehogy már te akadj ki, hogy nincs erőm dédelgetni!

-          Látod, most meg csak magadról beszélsz?! Tudod mit? Többet nem várom el, hogy bármennyire is törődj velem. Nem fogok hisztizni, nem panaszkodom, nem kell veszekednünk, de te is ennyit várj tőlem! Na szia. – és ezzel el is ment. Én..én nem jutottam szavakhoz. Mégis mi történt vele? Hol rontottam el? Próbáltam keresni az okát a viselkedésének, hogy mit követtem el, de semmi sem jutott eszembe. Talán ez csak ürügy, mert nem akar többet velem lenni. Rám unt, vagy tudom is én, de valami biztos van a háttérben, és addig nem nyugszom, amíg ki nem derítem. Ha valóban már nem szeret, akkor…elengedem. Bele fogok törni, de én csak neki akarok jót, még ha én bele is szakadok. Azt szeretném, hogy végre boldog legyen és, ha ez nem mellettem teljesül, akkor itt az ideje, hogy vége legyen.

Bánatomat, hogy kicsit enyhítsem, elmentem pár havi kihagyás után bulizni egy jót. Eddig csak azért nem mentem, hogy este Tommy mellett lehessek, de ha ez neki szart se ér, akkor minek foglalkozzak ilyenekkel? Ideje magammal is törődnöm, ha ő nem értékel semmit mostanság. Ashleyvel jártam nevetgélve a shuffelinget, amit a többiek körbe állva figyeltek, sőt páran csatlakoztak is, így már kezdtem elfeledkezni a szőkeségről. Mikor elfáradtam, ledobtam magam a pult mellett lévő bárszékre, és csendesen szürcsölgettem a Mojitomat. Már a sokadik rövidital és koktélnál jártam, egyszerűen nem tudtam leállni. A vodka vízzé vált, már meg sem éreztem, így olykor erősebbhez is nyúltam, aminek az lett a vége, hogy úgy kellett támaszkodom a pult oldalába, nehogy pofára essek. Nem állt szándékomban lerészegedni, de úgy néz ki sikerült, mert elvesztettem az önkontrollt és ez csak az elkövetkezendő pár percben bizonyult be igazán. Egy ismerős hajszerkezetet láttam elsuhanni a pult mellett. Felkeltette az érdeklődésem, így az elengedhetetlen Martinivel a kezemben totyogtam olykor pár emberre támaszkodva végig a klubbon, amíg utol nem értem az illetőt. Pontosabban illetőket. A pohár majd kiesett a kezemből, az állam a szomszédos WC-ből kellett felkaparni, mikor szembesültem vele, hogy az én imádott szerelmem egy vadidegen sráccal csókolózik. Nem is akárhogy. Egyenesen nyalták falták egymást, amitől vissza akart köszönni az ebédem. Úgy kellett lenyeljem, mint az akkor feltörő dühöt is, de a második nem sikerült. Percekig ámultan bámultam őket, mint valami megszállót kukkoló, mikor végre magamhoz tértem és a szemeim lángra lobbantak. Az arcom eleve vörös színben úszott a piától, de ez az árnyalat egyre erősödött, minél közelebb léptem hozzájuk. Észre sem vettek és ez még jobban felcseszte az agyamat. Egyetlen gondolat vezérelt: BOSSZÚ! Közben azonban rájöttem, hogy nem vagyok olyan szívtelen, hogy megcsaljam őt, még hulla részegen sem, így egy módszer maradt. Sebes léptekkel haladtam feléjük egyre közelebb, aztán egy laza mozdulattal letéptem a srácot Tommyról, aki a földön landolt, a szőkeség pedig ijedten pillantott rám. Köpni nyelni nem tudott, bár nem csodálom, már azt hittem a fiú nyelve is a torkában marad. A haragtól hörögve szorítottam a falnak, mire a másik rám ugrott, de mit sem ért ellenem. Könnyedén ráztam le magamról, és rezzenéstelen arccal néztem tovább Tommyt, hátha végre mond valamit, csak hebegett.

