23. fejezet

Mivel végre biztos voltam benne, hogy nagyobb baja nem lehet Adamnek, úgy döntöttem nekem is kijár a pihenés, így miután lehunyta a szemeit és eltelt pár perc, adtam még egy óvatos puszit az arcára és kiléptem a kórteremből. Kint továbbra is nyomasztó volt a hangulat, és mivel nekem nem állt szándékomban újra összeroppanni a még mindig kísértő aggodalom miatt, gyorsan szedtem a lábaim a kijárat felé. A parkolóban még ott volt a kocsim, így feltételeztem, hogy Ashley gyalogolt hazáig. Oh szegény lány, elég messze lakok a kórháztól, ez kiadós túra lehetett. Előhalásztam a zsebem mélyéről a kocsikulcsot, amit még Ash nyomott a kezembe, mikor kiszálltunk, és elindultam hazafelé. Igen. Haza. Adamhez, mert nekem az az otthonom. Nem csak amiatt mondom, mert balesetet szenvedett és megenyhültem. Az csak egy segítő tényező volt ahhoz, hogy rájöjjek, nincs olyan indok, ami miatt el kéne válnunk egymástól. Bár...őszintén szólva inkább megvártam volna, míg magamtól rájövök, nem kellett volna ez a baleset. Még mindig nem bírom felfogni, hogy majdnem meghalt. Egyáltalán mi történt? Csak annyit tudok, hogy autóbalesetet szenvedett, de hogy miben vesztett annyi vért, hol és mi baja, arról fogalmam sincs. Na meg arról se, hogy történt ez az egész és ki talált rá, hisz egyedül ült az autóban, ha jól tudom. Jobb, ha nem is töröm ezen az agyam, mert csak megint ideges leszek. Így sem teljesen tiszta a lelkiismeretem, mert mégis otthagytam egyedül. Jó, tudom ez hülyeség, mert ott vannak vele az orvosok, de akkor is. Vele akarok tölteni minden átkozott pillanatot, amíg fel nem épül. Megint...hogy mi állandóan a kórházba járunk, komolyan ez ebben a kemény négy hónapban a harmadik eset, hogy benn van. Bónusz a másik, mikor én kerültem be. Na azokat az időket sem sírom vissza, pedig, ha jobban belegondolok, nem is volt az olyan régen. Mennyi sorsdöntő jó és rossz dolog tud történni ezalatt a rövidke idő alatt, el sem hiszem. Pedig tényleg. Megjártuk a börtönt, ő az erőszakot, a drogot, a rosszindulatú embereket, az alkohol okozta problémákat...nem is sorolom tovább. Ha már itt tartunk, azt hiszem nem volt igazam abban most sem, hogy csak úgy ott hagytam. Hisz erről nem is ő tehetett csak valami utolsó kis geci, akinek élmény mérgezni az embereket. Szegény lány és ő is most milyen helyzetben vannak...de persze én, mint eddig mindig, most is csak a magam sérelmeire koncentráltam. Mekkora egy barom vagyok Istenem! És erre csak most jövök rá. Jó, persze azt továbbra sem könnyű megemésztenem, hogy titkolózott, de ez közel sem ad elég indokot a tettem igazolására. Megint túlreagáltam és Ashleynek megint igaza volt. Ezek után sem merek a szemébe nézni, az biztos. Na és Adamnek...na neki végképp nem. Az is biztos, hogy nem szavakban fogom kifejezni a sajnálatom, mert nem menne. Egy ép mondatot nem tudnék összeállítani, nem hogy egy komplett gyónást. Csak gyorsan jöjjön rendbe.

Leparkoltam a hatalmas fehérre mázolt ház elé, majd egy limonádé, mp3 és Shady társaságában kitelepedtem az egyik teraszi ágyra, és lazítottam kicsit. A kutya azonnal mellém feküdt, és mire elaludt, már én is húztam a lóbőrt, egészen addig, amíg valami hangos dörömbölése, és Shady eszeveszett ugatására nem lettem figyelmes.

-Jól van megyek már!- kiáltottam ki még kissé érdekes hangon, mert nem éppen hasonlít az átlag hangomra az ébredés utáni. Nem értem miért kell szadalmazni mindenkinek azt a szerencsétlen ajtót. Már kész lelki beteg lehet szegény...már ha lenne a fának lelke. Bár én mindig is hittem a lélekvándorlásban, lehet következő életemben egy szivacs leszek. De fúj, azzal törölgetik a sok zsíros edényt és evőeszközt, erről az élményről inkább lemondanék, legyek inkább szikla. Na tessék már megint mekkora hülyeségeken gondolkodom, látszik, hogy reggel van.

-Na végre Thomas, azt hittem már meghaltál!- ugrott a nyakamba Ashley, ami olyan hirtelen ért, hogy kis híján seggre estem.- Na jó ez pont nem egy jó hasonlat volt...csak azért jöttem, hogy megkérdezzem nem hiányoznak-e a cuccaid, mert lassan egy hónapja nálam dekkolnak, és nem tudom felhasználjam-e felmosórongynak, vagy adakozzam őket a vöröskeresztnek. Szerinted?

-Ne! Csak azt ne! Kellenek a ruháim persze.

-No de micsoda egy ember vagy te? Hát megtagadod a hátrányos helyzetűektől a támogatást? Rád sem ismerek Tommy...nagyot csalódtam benned.- már éppen kezdett bennem bűntudatot kelteni, mikor felnevetett és engem átkarolva húzott be a lakásba, másik kezével a bőröndnyi ruhával.- Csak vicceltem öreg, ne szarj be, tudom, hogy te egy áldott jó lélek vagy.

-Azért...annyira nem. Látod, Adamnek is mindig csak bajt okozok. Tényleg, voltál bent nála? Mikor én maradtam ott, akkor felébredt pár percre. Nem fest valami fényesen, de él és ez a lényeg.

-Igen most onnan jövök. Alszik, de azért jó volt látni. Főleg úgy, hogy utána nem kellett gyalogolnom vagy 10 km-t...- üpsz, ez az én hibám. Na nem baj, nem tűnik túl haragosnak miatta. Leültünk a kanapéra beszélgetni egy kicsit. Teljesen feldobta a hangulatom, mint mindig. Ez a csaj tényleg élet mentő tud lenni. Elhatároztuk, hogy ma nálam alszik és holnap együtt megyünk a kórházba meglátogatni szemem fényét. Mivel alapból átaludtam a délutánt, már este volt, de még leültünk kártyázni. Értitek...kártyázni ÉN! Világéletemben szar kártya játékos voltam, most is valami römit vagy mit játszottunk, de hatodszori magyarázás után sem igazán fogtam a játék lényegét, viszont a büszkeségem nagy volt, hogy bevalljam, így „hagytam győzni” a lányt. Az igazság az, hogy csúfos vereséget szenvedtem mind a nem is tudom hány körben, szóval ez nem vet túl jó fényt a jövőmre. Ajj, pedig minden vágyam volt egy kaszinóban playboy nyuszis ruciban osztogatni a lapokat a vendégeknek. Elképzeltétek? Ti bajotok, nem vagyok szép látvány női ruhában, ezt azért el lehet nekem hinni. Nem úgy, mint Adam...néztem a régi képeit (csak úgy sunyiban, szóval ha beköptök végetek!) és azokban a mini ruhákban olyan combja van, hogy...jó talán ebbe nem kéne belemenni, mert még Ash azon kapja magát, hogy nedves lesz a padló. Fúj, na ezt tényleg nem kéne elképzelni, inkább nem is mondok továbbá semmit, mert úgy is rosszul jövök ki belőle. Szóval miután kikártyáztuk magunkat, bedőltünk a kényelmes francia ágyra, és el is nyomott az álom.

-Ébresztő hercegnő kelés van! Indulunk.- buzgómócsingoskodtam Ashley mellett az ágyon, aki inkább a fejére húzta a párnát és hátat fordítva aludt VOLNA tovább, de nem engedtem neki. Most mi van? Be van sózva a seggem, hogy menjünk már Adamhez. Ő meg aludna tovább. Hát sajnálom, most nálam vagyunk, én döntök mikor kell felkelni. Általában azért engem sem könnyű kirobbantani az ágyból és ezzel BB is így van, de most valahogy kipattantak a szemeim és már a kutyát is elláttam, csak, hogy teljen az idő és ne hajnalban verjem fel a lányt. Hát most nem vagyok aranyos? A válasz az egyöntetű bólogatás. Mivel még mindig békésen szunyókált nem hagyott választást. Megdörzsöltem a tenyerem, miközben gonoszan csillant egyet a szemem, majd egy jól irányzott mozdulattal rácsaptam a seggére, mire felvisított, és teljes erőből nekem vágta a párnát.

-Rohadj meg Tommy utállak!!

-Ne hisztizz édesem, tudom, hogy szeretsz. Na készülődj kérlek és menjünk.- hangos morgást hallatott majd a szemeit forgatva ült fel mellém és borzolta fel a hajam.

-Te gonosz kis troll, így ébreszteni egy hölgyet...na jó én olyan messze vagyok egy vérbeli hölgytől, mint Makó Jeruzsálemtől, de azért mégis. Bizsereg a fenekem miattad idióta! Ja és mielőtt vigyorognál, rossz értelemben értem...

-Hogy ismersz már.- nevettem és kisétáltam a konyhába, hogy addig is lefoglaljam magam valamivel, amíg elkészül. Hisz lány...fél órán belül nem készül el. Na jó pont én beszélek, aki órákig bámulja magát a tükörben, de ez nem lényeg, Adamet senki nem múlja felül. Van egoja a drágának az biztos, de oka is van rá, az meg a másik. Istenem, csak legyen jobban. Bár nagy csodát nem várok, hisz még csak egy nap telt el, de örülnék, ha már valamennyire tudna beszélni és azt is megtudnánk az orvostól, hogy mi volt olyan súlyos, hogy műteni kellett. Mert az ember nem vérzik el egy orrtörésben, az 100%. Viszont úgy néz ki Ashley a nők azon 2%-ába tartozik, akik 5 perc alatt össze tudják szedni magukat, mert alig ültem le, már előttem is termett egy elégedett vigyorral az arcán.- Meg ne szólalj!- nevettem rá és a kezét megfogva húztam a kocsim felé, mire meghátrált és felvont szemöldökkel nézett rám.

-Ide figyelj, ha bent akarsz tovább maradni, inkább szólj, és megyek külön kocsival, mert nem áll szándékomban a házatokig sétálni már megint. Ember, azért ennyi mozgás már káros is lenne.- egy percre gondolkodóba estem, amit látva sóhajtott és beült a saját autójába. Igen, épp azt akartam mondani, hogy lehet maradok picit, de olvas a gondolataimban. Vagyis pontosabban az arcomról. Én is beszálltam a szürke Volvomba,-mivel Adam kocsija tropára ment- és a kórház felé vettük az irányt. Érdekes, most valahogy sokkal gyorsabban telt az idő, mint tegnap, mikor annyira siettünk. Jellemző... Pár perc alatt a pakolóban voltunk, ahonnan amint éreztem, hogy közel van a szerelmem, gyors léptekkel haladtunk a kórterem felé. A nővér már felismert és mosolyogva kísért a szobához, azonban az ajtóban megállt, és komoly arccal fordult felénk.

-A beteg már sokkal jobban van, kezdi visszanyerni az erejét, de bármi történjék, NE engedjék, hogy mozogjon! Nem tudom tájékoztatta-e már önöket Dr. Konrad, de a balesetkor egy fém rúd beleállt Mr. Lambert csuklójába a két csont közé, ezzel felsértve a vénát, és több hajszáleret is. Ezért vált fontossá a műtét szerepe, mert amint megszabadítottuk az idegen tárgytól a testet, több dl vér távozott és ezzel veszélybe sodorta az életét. Szerencsére egy segítőkész autós időben hívta a mentőket, mert akkor lehet már nem állnánk itt, ha pár perccel később érkezik. Az orra nem szenvedett súlyos törést, helyre tudták tenni az orvosok, a többi testrészén pedig már csak kisebb sebesülések vannak. Az üvegszilánkok által okozott vágások, zúzódások, horzsolások, de rendbe fog jönni, ne aggódjanak. Na nem is húznám tovább az időt, menjenek csak be.- ledermedten hallgattam a nővér szavait, és már lassan alig álltam a lábamon, így Ashleynek kellett talpon tartania. Nagyot nyeltem, mert nem tudtam, hogy ilyen súlyosan sérült, de követtem a nőt befelé, ahol Adam már mosolyogva várt. Már amennyire tudott a sebes szája és a nyakmerevítő miatt.- Ja igen azt elfelejtettem mondani, hogy mikor a légzsák kicsapódott, olyan erővel lökte hátra a fejét, hogy meghúzódott a nyaka, ezért ezt egy ideig még viselnie kell, de ez már kisebb probléma. Akkor magukra is hagyom önöket. Viszont látásra!- alig mondta ki, már ki is sietett az ajtón. Nyilván hívást kapott, vagy nem is tudom, de túlságosan nem is érdekelt. Lefoglalt, hogy Adam végre teljesen magánál van és még mosolyog is. Lassan helyet foglaltam az ágya szélén, mire azonnal a kezem után nyúlt és összekulcsolta az ujjainkat, amit Ashley csak meghatottan figyelt, és adott egy puszit az énekesnek.

-Jaj drágáim annyira örülök, hogy itt vagytok. Tommy azért remélem tudtál valamit aludni, mert arra emlékszem, hogy tegnap reggel még itt virrasztottál mellettem. De most már nyugodj meg, jól vagyok. El nem tudom mondani mennyire jól esik, hogy újra itt vagy velem...én..én azt sem tudom mit mondjak.

-Nem is kell. Lényeg, hogy minden rendben, itt vagyok melletted. Vagyis hát azért nincs minden, mert már megbocsáss, de borzalmasan festesz. Remélem hamar felépülsz.

-Emiatt ne aggódj, ha már harmadjára járom meg zsinórban a kórházat, a kisujjamból kirázom a gyógyulást. Bár még mindig teljes homály számomra mi és hogy történt...halványan dereng mit csináltam azon a héten, mikor nem voltál már velem, és az is, hogy autóba szállok, de onnantól már csak egy hangos csapódás rémlik, és hogy roppan az orrom. Pedig most nem is érzem annyira, hogy fáj...csak tudom milyen borzalmasan néz ki.

-A fájdalomcsillapító miatt nyilván. Remélem még fogod kapni egy ideig, mert ahogy elnézlek, ezek a sebek rohadtul fognak fájni majd, de nem leszek vészmadár. Az orvosok szerint ittas állapotban ültél volán mögé, azért történhetett a baleset.

-Ja tényleg most már emlékszem. Eléggé....ki..voltam bukva. És már megint túlzásba vittem az ivászatot és olyankor nem gondolkodik az ember, csak cselekszik. Akkor még jó ötletnek tűnt vezetni. Hát nem volt az.