-          Elegem van a hazugságaidból! Ha mással akarsz lenni akkor mondd meg baszki és ne nekem kelljen rajtakapni, hogy itt nyalakodsz valami selyemfiúval! Tudod, kurvára nem ezt érdemeltem! Szívem lelkem kiteszem érted, erre ilyen csúnyán hátbadöfsz. És ne gyere nekem azzal, hogy csak egy ártatlan csók volt, mert nagy ívben leszarom a védekezésedet. Tommy Joe Ratliff, számomra halott vagy! – elkaptam a kezem, mire térdre rogyott és a lábam után kapott, hogy megállítson, de nem érdekelt, mentem tovább. Lehajtottam a maradék piát, majd a falnak dobtam az üres poharat, ami szilánkokra törve hullt a padlóra, és minden további nélkül távoztam az épületből. Hidegen hagyott akarta a csókot vagy sem, már elég volt a rovásán, ráadásul ideges és részeg voltam, így lehetetlen küldetés lett volna leállítani. De ő nem adta fel. Elém rohant, mielőtt taxiba ülhettem volna, és karjait széttárva keresztezte az utam.

-          Adam kérlek hallgass meg! Túl sokat ittam, és ilyenkor befolyásolható vagyok, tudod jól! Könyörgöm bocsáss meg! – szemei könnybe lábadtak. De nem tudott meghatni. Egy apró grimasz után félretoltam és beültem az éppen arra járó kocsiban. Igazából belül szörnyen fájt, amit tett. Épp eléggé megviselt, ahogy viselkedett, erre még ez is…Nem is tudom mi volt akkor bennem, megbénította a további érzéseim az ital. Aminek még örültem is, viszont a dühöm nem múlt. Hazaérve feltéptem a szobánk ajtaját, és minden dolgot, ami az övé volt, az ablakon keresztül az udvarra hajítottam. Ugyanezt tettem minden helyiségben, míg az előtérbe nem értem, ahol a közös fotónk aranykeretben díszelgett a kávézóasztalon. Már az én szívem sem bírta tovább. Remegő kezekkel simogattam a védőüvegen át a képet, de még mielőtt elmorzsolhattam volna egy könnycseppet, üvöltve a falhoz vágtam. Összetörtem. Az otthonom romokban hevert, akárcsak a lelkem. A gondolataim össze voissza cikáztak az elmémben, mint anno egy éve. Érdekes, akkor is miatta fájt a szívem. Már akkor tudhattam volna, hogy úgy sem lesz jó vége, de elvakított a szerelem és olyankor naív az ember. Nem veszi észre, ha a párja más felé kacsintgat szabadidejében. Korom sötét volt, így tisztán látszódott, mikor egy kocsi fékezett a ház előtt. A fényszórója halovány fénycsíkot képezett az éj sötétjében, mit megannyi esőcsepp tört meg. Igen, ugyanis az ég, mintha a fejemben olvasna, nagyot dörrent és szemerkélni kezdett az eső. Lépteket hallottam, és mikor megfordultam az egyetlen személyt, akit nem akartam most látni, pillantottam meg. Tommyt.

-          Nem voltam világos? Ne is próbáld megmagyarázni! Az esetben, ha pedig a cuccaidért jöttél, vidd csak el őket. Nem látlak már szívesen. Engem nem érdekel hova mész, felőlem aztán azzal henteregsz, akivel akarsz ezentúl. NEM ÉRDEKEL! Csinálj, amit akarsz, de tégy meg egy utolsó szívességet és szállj ki az életemből! – az utolsó szavakat már fájdalommal teli hangon üvöltöttem, mire pár lépést hátrált és próbált lenyugtatni.

-          Adam, kérlek, ne tégy olyat, amit később megbánsz. Mellegleg mégis hova menjek zuhogó esőben?