-Mindegy drágám, ez már a múlt, most az a fontos, hogy jobban légy és végre otthon lehess.- nyomtam egy óvatos csókot a szájára, amin elmosolyodott és a bekötözött kezével megsimította az arcom. Látszólag jól esett neki a törődés és ezzel nem volt egyedül. Még beszélgettünk hármasban egy kicsit, aztán Ashleynek táncórára kellett mennie, mert hogy erősíteni kell a tartásán, vagy valami ilyesmit dumált nekem régebben az anyja. Kettesben maradtam Adammel, aki csendesen simogatta egyik ujjával a kézfejem, de látszott rajta, hogy legszívesebben magához szorítana, csak nem tud megmozdulni. Nem akartam elmenni mellőle. Egészen addig, amíg el nem nyomta az álom, vele maradtam, és akkor is csak a nővérke unszolására távoztam. Örültem a fejemnek, hogy már jobban van és vártam a percet, mikor végre hazaengedik az orvosok. 

***

Lassan már egy hete, hogy hazaengedték Adamet, és szerencsére a sebei szépen gyógyulgatnak. Az arca majdhogynem teljesen helyreállt -az orrán lévő kötést vagy mit leszámítva-, és könnyebben mozog bár mivel tele van zúzódásokkal a felső teste, nagyon hajolgatni meg forogni nem tud, de fel tud kelni már az ágyból egyedül is. Amivel azonban az őrületbe kerget az az, hogy nem képes tudomásul venni, hogy nem kell nekem játszani a hőst, hogy elviseli a fájdalmat, mert mindent úgy kezel, mint azelőtt, pedig látszik rajta mennyire gyötri a fájdalom, csak túl nagy a büszkesége, hogy be is vallja. Mindegy, sajnos neki ez a természetéhez tartozik. Bezzeg, ha elszakad egy ruhája vagy lejön a sminkje jobban hisztizik, mint egy lány. Nem értem ebben hol a logika, mert a két dolog ég és föld, de azt hiszem sosem fogom igazán megérteni Adamet. Most is ahelyett, hogy pihentetné a sebes karjait mit csinál? Játszik a kutyával...Persze, elhiszem, hogy Shady próbál gyengéd lenni, de mégis csak egy -most már gyógyult- minimum 60 kilós kutyáról beszélünk egy 70 kilós emberrel maga alatt. És ha rálép a kezére? Ha beüti? Tudom, rosszabb vagyok, mint egy anya, de nagyon féltem.

-Baby vigyáznod kéne magadra.- jegyeztem meg halkan az ajtóba támaszkodva, mire sziszegve felült (aha, mert annyira egészséges...) és egyik szemöldökét felvonva nézett rám. Nem is kellett volna megszólalnia, tudtam mit akar mondani.

-Nem vagyok én porcelánból, és már untam az agyam az ágyban nagyon. Két hete csak fekszem, ideje volt már, hogy megmozduljak. Jó, hát nem annyira kellemes, de bele nem halok.

-Oké, de azt ne felejtsd el, hogy ha egy picit is beütöd a csuklód, mehetsz vissza a kórházba.- úgy néz ki ezt a vitát én nyertem, mert feltápászkodott a földről, elém állt, és az arcom megsimítva ölelt át. Nem hiszem el, hogy ezzel mindig ki tud engesztelni. Ha csak hozzám ér elolvadok, nem még ha ilyen finom...Óvatosan a mellkasába bújtam és a derekát karjaimmal átfonva jeleztem, hogy nem akarom, hogy elengedjen. Eleve szeretem, ha ölelgetnek, hát még ha ő teszi. A karjai közt mindig biztonságban érzem magam. Tudom, hogy szeret valaki és szüksége van rám és imádom ezt az érzést. Perceken keresztül mozdulatlanul öleltük egymást, amíg meg nem szólalt a telefon. Odáig vagyok érte, hogy az emberek mindig annyira tudnak időzíteni...és mivel Adamet el sem lehet választani az iPhone-jától, most is azonnal ugrott a hívásra, egyedül hagyva engem, amit csak egy halk morgással nyugtáztam és megvártam mi olyan fontos. Vagyis vártam volna, ha Adam nem vonul ki a telefonnal együtt a teraszra. A francba onnan semmi nem szűrődik be. Ha meg kimegyek az elég gyanús. Szóval bent maradtam és reménykedtem abban, hogy idővel elmondja ki és mit akart. Fél óra...fél órán keresztül sutyorgott kint és őszintén szólva már kezdett a tököm tele lenni vele, hogy nem lehet letenni végre és elmondani miről beszéltek. Rossz tulajdonság a kíváncsiság, de hát ez van. Végre azért csak becsukta maga mögött a csillogó üvegajtót, de az arcáról aggodalom és gyötörtség sugárzott.- Ki volt az?

-Sandra...elfelejtettem neki orvost szerezni, de sürgősen túl kéne már esni a műtéten szóval fogalmam sincs mit tudnék tenni. Vagyis...várjunk csak! Tudok egy dokit, aki soron kívül megcsinálná, anélkül, hogy erről tudomást szerezne a média. Na akkor még pár perc pillanat édesem, felveszem vele a kapcsolatot.- nyelni nem volt időm, újra kint termett az erkélyen és a telefonját bújta. Látom ebbe a dologba nem hagyott túl sok beleszólást, de nagyon nem is csodálkozom rajta, mert mondjuk úgy, hogy a csajt meg tudnám fojtani egy kanál vízben. Jó, hogy be volt drogozva, de minimális szándék kellett hozzá, hogy rámásszon Adamre. Azért az én helyzetem is meglehet érteni szerintem. Újabb röpke 30 perc után egy önelégült vigyorral az arcán dobta le magát mellém.- Lefixálva. Sandrával is beszéltem, hogy készüljön. Sajnos Dr. Lukas csak holnap ér rá, így elég hamar túl kell rajta esnie, de nincs más választásunk...jó, bocsi cseréljünk inkább témát, már vörösödik a fejed.- látszott rajta, hogy legszívesebben röhögne a féltékenykedésemen, amiért túlzottan nem repestem az örömtől, de neki megbocsátok. Fintorogtam egyet, majd a fejem a vállára hajtottam és ásítottam egyet, ami túlzottan is macskásra sikerült, mert Adam elnevette magát (igen azzal az imádni való hangjával) és megsimogatta a karom.- Menjünk aludni édes?- a válaszom csak egy álmos bólintás volt, mire ujját az államra tapasztva megcsókolt és felhúzott maga mellé. Most mondanám azt megint, hogy emelgetnie sem kéne, de mintha a falnak beszélnék, szóval spóroltam az energiával, és bedőltem az ágyba, ahova magam mellé fektettem Adamet is, aki magához ölelt, majd egy újabb apró puszi után álomra hajtottuk a fejünket.

Úton a kórház felé, úgy döntöttem a műtétet kihagyom, hadd legyen Adam kettesben a kis védencével. Most mi van? Igen, tudom azt mondtam elfogadom, hisz nem tehettek róla, de az számomra örökre csak egy ribanc marad, aki rámászott a pasimra. Na jó ebbe nem kéne belemenni, lényeg, hogy mikor kitettem Adamet a kórháznál, én mentem tovább a városba.