-          Bánom is én! Már nem az én dolgom ügyelni rád. Ja és amúgy garantálom, hogy nem fogom megbánni. Az utóbbi időben csak fájdalmat okoztál nekem, és a hála legkisebb jelét nem mutattad, sőt még annak sem, hogy egy darab szarnál többet jelentek neked. Még beszélni is nekem kellett veled, erre mit kapok? Olyan lekezelő válaszokat, hogy csak néztem ki a fejemből. Szerinted most úgy őszintén…megérdemelsz még egy esélyt? Mert nem ez az első alkalom, hogy nekem kéne áldozatot hozni érted. Csak tudod, a ciki az, hogy nekem már kurvára nincs kedvem megtenni! Mindig a te érdekedet néztem, mindig megvédtelek és mindent megadtam neked, erre ezt kapom cserébe. Hát mondhatom, büszke lehetsz magadra. Biztos valaki más vevő az ilyenre, de az nem én vagyok. Mellesleg nem is értem mit kuncsorogsz itt nekem, nem úgy néztél ki egy ideje, mint akinek túl sokat jelentenék. Csak egy teher vagyok a válladon, hát megnyugtatlak, többé nem! Na tűnés!

-          De Ad…

-          TŰNÉS! Ne kelljen kétszer mondanom! Még itt vagy? – legyintettem a kézfejemmel, mire remegő szemeit leszegezte a földre, és szótlanul szedegette a holmiját. Már most megbántam a szavaimat, de nem bocsáthattam meg neki, ennyire még ő sem vehet palira. Már literszámra lehetett rólunk csavarni a vizet, a hajam idegesítően tapadt az arcomhoz, és mindenem remegett. Szememmel folyamatosan követtem Tommy mozását, aki halkan szipogva szedett össze pár ruhát, aztán hozzám lépett, és a szemembe nézve tátogott. Nem jött ki hang a torkán. A könnyei patakokban folytak, valószínűleg már nem is látott, és remegett az ajka. Normál esetben már szorosan átöleltem volna, és most is nehezemre esett tartani magam, de nem tehettem.

-          Rendben Adam látom már bármit teszek, nem hat rád. Elmegyek és ígérem, soha többé nem látsz. De még utoljára hadd csókoljalak meg…ez az utolsó kívánságom, aztán elmegyek. – remek. Nem elég nehéz így is, hogy ellenálljak neki? Hisz oly sok ideig szerettem…sőt..még mindig szeretem, és nem akarom elküldeni, de nem akarok hazugságok közepette élni. Az úgy nem élet. Bár nem tudom mit fogok magammal kezdeni egyedül, de kénytelen leszek túllépni rajta. Közelebb hajoltam hozzá, mire még utoljára magához szorított és egy gyors, ám annál érzelmesebb csók után, minden további nélkül távozott. Elment, és vele együtt vitte a szívem egy darabját is. Percekig bámultam a semmibe. Már azt sem tudtam könnyezek, vagy csak a víz csorog az arcomon. Megtörten pillantottam a megmaradt ruhadarabokra, majd a képre a sarokban, mire összerogytam. Nem bírtam tovább. Remegve borultam a térdeimre, és ott, a járda kövén keserves zokogásba kezdtem. Pontosan tudtam, hogy nélküle az életem falatkát sem ér. Ha tehettem volna visszaforgatom az idő kerekét, kimondatlanná teszem a szavakat, a tetteket, de már késő volt. Elment. Csak ez a szó ismétlődött a fejemben. Nem tudtam józanon gondolkodni, óriási hibát követtem el, hogy ingerült állapotban hoztam egy életre szóló döntést. Feltápászkodtam és ahogy csak a lábam bírta, futottam, hátha még utol tudom érni, és visszahozhatom. Nem érdekel, hogy mit tett, vissza akarom kapni! De nem találtam sehol. Kétségbeesetten kiáltoztam a nevét, de semmi válasz. Megint elcsesztem! Már nem érdekelt a büszkeségem sem, ha kell csúszva mászva könyörgöm, hogy jöjjön vissza, de nem leltem sehol. Tudomásul kellett vennem, hogy vége. Ezt nem lehet visszacsinálni. Megint egy vadbaromnak éreztem magam. Otthon azonnal a kép után nyúltam és a kanapéra vetve magam simogattam akkor még mosolygós arcát. Olyan boldogok voltunk, erre minden egy csapásra tönkremegy. Miattam. Azt hiszem kezdett kiürülni belőlem az alkohol, mert visszatért a józan eszem, de túl későn. Magamhoz ölelve az aprócska papírt dőltem fekvő helyzetbe és bámultam a semmibe könnyes arccal. Nincs értelme az életemnek. A nagy lakást egyedül csak akadozó hüppögésem töltötte be. Most tűnt csak fel igazán, milyen üres ez a hely nélküle. De már csak én voltam. Megtörten…és magányosan.  

.  

MÁSODIK ÉVAD - 1. fejezet

 

„Adam szemszöge”

 

Eltelt egy kis idő, mióta új csapattagot köszönthettünk a mi kis családunkban és azóta sok minden történt. Megjelent a második albumom, rajta 15 számmal, hivatalosan is közvetíteni kezték a Never Close Our Eyes klipjét, és miután kicsit népszerűsítettem pár dalt a korongról, már kaptam is a meghívást egy Queen turnéra. Kezdetben úgy volt, hogy pár koncertet leadunk együtt és ennyi, viszont Brian és Rodger ragaszkodtak hozzá, hogy járjunk be pár országot egy-egy két órás nagykoncert erejéig. Erre mégis ki tudna nemet mondani? Hát nem én. Majdnem felvisítottam, mikor a menedzserem felkeresett az ajánlattal. Én, egy 30 éves meleg énekes, aki egy tehetségkutató műsorban tűnt fel, turnéra indulok a nyáron a világ leghíresebb és legnépszerűbb együttesével. Egyszerűen felfoghatatlan! Még most sem hiszem el, pedig ideje lenne, ugyanis éppen a backstageben idézem fel a múltat, miközben sminkelnek a következő fellépésemre. A gyomrom helyet cserélt a lépemmel, a folytonos izzadás miatt, állandóan újra kellett alapozni a bőröm, és nehezen kaptam levegőt. Tiszta nevetséges, hogy így parázok, mikor már kétszer is felléptem velük, mi? Idáig meg is értem a dolgot, de a bibi ott van, hogy most nem kevesebb, mint fél millió ember vár kint rám Kijev főterén, hogy mint a legendás Queen ideiglenes énekese, színpadra lépjek. Tisztában vagyok vele, hogy ez most nem rólam szól, mégis nekem kell elénekelni minden idők legnagyobb slágereit, egy olyan közönség előtt, akik lehet még a nevem sem hallották, szóval bizonyítanom kell. Az EMA-en könnyebb volt, csak 8 percet kellett fellépnem, de most két kemény órát kell kihúznom kisebb megszakításokkal, amíg apáim énekelnek. Igen, mert Brian és Rodger egyenesen a gyermeküknek fogadtak, és rengeteg időt töltünk együtt. Imádom őket, de ahogy belegondolok, hogy ha 1982-ben, mikor megszülettem Brian orra alá tol anyám, hogy tessék, 30 év múlva ezzel fogsz turnézni, körberöhögött volna. Erre tessék, mégis már csak egy függöny választ el a színpadtól. Az izgalom a tetőfokon állt, mindenki lázasan készülődött, én pedig igyekeztem minden rossz gondolatot kizárni a fejemből, mely hangok nem elég tiszták, mit fogok elrontani, mikor esek orra, stb. Hirtelen a nevemet hallottam, kissé érdekes akcentus mellé párosulva, amin mosolyognom kellett, aztán kiléptem a mikrofon elé. Várakozáson felüli éljenzés fogadott, ami önbizalommal töltött el, és miután a lengyel közvetítő kibeszélte magát, elkezdtük a koncertet. Pár perc, és minden határozottlanság kiűrült az elmémből, csak az éneklésre és arra koncentráltam, hogy minél élvezetesebb produkciót nyújtsak. Most meglepő módon a fülesem is működött, így mindent hallottam, amit kellett. Elképesztő érzés, mikor egy olyan legenda helyébe lépsz, mint maga Freddie Mercury. Mondhatni ő az egyik példaképem, és most én éneklem az ő által írt dalokat. Mikor elértünk a Who Wants To Love Forever című számhoz, olyan érzelemmel adtam elő, hogy még magam is meghatódtam. Átéreztem minden sor jelentőségést, szinte együtt éltem a jelentésével. A közönség leblokkolt, ahogy a zenekar összes tagja is, ugyanis a próbán közel sem így sikerült a dal. Brian elismerően pillantott rám, aztán levonultam a színpadról. Csurom vizes volt mindenem, hisz nyár közepén full bőrben énekelni a reflektorok kereszttüzében, nem éppen egy izzadságmentes meló. Amíg a fiúk átvették a frontot, elvonultam az öltözőmbe venni egy gyors zuhanyt, de mire mindennel elkészültem, már rohanhattam is vissza. Az elkövetkező dalok mind mulatságos, olykor éppen szexi hangvételűek voltak, így én is végig vigyorogva énekeltem, mint a Queen többi tagja is. Elképesztő, hogy lassan hetven évesen mit nem tudnak művelni a hangszereken! Csak álltam és bámultam. Én bezzeg semmin nem játszok. Jellemző.