22. fejezet

Tudtam, hogy ezt már lehetetlen eltitkolnom Tommy elől, így felkészültem a vallomásra. Gombóccal a torkomban léptem be a lakásba, ahol inkább gyorsan leültem a kanapéra, és arcom a két kezem közé temetve vártam, hogy kijöjjön a szobából. A dolog nem váratott sokat magára, mert pár perc múlva már mellettem termett, így nagy levegőt vettem és részletesen elmondtam mindent. A vége felé már a könnyeimmel küszködtem és igyekeztem kerülni a tekintetét, mert nem bírtam volna a szemébe nézni.

-...szóval most valamit intéznem kéne a műtét ügyében..-fejeztem be a monológom, de elcsuklott a hangom, és elhomályosult tekintettel néztem a kutyaszőrrel tarkított szőnyeget. A gyomrom görcsben állt, lüktetett a fejem és remegve vettem a levegőt, annyira féltem mi lesz a válasz.

-Adam...te..megcsaltál?- remek, pont a lényeget kell leszűrni, hogy aztán a padlón kössek ki. Egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, csak bizonytalanul bólintottam, de már nem bírtam tovább tartani magam és patakokban csorogtak a könnyeim.

-Kérlek! Kérlek Tommy bocsáss meg! Nem akarlak elveszíteni, nem én akartam ezt, az aki ezt tette, nem én voltam, csak a drog! Könyörgöm ne haragudj rám!- borultam a térdeimre, és a levegőt kapkodva szipogtam ezt a pár mondatot. Tudtam, hogy ezt lehetetlen megbocsátani, hogy lehetetlent kérek, de mégis élt bennem a remény.

-Szóval megint drogoztál. Nem hiszem el...azok után, hogy pár hete kerültél ki a börtönből pont emiatt. Hát te semmiből sem tanulsz?

-Értsd meg, hogy nem én tehettem róla! Amíg táncoltam tehették az italunkba, nem tudtam róla! Ha tudom meg sem iszom és most nem lennénk itt. Én téged szeretlek, soha nem lettem volna erre képes, ha magamnál vagyok, soha!!- egyenesen zokogtam már, és legszívesebben elrohantam volna a világ végére. Tudom, szörnyen gyerekes vagyok, de nem tudok mit tenni ellene.- Mindig mindent elrontok! Eddig mindenki életét csak elbasztam, egy igazi balfasz vagyok! Téged is csak tönkre teszlek, te jobbat érdemelsz nálam. Minden héten bajba kerülünk, és csak miattam.

-Te is tudod, hogy ez nem igaz. Csak követsz el hibákat, mint mindenki, ennyi...

-De mégsem tudod ezt már megbocsátani, igaz?- néztem rá megtörten, de nem láttam milyen arcot vág, mert csak pár folt tárult elém.

-Csak..kérek egy kis időt.- fogta a mellette lévő kis táskát, majd felállt és hirtelen kisuhant az ajtón. Percekig azt a helyet bámultam, ahol eddig ő ült, majd leborultam és a párnát magamhoz ölelve zokogtam minden eddiginél jobban. Mi van ha sosem jön vissza? Ha ez volt az utolsó lehetőségem, és elvesztem? Akkor vége az életemnek, nem bírnám már elviselni. Fájt a tudat, hogy megint én tettem tönkre mindent, hogy lehet elveszítem életem szerelmét. Tisztában voltam vele, hogy akármennyire is szeret, ezt már nem fogja elfelejteni nekem, ezért nem is vártam jobb eredményt, mint a fájdalmas nemet.

***

Nem jött vissza. A napok idegesítően lassan teltek el a fejem fölött és nagy szégyenemre megint csak kezdtem elveszteni a kontrollt. Egyre csak magam okoltam, ostoroztam, már nem is reméltem, hogy valaha viszont láthatom, hisz miért is akarna egy ilyen utolsó rohadékkal élni mint én?! Napjában százszor hívtam, százszor nem vette fel. Már kívülről fújtam a hangrögzítős üzenetet, melyet szokásosan lágy de mégis férfias hangján szavalt el. Minden pillanatban őt láttam magam előtt, ahogy dühödten becsapja a kocsija ajtaját és elhajt a semmibe minden további elfecsérelt szó nélkül. Fájt, égetett, és persze,hogy ezt enyhítsem megint csak az ital felé fordultam segítségül. Egy ördögi kör alakult ki körülöttem. Ha ittam másnap rosszul voltam, így egyre csak többet öntöttem magamba a tömény piát, hátha egyszer jobb lesz, de egyre csak álmosabb, betegebb és gyengébb lettem. Lassan már azt sem tudtam fiú vagyok-e vagy lány. Más szemmel néztem a világra. Nem átvitt értelemben értem, komolyan borzalmas kancsal voltam, de már nem is részeg. Ezen kívül az ember ha rám néz az ital legkisebb nyomát sem leli rajtam, csak azt látni mennyire magamon kívüli állapotba kerültem. Persze, most lehetne azt mondani, hogy nem vagyok normális, túlreagálom satöbbi, de nekem Tommy az életem! Mintha kitépték volna a szívem, nem találom a helyem a világban egyedül. Minden hiábavalónak és reménytelennek tűnik. Ilyenkor az ember jobb ha elfeledkezik a rideg valóságról, és inkább él egy rózsaszín álomvilágban, amíg fel nem adja a szolgálatot a mája. A probléma ott kezdődik, hogy a hatás nálam nem ez volt. A szesz már csak arra volt jó, hogy ne legyek rosszabbul fizikailag. Lelkileg sajnos nagyon is józan voltam. Minden átkozott pillanat a szemem előtt lebegett, egy percre sem bírtam kiverni a fejemből őt. Már kínomban nevettem azon, mekkora egy balfasz vagyok. Menekülni akartam. Bárhova csak el innen. Feltápászkodtam a kanapéról, magamhoz ragadtam a kocsikulcsom és kiszáguldottam fekete BWM.-mig, ahova egy laza mozdulattal beestem, és minden további nélkül elhajtottam. Igen, mert hulla részegen vezetni igazán zseniális ötlet, de mondom, hogy nem voltam magamnál. Elborult tekintettel száguldottam az országúton valahova San Fransisco felé -azt hiszem, bár nem nagyon emlékszem rá, viszont ez nem túl fontos információ-, mikor éreztem, hogy egyre csak nehezednek a szempilláim. Próbáltam magam ébren tartani pár pofonnal, ami egy ideig be is vált, de hirtelen minden elsötétült és olyan erővel fejeltem a műszerfalba, hogy beletört az orrom is. De még ez sem ébresztett fel. Tudom, hogy bizonyos szempontból még tudtam magamról, de semmi erőm nem maradt. Az egy hetes alváshiány, a folytonos piálás és idegeskedés megtette a hatását, hisz teljesen kiütött. Egy hangos csapódás, a légpárna kioldódik és teljes sötétség.

„Tommy szemszöge”

Már több mint egy hete Ashley fogadott a szárnyai alá (már megint..) és még mindig nála lakok. Nem, nem fogok vissza menni Adamhez, az kizárt! Még mindig borzalmasan haragszom rá, hiába szeretem mindennél jobban. Ideje, hogy kicsit elgondolkozzon azon, hogy nem úszhat meg mindent egy kis dorgálással. Magam sem tudom mit akarok. Bármit eldobnék érte, mégsem vagyok benne biztos, hogy előnyös ez a kapcsolat számunkra. Eddig is csak a baj volt. Egyszerűen nem tudok már benne megbízni. A hátam mögött kufircolt egy csajjal, aki még teherbe is esett, ő meg csak most szól róla, azt is csak muszájból. És ha az a ribanc nem kapja be a legyet sosem tudom meg? Hát ennyit a kölcsönös bizalomról drágám...Többek között ezért is nem megyek vissza hozzá. Vagyis....áh nem tudom, akkor is szükségem van rá. Nem tudok semmit. Totális zavar kavarog a fejemben, fogalmam sincs mit kéne tegyek. Ha a szívemre hallgatok megint meghunyászkodok előtte, ha az eszemre, véget vetek ennek a szerelemnek. Egyik sem igazán jó döntés, az arany középutat pedig egyenlőre nem találom. Jobb ha még hagyok időt neki.