Alig éltem. Egyetlen vágyam az volt, hogy vissza mehessek a szállodába, és másnap délig aludjak, de nem válhatott valóra, ugyanis holnap újabb város, újabb koncert, próbákkal, stb, szóval maximum 6-kor fel kell kelnem. De még ez sem tudta elvenni a jókedvem, a meghajláskor letérdeltem Brian elé és nevetve hajuldoztam, amin mindenki jót derült, aztán átöleltük egymást és lementünk a színpadról. Életre szóló élmény volt, pláne mikor belegondoltam, hogy még vár rám pár hasonló előadás.

-          Hé fiam, állj már meg! Hova sietsz ennyire? Hát ezt meg kell ünnepelni! Elképesztő voltál, komolyan megkockáztatom, hogy  mai világban nincs még egy olyan énekes, mint te! A hangod egyszerűen…csodálatos. A nézők imádtak téged! Mellesleg én is nagyon élveztem a veled való munkát, és örülök, hogy még nincs vége. – futott utánam Brian örvendezve, és átölelt, hogy ne tudjak elmenni, de valójában semmi kedvem nem volt már bulizni. Elfáradtam. Két hónapja folyamatosan utazgatok, koncertezek, interjúkat adok, alig alszom és eszem. Kimerült vagyok, így minden adandó alkalmat kihasználok az alvásra. Szívesen mentem volna vele és nem akartam megbántani, de alig álltam a lábamon.

-          Sajnálom apa, most nem megy. Nagyon fáradt vagyok és holnap is koncert. Szeretnék pihenni kicsit, ha nem gond.

-          Nem dehogy. Menj csak, de legközelebb jössz. Elvégre te vagy az ünnepelt. – kacsintott rám, aztán visszament a többiekhez. Tiszta nevetséges, hogy egy idős ember jobban bírja a strapát, mint én, bár azt belekalkulálom, hogy ők az előző hetekben pihentek.

Ágy. Már csak erre tudtam gondolni. Bebújni a jó meleg ágyikóba, még ha egyedül is és aludni, amíg lehet. Igen, egyedül, ugyanis Tommy nem tudott velem jönni, mivel a másik együttes, aminek a tagja, éppen koncertezik, szóval egy ideje nem láttam. Nem viselem jól a dolgot, ritkán volt olyan, hogy több napig nem láttuk egymást, nem hogy hetekig. Borzasztóan hiányzott. A puha haja, selymes bőre, ahogy átölel és hozzám bújik..a csókja. Na jó, nem sajdítom tovább a szívem, a lényeg az, hogy meglátszott rajtam a hiánya. Érdekes, mikor Queennel énekelek, mindig Tommy miatt bánkódom, csak másképp. Ez lassan már rendszerré válik. Amint befutott a limuzinom a szálloda elé, és az ott várakozó Glambertöknek kiosztottam pár aláírást, rohantam fel a szobámba, és ugy ahogy voltam bedőltem az ágyba. Egy perc sem telt el, már aludtam, mint a bunda, amíg meg nem szólalt az a fránya ébresztő. Morogva lecsaptam, ám nem tudtan ezzel megoldani a dolgot, ugyanis a szobalány meg lett bízva azzal, hogy ébresszen fel, bármilyen eszköz is kell hozzá. Hát kihasználta a dolgot, így mikor meglátott, hogy hason fekszem és nagyban szundikálok, összecsapta a két vasfedőt, mire úgy megijedtem, hogy lezuhantam az ágyról. Ijedten segített fel a földről, hátha megütöttem magam, de egyetlen bajom az álmosság volt, így vissza segített az ágy szélére, kezembe nyomott egy kávét és már futott is a következő szobába. Ez így ment minden elkövetkezendő helyszínenen. Reggel kávé, aminek az adagja városonként egyre növekedett, míg nem már szinte csak az tartott életben, meg az energiaitalok. Persze a színpadon semmi nem látszott rajtam, szárnyaltam, mint mindig, sőt Londonban, mikor szétrepedt a gatyám, még szórakoztam is rajta a nézőkkel együtt, de mikor elmúlt az adrenalin hatása, csak arra tudtam gondolni, hogy aludhassak végre. Briannek feltűnt, hogy valami nem stimmel, így mindig mellettem volt, amikor csak tehette, és ellátott mindenféle jótanáccsal azt illetően, hogy pihenhetem ki pár perc alatt magam. Javasolta, hogy meditáljak, de a dolog nem jött be, mert 5 pernyi mormogás után bealudtam és ugyan olyan fáradtan keltem fel másnap. A fellépések között szünet se nagyon volt, utána pedig még várt rám a Trespassing népszerűsítése. Kész voltam. A képekhez kommentelők állítása szerint kritikus mennyire lefogytam, már kész csontkollekció vagyok és aggódnak értem. Az arcom fáradt és beesett, hiába csattanok ki a boldogságtól, mikor énekelek. A rajongók tényleg a családom. Mindig mosolyognom kell, mikor látom mennyire a szívükön viselik a sorsom. Ilyenkor legszívesebben egyenként végigölelgetném őket, milyen édesek. Visszatérve az alap témához, valóban nem nagyon volt időm enni még a Queen turné után sem, pihenni meg még annyi se. Annyi könnyített a dolgon, hogy Tommy végre mellettem volt, amikor csak tehette. Viszont a boldogság nem tartott sokáig, ugyanis egy „szép” napon, mikor végre aludhattam volna, kaptunk egy hívást. Minderre persze nem ébredtem fel, aludtam, mint a tej, mígnem úgy negyed óra elteltével Tommy könnyektől ázott szemekkel huppant le mellém az ágyba, és fakadt sírva. Szinte sosem láttam még ennyire zokogni. Akkor is csak arra ébredtem fel, hogy besüpped mellettem a matrac, és valami hüppögést hallok.

-          Tommy, valami baj van? – ültem fel kissé mág kómásan mellé, és hátulról átöleltem, mire még keservesebben zokogott, és teljesen hozzám bújt.

-          Apa…me..meghalt! – hebegte elfojtott hangon és magához szorított. Hirtelen fel sem fogtam mit mondott. Csak azt akartam, hogy kicsit megnyugodjon, így a hátát simogattam, és halkan duruzsoltam a fülébe, hátha enyhül a remegése. De nem segített. Egy órán keresztül kellett vígasztalnom, mire egy kicsit megnyugodott. – Most…szeretnék kicsit gondolkodni. Elmentem sétálni. Majd jövök. – nemleges válaszra időm sem volt, felkapott egy pulcsit és lerohant a lépcsőn. Nagyon aggódtam érte, szörnyen meggyötörten nézett ki szegény.

Már javában este volt. Idegesen hivogattam fel-le járkálva a lakásban, se semmi válasz, folyton az üzenetrögzítő szólalt meg. Mi van, ha valami baja történt? Ha elütötték, ha megtámadták, ha…na jó Adam, nyugodj meg, nem kisfiú, tud magára vigyázni!...

…

…

…

De ő az enyém! És akár tud magára vigyázni, akár nem, nekem a feladatom, hogy megvédjem, és az, hogy elgyengülve a bánattól sétálgat éjnek évadján egy LA-i utcában, nem hangzik jól. Magamra kaptam egy bőrdzsekit és kutyafuttában indultam utána. A kocsiból ülve fürkésztem azokat a területeket, ahova mehetett, közben tovább próbálkoztam az elérésével, de már ki is kapcsolta a mobilt. Vagy mi van, ha fogságba esett és elkobozták, vagy…rendben, itt kell abbahagyni, le kell nyugodjak.