-Tommy min töröd a fejed hmm? Még mindig Adam drágám? Elmondanád végre miért váltatok el már megint? Kérlek, komolyan már tülkön ülök, hogy tudhassam és segítsek. Akármit is tett, akkor sem érdemli meg, hogy ennyire elhanyagold. Napjában több százszor hív, keres, kutat utánad. Ez olyan romantikus! Bár egyszer értem tenné ezt meg bárki...Szóval kérlek adj neki még egy esélyt!- kérlelt össze tett kézzel Ashley, aki lassan már a fotelből is leolvadt, ahogy belegondolt ez milyen...romantikus. Engem nem tud meghatni vele, de mindegy.

-Ez nem ilyen egyszerű. Nem értheted miért nem tehetem.

-Éppen ezért kérlek, hogy mondd már el te szőkeség! Tudtommal a legjobb barátod vagyok, igazán jogom van tudni mindenről, ami körülötted folyik és- nem tudta befejezni a mondandóját, mert megcsörrent a telefonom.

-Ha ő az, mondd meg neki, hogy épp a Wc-n húzom le magam.

-Haha nagyon vicces. De nyugodtan felveheted, nem ő keres. Valami ismeretlen szám az.- forgatta a szemeit, majd a kezembe nyomta a készüléket, amit kelletlenül ugyan, de azért felvettem. Egy ismerősen csengő, lágy női hang szólt a vonal túlsó végéről megtört hangon a kagylóba, és hallatszott, hogy a sírás szélén áll, mert elharapta a szavakat és remegő hangon beszélt végig, nagyon rövidre fogva a mondatokat.

-Tommy kérlek gyere a kórházba! Leila vagyok. Istenem, én...én nem tudom, hogy mondjam el, még mindig sokkos állapotban vagyok.

-Mi történt valami baj van? Mondd el kérlek!- minden átkozott gondolat átfutott az agyamon a legrosszabb dolgokat is belevéve, mert biztos voltam benne, hogy ha Adam anyja személyesen engem hív, valami hatalmas baj lehet. Mégpedig Adammel. A gyomrom görcsbe rándult, és zihálni kezdtem, pedig még ki sem mondta miért hívott.

-Adamet súlyos autóbeleset érte, az életéért küzdenek a műtőben, kérlek gyere ide azonnal!- hangja elcsuklott és levágta a telefont. Minden szava felért egy-egy tőrrel, amit a szívembe döfnek, és elgyengülve estem vissza a kanapéra. Szemeim könnybe lábadtak és remegő ajkakkal bámultam ki az ablakon, amit Ash értetlenül figyelt és ijedten ölelt át.

-Tom minden rendben?

-Csak..vigyél a kórházba kérlek, én nem tudok vezetni most. Mindenem remeg.- szóltam visszafojtott hangon, mert próbáltam magam tartani, hogy ne boruljak sírva a földre. Az életéért küzdenek a kurva életbe is!! Mi van a ha meghal? Vele megyek. Esküszöm, ha nem tudják megmenteni én felakasztom magam az első fára, amit meglátok! Ez az én hibám. Nyilván megint kiborult és...nem tudom halvány lila gőzöm sincs mi a jó életet csinált és miért, egyszerűen nem működnek az agytekervényeim, teljes rövidzárlat. Kétségbeesetten rohantam a jármű felé, holott már azt sem láttam merre visznek a lábaim, mert önkéntelenül is könnyeztem. A kocsitól pár méterre összerogytam, és a földre borulva zokogtam, mikor Ashley mellém guggolt és próbált valami életet lehelni belém.

-Tommy, ha most nem kelsz fel, csak tovább romlik a helyzet! Kérlek szedd kicsit össze magad! Tudom, hogy Adamről van szó és nagy a baj, de éppen ezért nem szabad összeroppannod, értsd meg!- rángatott vissza a valóságba, de igaza volt. Mély levegőt vettem, letöröltem a könnyeim, és feltámaszkodtam a földről.- Ez a beszéd. Na gyerünk!- beültünk a kocsiba és szinte padlógázzal suhantunk végig a városon, hogy minél hamarabb ott lehessünk. Minden másodperc egy órának tűnt, amitől pattanásig feszültek az idegeim, és remegve rágcsáltam a körmöm. Félresöpörve mindent és mindenkit parkoltunk le a kórház mellett, ahonnan azonnal a recepcióshoz futottunk, aki amint meglátott nem is kellett megszólalnunk, fel is irányított a másodikra. Amint a lépcső tetején voltunk, már messziről kiszúrtam az idegesen járkáló Leilát, a székeken egymást átkaroló apát és fiát, valamint Isaacet, aki maga mögött hagyva minden jókedvét támogatta a reményvesztett anyukát. Én egyből a műtő felé futottam, mikor egy nagydarab néger fickó a vállamnál fogva visszatolt és a szemembe nézett.

-Nem mehet még be. A műtét még folyik, kérem várakozzon a többiekkel, ha van valami fejlemény tájékoztatom önöket.- ugyan nagyon gondolkodni nem volt erőm, tettem, amit mond és helyet foglaltam Eber mellett, aki engem is átkarolt, hogy kicsit megnyugtasson (megjegyzem nem sok sikerrel...).

-Drágám ülj le egy kicsit, nem szeretném, hogy rosszul legyél. Azzal nem segítesz szegény fiunkon semmit, hogy fel-le járkálsz, mint egy idegbeteg hangya.- szólt rá feleségére az apa, aki csak egy szúrós pillantással jutalmazta a megjegyzést, de igazat adott az öregnek és ledobta magát Neil mellé, aki anyja combját simogatva próbálkozott csitítgatni az összetört asszonyt. Isaac nagyot sóhajtva ült le szorosan mellém, és ő is átölelt, így ki sem látszottam a két nagy mackó alól.

-Tommy te remegsz! Haver nyugodj meg, nem lesz semmi baja. Erős gyerek, sosem adja föl a harcot, küzdeni fog az életben maradásért, és sikerülni is fog neki, nyugodj meg! Jó persze most én sokat ér ha dumálok, hisz én nem vagyok se az anyja se a szeretője, de próbálj kicsit pozitívan gondolkodni. Az önemésztés nem segít Thomas hallasz?

-Igen persze..-ennyit tudtam kinyögni. Talán egy óra is eltelt feszült csöndben, melyből csak Leila halk sírdogálása hallatszott ki valamennyire, mire végre kijött az egyik orvos, és homlokát törülgetve fordult felénk.