­­­

„Tommy szemszöge”

 

Nem tudom elfogadni, hogy nincs többé… ő volt a példaképem, mindig tudta mire mit kell mondani, megtanított, hogy tartsak ki az elveim mellett és sose adjam fel, most pedig mindennek vége. Örök lyukat égetett a szívemben, hogy elvesztettem őt, könnyektől ázott arccal róttam az utcákat, mígnem azt sem tudtam már hol vagyok. Gondoltam bekapcsolom a GPS-t, de a telefonom nem volt hajlandó feléledni. Nagyszerű. Mérgesen falhoz csaptam az alig pár hetes készüléket és remegve az idegtől siettem tovább. Dühös voltam, mégpedig magamra, amiért magára hagytam édesapám. Mellette kellett volna álljak! Ha nem csak Adammel vagyok elfoglalva, talán tudok segíteni és még élne! De már késő volt. A szavaim hiába valóak, ha nem követik őket tettek, márpedig nem így történt. Ő bezzeg mindenben mellém állt. Ördögi kölyök voltam, mindent megtettem annak érdekében, hogy kiakasszam a szüleim, volt, hogy kirúgtak az iskolából, mert a zászlórúdra lógattam egy gyereket az alsógatyájánál fogva. Visszagondolva viccesnek tűnik, de akkor nem volt az. Mikor már anyukám azon gondolkozott, javítóintézetbe ad, apa mindig lebeszélte róla, és kellő megdorgálás után az utamra engedett. Mihelyt felnőttem, mégis elmenekültem otthonról, nem számítva rá, mit hoz a rideg külvilág számomra. Már azt sem tudom, mi vett rá erre, mégis mélyen megbántam, hisz, ha ezt akkor nem teszem meg, apa talán még élne. Gyűlölöm a feltételes módot. Vissza akartam forgatni az idő kerekét, de nem rendelkeztem természet feletti hatalommal, hogy ezt megtegyem.

Elveszettnek éreztem magam, de a fő probléma az volt, hogy nem csak képletesen. Tényleg nem tudtam hol vagyok, a telefonom feladta a szolgálatot, és egy lélek sem sétálgatott az utcán éjnek évadján. Az ember el sem hinné, hogy Los Angelesnek van egy kihalt része, ami még éjszaka is sivár, és nem tölti be a Gangnam Style zsivaja. Valami mégis szemet szúrt, és az a valami nem volt más, mint pár srác, akik egyenesen felém tartottak. Remek. Igazán nem volt türelmem most rajongókhoz, de mikor közelebb értek, leesett, hogy a rajongás ellenkezője miatt van félnivalóm.

-          Nocsak fiúk kit nem látnak szemeim! Csak nem Adam Lambert csajához van szerencsém? – szólalt meg felfedezhető gúnyossággal a hangjában a középső, mire gyilkos tekintettel néztem fel rá. Igen…fel, ugyanis legalább volt 190 centi, amit Adamnél már megszoktam, de egy idegentől kifejezetten ijesztő látvány volt.

-          Nem vagyok csaj, ha nem tűnt volna fel, és ha ennyire nem bírjátok a pofám, csak sétáljatok el mellettem és téma lezárva! – toltam őket arrébb, mire az előbb szóló megragadta a karom, és vissza rántott magával szembe.

-          Menekülünk, menekülünk? Jól sejtettem, hogy beszari alak vagy. Folyton Adam seggébe bújsz, most meg itt játszod a nagy férfit. Ne röhögtess már! Mondd csak, milyen alul lenni? – ettől az utolsó mondattól a hozzá társoló szemtelen vigyorral együtt betelt a pohár, és pofán gyűrtem egy jól irányzott jobb horoggal. Sajnos az alvással töltött nappalok és ivással töltött éjszakák meghozták az eredményüket, ugyanis az izmaim helyén már lassan csak víz volt. Most ez abban mutatkozott meg, hogy az ütés ereje annyit váltott ki a fiúból, hogy kicsit hátrébb lépett, de mintha meg sem érezte volna, úgy pattant vissza elém. – Hát van egy rossz hírem kicsikém, ez most nem jött össze. – a választ egy hasonló jellegű pofon kísérte, annyi különbséggel, hogy én valóban a földön kötöttem ki és az ajkamból kiserkent a vér. Ekkor esett le csak igazán…tényleg csaj vagyok. – Mi az, már nem olyan nagy a szád? – a következő pillanatban egy kocsi fénye vakított szinte el, mire az egyik felrántott, és a nyakam köré szorítva a karját kényszerített maga elé. – Ha a zsaruk azok, futás! – de nem rendőrök voltak hanem…

-          Adam? – hunyorogtam az ismerős alakra, aki dühödten behúzott az egyik pasasnak, aztán felém indult, de a támadóm ijedtében azt se tudta mit csináljon, félt elengedni, így inkább futásnak eredt és rángatott maga után.

-          Ne! Hagyj békén! – ráncigáltam a karom, de annál jobban szorított. Hirtelen egy zsákutca állt az útjába, így lassan megfordult, de az üldözője már ott is termett és dühtől égő szemekkel szólalt meg.

-          Most azonnal elengeded, vagy szart csinálok belőled!

-          Azt majd meglátjuk! – egy üvegszilánkot szegezett egyenesen a torkomhoz, majd mikor Adam közeledett, mindig egyre mélyebbre vájta a húsomban. Remegtem a félelemtől, az ájulás kerülgetett, hisz Adam megállt, és maga sem tudta mit kéne tennie. Ha közelebb jön, elvágják a torkom, ha nem teszi…senki sem tudja mi történik.

-          Kérlek…kérlek engedd el, ő nem tett semmit ellened!

-          És, ha nem teszem, mi lesz? Halálra kefélsz buzikám? Beléd fagyott a szar is úgy látom, mikor elragadtam a csajod. Tudom jól, hogy amint visszapasszolom neked, szépen rám küldöd a fakabátokat, de abból nem eszel!

-          Ígérem, nem teszek semmi ilyesmit, csak ne bántsd!

-          Hú, de fontos neked… És mi lenne, ha ezt csinálnám vele? – egy gonosz mosoly kíséretében a hátamba térdelt, mire térde rogytam, ő pedig a hajamnál fogva rántott vissza magához, mitől az éles szilánk végig sértette az egész felső testem, és felordítottam. Itt lett elég. Adam úgy, ahogy volt, az illetőnek ugrott, és a földre teperve, addig ütötte, amig el nem ájult.

-          Kicsim, jól vagy?! – mellém térdelt és aggódva mérte végig vérző mellkasom, mire csak szorosan magamhoz öleltem. Nem az fájt, amit velem tettek, hanem, hogy tényleg megszűntem férfi lenni. Neki kell megvédeni engem…olyan nevetségesnek éreztem magam, mint még soha. Csak haza akartam jutni végre, és elfelejteni mindent, de az utóbbi lehetetlen kívánság volt. Adam a karjaiba vett, és a kocsiig úgy cipelt. Normális esetben már kiugrottam volna az öléből, hogy tudok én egyedül is járni, de most olyan szinten a földbe tiporták az önbizalmam, hogy hagytam magam. Már semmi nem tudott érdekelni.

Hazaérve azonnal a sebeimnek esett, hogy lekezdelje azokat, de a maró érzéstől, ami akkor öntött el, mikor a fertőtlenítő érintette a még égő sebet, sem rezzent meg az arcom. Ugyanolyan egykedvűen bámultam magam elé, mint mikor elhozott az utcáról. Faggatott, kérdezgetett mi bajom van, de csak ráztam a fejem, hogy semmi, jól vagyok. Mivel magam sem hittem el a szavaim, őt sem sikerült meggyőznöm, de belátta, hogy feleslegesen erőlködik, belőlem egy szót sem fog kihúzni. Egy csók után az arcomon kisétált a szobából, és az ajtóban állva még utoljára visszanézett.

-          Hagylak gondolkondi. – ennyit szólt, s már távozott is. Kettős érzések kavarogtak bennem. Egyedül akartam lenni, hogy szépen letudjak magamban minden fájdalmat, de egyben hozzá is akartam bújni, hogy erős karjai körém fonódjanak és el se engedjen… Szóra nyitottam a szám, de nem jött ki hang a torkomon, így az történt, amit eredetileg szerettem volna: egyedül maradtam. De vajon tényleg erre vágytam?