-Ugyan a műtét közben komplikációk léptek fel, mert a beteg túl sok vért vesztett, de mégis sikeresnek bizonyult. Még egy óráig biztos nem tér magához, de ha akarnak bemehetnek hozzá, viszont csak maszkban, mert szörnyen le van gyengülve a szervezete és nem hiányozna valami vírus neki. A baleset feltehetőleg a kialvatlanság és a túl sok szesz miatt következhetett be, így még a gyomrát is ki kellett mosni, a zúzódásokról és az orrtörésről nem is beszélve. Szóval az állapota továbbra sem fényes, de már életben marad.- szólt mosolyogva, majd odébb állt és az ajtón egy hordágyon tolták ki a rajta heverő falfehér testet valahol a folyosó végén található szobába. A nővérke intett, hogy mehetünk, így az egész család (engem, Isaacet és Ashley-t is beleértve) kézen fogva indult a külön terem felé, amiben egyedül Adam volt most már egy igazi ágyra fektetve. Engedtem, hadd menjenek előre a szülei, hisz mégis csak ők a családja és akármennyire is visel meg engem pont annyira ez a tragédia, mint őket, több közül van hozzá, mint nekem. Leila újra sírva fakadt, amint leült a még mindig szunyókáló fia mellé, és kezei közé vette erőtlen kézfejét. Eber a vállát támasztva hívott engem is oda, mire félve melléjük léptem és remegő ajkakkal foglaltam én is helyet az ágy szélén. Könnybe lábadt szemekkel simítottam végig egyik ujjammal a felső testét, mire éreztem, hogy megdobban a szíve. Ashley Isaac karjaiba menekülve nézte végig a jelenetet, a fiú pedig a helyzetet kihasználva simogatta őt, hogy nyugodjon meg. Abban a pillanatban minden bűnét elfeledtem és csak az az egy dolog érdekelt, hogy mikor nyitja fel végre a szemeit és vehetem biztosra tudomásul, hogy még az élők soraiba tartozik. De ez még egy jó ideig nem következett be. Órákig vártam, már mindenki elment, csak én virrasztottam kitartóan mellette egészen úgy hajnalig, mert nem bírta tovább a szervezetem, és olyan reggeltájt ébredtem fel arra, hogy valaki mocorog mellettem. Pontosabban alattam, mert a mellkasára voltam borulva, mikor felébredtem. Gyorsan felkaptam a fejem és a kezét finoman simogatva próbáltam ébren tartani. A dolog bevált, mert fejét felém fordította és szempilláit rebegtetve nyitotta lassan fel gyönyörű szemeit, melyek fáradtságot és bánatot sugároztak. Száját szóra nyitotta és alig hallhatóan megszólalt.

-H-hol vagyok?

-Kórházban. De ssh -tapasztottam ujjam a szájára- most ne beszélj. Tartalékold az erődet drágám. A lényeg, hogy végre felébredtél.- mosolyogva megsimítottam az arcát, amit látszólag értetlenül szemlélt, és megmozgatta az ujjait a kezemen.

-Te? Hát visszajöttél?- megremegett a hangja és nagyot nyelt, de alig lehetett érteni, amit mond, mert az egész arca dagadt és sebes volt, a száját is beleértve. Összeszorult a szívem, ahogy végigmértem mennyire kiszolgáltatott és gyenge. Hogy biztosítsam arról, hogy tényleg vele vagyok, levettem a maszkot, és óvatos puszit leheltem az arcára, mire halványan elmosolyodott és újra lehunyta a szemeit. Csak pár percig volt magánál, mégis ez a pár perc elég volt ahhoz, hogy megnyugodjak. De még nem mentem el. Minden pillanatot vele akartam tölteni, így továbbra is csak ültem és a kezét fogva fürkésztem az arcát. Ha jobban lesz kifaggatom miért, és hogy történt, ami történt, mert aggódok, hogy megint miattam csinált valami hülyeséget. 

21. fejezet

Reggel nem éreztem túl fényesen magam. Mint valami élőhalott húztam ki magam a fürdőbe, ám mikor a fogkefémet kerestem jöttem rá, hogy ez nem az én házam. Riadtan néztem körül, és azzal találtam magam szemben, hogy ott feszítek Ádám kosztümben, míg valaki fetreng az ágyban. A földön szanaszét ruhadarabok, némelyik a függönyön díszelgett, az ágy formája pedig megrémisztett. Reméltem, hogy csak Tommyval durvultak el a dolgok, de mikor megnéztem a telefonom, csak tőle volt olyan 20 nem fogadott hívásom, szóval ő ki volt zárva. Akkor meg ki van itt? Magamra tekertem egy törülközőt és óvatosan lehúztam a takarót a vendégem fejéről és....

-Jézusom!- hőköltem vissza, mire a lány felnyitotta a szemeit és pont olyan riadtan szemezett velem, mint én vele.- Te meg hogy...és mi..és úristen mi komolyan...?

-N-nem tudom, nem emlékszem semmire, minden homályos...annyi emlékem maradt, hogy beszélgetünk a bárban, elmegyünk táncolni, és vége.- szólt zavarodottan, és tisztán látszott, hogy most bekívánja magát a föld alá, csak nem tud hova menekülni. Érdesek módon az én memóriám is itt váltott üresbe és ilyen hatása egy valaminek van...Valaki drogot csempészhetett az italunkba, amíg mi a tánctéren tengettük az időt. Csak tudnám ki és miért. Nyilván a másik adagot nem szerencsétlen lánynak szánták, hanem Tommynak, csak nem tudták, hogy nem vele társalogtam előtte. Nagyot sóhajtottam és a fejem fogva dőltem a falnak.

-Mi is a neved?

-Sandra...bár inkább most senki nem akarok lenni. Istenem annyira sajnálom, én...én ha tudok magamról nem teszek ilyet esküszöm! Kérlek bocsáss meg, kérlek!- könnybe lábadtak a szemei, és remegő hangon kérlelt. Nem haragutam rá, főleg azért, mert nem tehetett róla. Ő is pont olyan áldozat, mint én. Mellesleg, ami történt köztünk, az én hibám volt. A földre rogytam, és arcomat a kezeim közé temetve húztam fel magamhoz a térdeim.

-Nem haragszom...

-Csak miattam csaltad meg a szerelmed...Én...én nem tudok mit mondani, s-sajnálom!- felpattant és berohant a fürdőbe pár cuccát felragadva a földről, és mielőtt bármit reagálhattam volna, könnyeivel küszködve rohant ki az ajtón. Egy hang sem jött ki a torkomon. Percekig csak bámultam a tenyerem, egyszerűen nem tudtam felfogni mit tettem. Erre nincs mentség. Megcsaltam azt, aki mindig mellettem van és tiszta szívből szeret. Már könnybe lábadtak a szemeim, ahogy belegondoltam mekkora egy szemét disznó vagyok. Alig hozott ki a börtönből én meg így hálálom meg. Egy biztos. Ha megtudom ki tette ezt velünk kitekerem a nyakát! Az meg a másik, hogy ezt nem bírom elmondani Tommynak. Nem lennék rá képes, túlságosan félek, hogy elveszítem. Tudom, a titkolózással csak rontok a helyzeten, de ezt kizárt, hogy valaha teljesen megtudná bocsátani, még ha azt is mondja, hogy nem, legbelül tudom, hogy borzalmasat csalódna bennem. Már csak azt kéne kitalálni mit mondok neki miért nem vettem fel a telefont. Majd azt mondom többet ittam a kelleténél, és inkább egy szállodában aludtam.

-Hogy tehettem ezt?- roskadtam a földre, ám a pillanatot a takarítónő szakította meg, aki nyilván azért akart már jönni takarítani, mert Sandra már távozott.- Még itt vagyok.- szóltam halkan, mire a nő heves bocsánatkérések közepette hátrált ki a szobából. Tudtam, hogy lassan ideje lenne készülődni, mert Tommy már biztos halálra aggódja magát miattam. Alig húztam fel a nadrágom, már hívott is, amit ezúttal muszáj voltam felvenni, de majdnem leszedte a fejem, amint megnyomtam a hívás fogadása gombot.

-Na végre, hogy hajlandó vagy felvenni! Értesíteni luxus? Hova a picsába tűntél tegnap és miért nem válaszoltál egy üzenetemre sem? Betegre aggódtam magam miattad, már azt hittem valami pschihopata őrült rabolt el megint! Elárulnád hol kódorogtál?

-Semmi bajom Tom nyugodj meg! Kiütöttem magam, aztán jobbnak láttam egy szállodában aludni, a telefon meg le volt halkítva és amint elfoglaltam a szobát, bealudtam. Tényleg sajnálom, de mindjárt otthon vagyok.

-Már megint leittad magad a sárga földig? Nem hiszem el Adam, hogy nem vagy képes tanulni a saját hibáidból! És ha megint valami baj lett volna? Ha valaki kihasználja, hogy hót részegen kódorogsz az utcán? Soha többé nem engedem, hogy leidd magad, soha! Na jól van a többit majd itthon megbeszéljük, most pedig gyere haza!- lecsapta a telefont, de meg sem tudtam emészteni, amit mondott. Még pár másodpercig üres tekintettel bámultam magam elé, mert még mindig rendesen ki voltam ütve. Összeszedtem magam, de mivel alapozó nem volt nálam, csak a napszemüveggel tudtam eltakarni vörös és karikás szemeim. Tényleg elég kába lehettem, mert mozdulataim lassúak és bizonytalanok voltak, szó szerint kitámolyogtam az ajtón. Némán nyomtam le a recepciós elé a fizetendő összeg dupláját, kint pedig amint lehetett fogtam egy taxit, amivel valahogy hazajuthatok. Egész úton szinte feszítővassal kellett nyitva tartanom a szemem, így mikor lerakott a ház előtt, mindenre vágytam, csak Tommy hegyi beszédére nem.- Na végre, hogy itthon vagy! Borzalmasan festesz..biztos nem történt semmi? Adam! Adam hallasz?- megválaszolom így fejben a kérdését. Nem. Mint aki se nem hall se nem lát, bedőltem az ágyba, és azonnal álomba merültem. Tudtam, hogy úgy sem úszom meg a beszélgetést, sőt ezzel még több okot adok a gyanakvásra, de akkor már talán lesz erőm hárítani a kérdéseit. Még éreztem, ahogy óvatosan leemeli rólam a szemüveget, és ezzel biztos is lehetek benne, hogy rá fog kérdezni. Hátha beveszi, hogy csak a pia miatt nézek ki így. Ha meg nem, lehet azt fogja hinni megint egy rossz drogos vagyok...hát ez igazán csodálatos.

***

Kissé gyanakodva nézett végig rajtam, de egy sóhajtással letudta a dolgot, és amint befejeztem a magyarázkodást átölelt.

-Rendben, hiszek neked csak többet ne csinálj ilyet kérlek!- bújt hozzám, mire én is átkaroltam, de nem sokkal éreztem jobban magam. Hazudni annak, akit szeretsz, csak még jobban bélyeget nyom a kapcsolatra. Emésztett a bűntudat, és ez talán látszódott is rajtam, mert elengedett és komolyan a szemembe nézett.- Adam, te feszengsz...valami baj van?

-Nem, dehogy csak szégyellem magam a tegnapi miatt.- és még igazat is mondtam ezzel.

-Nem kell, mondom, hogy semmi baj, de nem hinném, hogy csak ez nyomja a lelked.- erre inkább nem is válaszoltam, csak még utoljára átöleltem és a konyhába sétáltam. Éreztem gyanakvó pillantását a hátamon, de elbújtam a hajam mögé és szótlanul csináltam valami reggelit. Vagyis jobban mondva vacsorát, mert mivel reggel mentem haza, este ébredtem fel. Alig beszéltünk valamit, mikor éjjel lefeküdtünk, akkor is csak a falat bámultam, mert folyton a tegnap estén kattogott az agyam. Próbáltam valamit felidézni a történtekből, de csak pár homályos kép ugrott be, semmi más. Szóval mivel aludni nem tudtam, óvatosan felkeltem és kiültem a teraszra, szívni egy kis friss levegőt. Különösen jól hatott a dolog, mert reggel az erkélyi fotelben ébredtem, félig a padlón lógva, akkor is arra, hogy valaki nyalogatja az arcom. Felpattantam, és letöröltem a nyálat, ami lassan beterítette az egész fejem, majd szúrós pillantást vetettem Shadyre, aki inkább visszafutott a házba. Kitöröltem szemeimből az álmot és követtem befelé a kutyát, hogy adhassak neki valami reggelit. Mivel nem vagyok a korán kelés híve, talán le sem írom hogy néztem ki, mindenesetre majdnem bedőltem a hűtőbe, aztán csak rájöttem, hogy a száraz táp nem benne, hanem mellette van. A tálat is túlöntöttem, aminek ő persze nagyon örült, ellenben velem, mert persze kire marad a takarítás? Na jó, hazudnék ha azt mondanám, hogy rám, mert nem vagyok egy takarítónő. Felőlem lehet akkora kosz, mint a sivatagban, de egyet nem viselek el. Ha a ruhámon van akár egy 1mm átmérőjű folt is. Tudom, elég divatmániás vagyok, de ez a halálom. Leültem egy kicsit rohasztani az agyam és bekapcsoltam a Nickelodeont. Most mi van? Nem tudok kinőni a Spongebob-ból, az a kedvenc mesém! Szerencsémre pont az ment a Tv-ben, így nyugodtan szétterültem a kanapén, és engedtem, hogy szép lassan lezsibbadjon az agyam. Valahogy a közepénél Tommy hitetlenkedő arcával találtam szembe magam, ahogy egy perc múlva fuldoklik a röhögéstől.

-Te ezt nem mondod komolyan! Spongebob? Mi van, leragadtál a 12 éves szintnél édesem?

-És kiröhög...Csúnya vagy! Nem tartod tiszteletben a szokásaim.- vágtam egy irtó aranyos csalódott képet, mire ledobta magát mellém, és szorosan átölelt, de még éreztem, hogy remeg a nevetéstől.

-Na ezt nem gondoltam volna, hogy a nagy Adam Lambert mesét néz hétvégente. Ha ezt tudnák a rajongók...sorra kapnád a szivacsokat.- na ezt már én sem álltam meg röhögés nélül, ahogy elképzeltem, hogy a koncert kellős közepén dobálnak engem a különböző kaliberű fürdő szivacsokkal. Persze Shady sem maradhatott ki a mókából, közénk fészkelte magát, és azon kaptam magam, hogy megint tiszta nyál vagyok, csak most nem egyedül. Muhahaha! Tommy arcát látva megint elfogott a nevetés, de rosszul jártam, mert kaptam még egy adagot, csak most a számba. Fuldokolva rohantam a fürdőbe valahogy eltávolítani a kellemetlen ízt, amin mindkettő jót derült.

-Hehe nagyon vicces...Shady ez ma már a második alkalom, hallod fogd már vissza a mirigyeidet kérlek!- forgattam a szemeim, aztán visszaültem melléjük és inkább kikapcsoltam a Tv-t. Sírba kerget ez a kettő, de legalább kicsit jobb kedvre derítettek és nem folyton azon az éjszakán járt az eszem.

***

Ház ez is eljött. Pontosan, ma jelent meg a második kislemezem, a Never Close Our Eyes, és már alig várom a véleményeket róla. Május elején készül belőle videoklip is, utána jön a nagylemez, fellépések, júniusban a Queen projekt, szóval elég sűrű a program, de nem bánom. Több mint egy évnyi nyugalom után épp ideje volt, hogy felpörögjenek az események. Bár most éppen a konyhában foglalatoskodtam valami ebéden, mikor megcsörrent a telefon. A kijelzőn Sandra neve állt. Összeszorult a gyomrom, és bizonytalanul vettem fel.

-Halo?

-Adam Mitchel Lambert te utolsó rohadék!! Ennyit jelent neked a biztonság, hmm? Napok óta rosszul vagyok, elmentem orvoshoz és tudod mit nyomott a kezembe? Egy terhességi tesztet! Na idáig nincs baj, de van sejtésed róla mégis milyen lett az eredmény? Hát pozitív baszd meg, pozitív! Terhes vagyok a kurva életbe, egy rohadt kismama!! És mindez miattad!

-Mi? Ez lehetetlen! Nem lehet, hogy más az apa vagy rossz a teszt, vagy valami?

-Nem! Nem voltam együtt senkivel hónapok óta, a tesztet meg többször is elvégeztem, de még mindig ugyanaz az eredmény. Két hetes terhes vagyok egy gyerekkel tőled bassza meg!!! Most mégis mi a szart csináljak?

-Esetleg ab...

-Nem!!!! Azt felejtsd el! Nem fogom elvetetni! Ugyan te ezt nem értheted, de ő is már egy élőlény!

-Sandra! Figyelj! Ez nem telefon téma. Nem találkozhatnánk esetleg most? Jobb lenne ezt élőben megbeszélni. Gyere a parkba délre, ott foglak várni.

-Rendben..-csapta le a telefont, az én kezemből meg kis híján kicsúszott a készülék, mikor belegondoltam milyen súlyos a helyzet. Percekig némán néztem magam elé, nem bírtam felfogni. Nem lehetek apa! Egyrészt akkor Tommy megtudná, hogy megcsaltam, másrészt mégis milyen lenne annak a szerencsétlennek, hogy meleg az apja? A családi háttere egy nagy kalap szar lenne, semmi más. Tudtam, hogy valahogy rá kell vennem Sandrát az abortuszra, amíg nem késő. Gyorsan felkaptam magamra valami normális ruhát, hagytam egy üzenetet az asztalon, hogy ne várjon egyhamar haza, és rohantam a kocsihoz. A percek óráknak tűntek, mert persze megint kikaptam egy kisebb mértékű torlódást, így csak kicsit késve értem oda. Lehajtott fejjel és magát takarva ücsörgött a lány egy padon és mikor észrevett, elkapta a fejét. Nagyot sóhajtottam és lassan helyet foglaltam mellette, majd hogy megtörjem a kínos csendet, belekezdtem a mondandómba, már amennyire össze tudtam állítani egy értelmes mondatot az elmémben.

-Annyira sajnálom...

-A sajnálattal semmi nem oldódik meg. Ez ellen már nincs mit tenni, el kell fogadnod!

-Figyelj! Most ne csak magadra és rám gondolj, hanem a kicsire is! Mégis milyen családban kéne felnőnie? Egy meleg apa mellett, akinek más a szerelme, mint az anyja és alig láthatja, mert folyton dolgozik? Milyen hatással lenne ez a lelki világára? Ha meg eltitkoljuk ki az apja az semmivel sem jobb, mert akkor csak rád marad a gyermek gondozás, azt meg nem szeretném. Erre nincs jó megoldás...

-Nem várhatod, hogy megöljem!- lökött el magától, és villámló szemekkel nézett rám, mire megfogtam a kezét, és próbáltam nyugodt hangon szólni hozzá.

-De értsd már meg, hogy ez így nem működik! És a szüleid szerinted, hogy fogadnák, hogy bedrogozva összeszedtél egy tök ismeretlen férfitól az első éjszakán egy gyereket, aki ráadásul csak barátilag szeret? Még a legmegértőbb ősök sem lennének oda a dologért, bár nem ismerem a szüleid, de biztos vagyok benne, hogy amilyen jól nevelt vagy, nem túl engedékenyek.- vontam fel a szemöldököm, kezem pedig a vállára helyeztem, mire megremegett az ajka és kétségbeesetten pillantott rám.

-Nem...kitagadnának a családból örökre és akkor aztán senkim nem maradna, csak a gyerekem, akinek nem lenne igazán apja sem. Hogy lehettünk ilyen felelőtlenek, hogy nem védekeztünk?- borult könnyektől küszködve a vállamra, mire átkaroltam és nyugtatóan simogatni kezdtem a hátát.

-Nem tehettünk róla, valaki drogot csempészett az italunkba, és nem tudtunk magunkról. Ha nem így lett volna, meg sem történik, ami történt. Sandra...ez nekem sem könnyű, és most nem arra gondolok, hogy emiatt még a párom is elhagyhat. Én sem vagyok az abortusz híve, de nincs más választásunk. Kérlek Sandy hallgass rám! Nincs értelme az önfeláldozásnak, csak akkor érdemes vállalni egy gyermeket, ha olyantól van, akivel viszont szeretitek egymást.

-Hhh....tudom. Csak olyan nehéz.- szólt halkan és arcát teljesen belém fúrta, én meg hogy tudassam vele, mellette vagyok, hosszan megpusziltam a fejét. Borzalmasan éreztem magam, hisz tudtam, hogy erről én tehetek. Engem akartak elkábítani, a célpont nem ő volt. Ő csak egy szerencsétlen áldozat, akit ahogy felszakadtak a gátlásai, elragadott a hév. De nem a drog dugta meg, hanem én, pont ezért is okolom magam. Szavakban nem lehet önteni mennyire sajnáltam a helyzetet. Bárcsak vissza lehetne pörgetni az időt, bárcsak ne találtuk volna meg a klubot, bárcsak lett volna eszem...de nem. Minden így maradt, én pedig bajba sodortam egy szerencsétlen lányt, aki csak barátkozni akart. Igaza volt. Egy utolsó szemét alak vagyok, erre nincs mentség. Próbáltam erősnek látszani, hogy ne ijesszek még jobban rá, de érezhetően feszült voltam.- Rendben Adam...igazad van. Vállalom a műtétet, ennek így tényleg nincs értelme, de csak a kicsi leendő élete és miattad teszem, senki másért.

-Esküszöm, én még ilyen csodálatos lánnyal, mint te nem találkoztam életemben. Számíthatsz rám bármiben, az adósod vagyok.

-Köszönöm. Már csak valahogy engedélyeztetni kéne a dolgot, mert ugye az ilyet csak nyomós ok mellett vállalnak el, és nem hinném, hogy mindez elég lenne.

-Megoldom, emiatt ne aggódj. Most csak magaddal törődj! Elintézem, hogy köztünk maradjon, a műtétet, mindent.- súgtam a fülébe, mire halvány mosoly jelent meg az arcán, letörölte a könnyeit, és lassan eltávolodott tőlem. Mivel busszal jött, felajánlottam, hogy hazaviszem, így mikor felálltunk, újra átkaroltam és elkísértem a kocsimig. Látszólag valamivel jobban érezte magát, de mikor elváltunk újra ijedtség uralta az arcát. Még utoljára szorosan magamhoz öleltem, aztán búcsút intettünk a másiknak és mehettem haza.