22. fejezet

Tudtam, hogy ezt már lehetetlen eltitkolnom Tommy elől, így felkészültem a vallomásra. Gombóccal a torkomban léptem be a lakásba, ahol inkább gyorsan leültem a kanapéra, és arcom a két kezem közé temetve vártam, hogy kijöjjön a szobából. A dolog nem váratott sokat magára, mert pár perc múlva már mellettem termett, így nagy levegőt vettem és részletesen elmondtam mindent. A vége felé már a könnyeimmel küszködtem és igyekeztem kerülni a tekintetét, mert nem bírtam volna a szemébe nézni.

-...szóval most valamit intéznem kéne a műtét ügyében..-fejeztem be a monológom, de elcsuklott a hangom, és elhomályosult tekintettel néztem a kutyaszőrrel tarkított szőnyeget. A gyomrom görcsben állt, lüktetett a fejem és remegve vettem a levegőt, annyira féltem mi lesz a válasz.

-Adam...te..megcsaltál?- remek, pont a lényeget kell leszűrni, hogy aztán a padlón kössek ki. Egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, csak bizonytalanul bólintottam, de már nem bírtam tovább tartani magam és patakokban csorogtak a könnyeim.

-Kérlek! Kérlek Tommy bocsáss meg! Nem akarlak elveszíteni, nem én akartam ezt, az aki ezt tette, nem én voltam, csak a drog! Könyörgöm ne haragudj rám!- borultam a térdeimre, és a levegőt kapkodva szipogtam ezt a pár mondatot. Tudtam, hogy ezt lehetetlen megbocsátani, hogy lehetetlent kérek, de mégis élt bennem a remény.

-Szóval megint drogoztál. Nem hiszem el...azok után, hogy pár hete kerültél ki a börtönből pont emiatt. Hát te semmiből sem tanulsz?

-Értsd meg, hogy nem én tehettem róla! Amíg táncoltam tehették az italunkba, nem tudtam róla! Ha tudom meg sem iszom és most nem lennénk itt. Én téged szeretlek, soha nem lettem volna erre képes, ha magamnál vagyok, soha!!- egyenesen zokogtam már, és legszívesebben elrohantam volna a világ végére. Tudom, szörnyen gyerekes vagyok, de nem tudok mit tenni ellene.- Mindig mindent elrontok! Eddig mindenki életét csak elbasztam, egy igazi balfasz vagyok! Téged is csak tönkre teszlek, te jobbat érdemelsz nálam. Minden héten bajba kerülünk, és csak miattam.

-Te is tudod, hogy ez nem igaz. Csak követsz el hibákat, mint mindenki, ennyi...

-De mégsem tudod ezt már megbocsátani, igaz?- néztem rá megtörten, de nem láttam milyen arcot vág, mert csak pár folt tárult elém.

-Csak..kérek egy kis időt.- fogta a mellette lévő kis táskát, majd felállt és hirtelen kisuhant az ajtón. Percekig azt a helyet bámultam, ahol eddig ő ült, majd leborultam és a párnát magamhoz ölelve zokogtam minden eddiginél jobban. Mi van ha sosem jön vissza? Ha ez volt az utolsó lehetőségem, és elvesztem? Akkor vége az életemnek, nem bírnám már elviselni. Fájt a tudat, hogy megint én tettem tönkre mindent, hogy lehet elveszítem életem szerelmét. Tisztában voltam vele, hogy akármennyire is szeret, ezt már nem fogja elfelejteni nekem, ezért nem is vártam jobb eredményt, mint a fájdalmas nemet.

***

Nem jött vissza. A napok idegesítően lassan teltek el a fejem fölött és nagy szégyenemre megint csak kezdtem elveszteni a kontrollt. Egyre csak magam okoltam, ostoroztam, már nem is reméltem, hogy valaha viszont láthatom, hisz miért is akarna egy ilyen utolsó rohadékkal élni mint én?! Napjában százszor hívtam, százszor nem vette fel. Már kívülről fújtam a hangrögzítős üzenetet, melyet szokásosan lágy de mégis férfias hangján szavalt el. Minden pillanatban őt láttam magam előtt, ahogy dühödten becsapja a kocsija ajtaját és elhajt a semmibe minden további elfecsérelt szó nélkül. Fájt, égetett, és persze,hogy ezt enyhítsem megint csak az ital felé fordultam segítségül. Egy ördögi kör alakult ki körülöttem. Ha ittam másnap rosszul voltam, így egyre csak többet öntöttem magamba a tömény piát, hátha egyszer jobb lesz, de egyre csak álmosabb, betegebb és gyengébb lettem. Lassan már azt sem tudtam fiú vagyok-e vagy lány. Más szemmel néztem a világra. Nem átvitt értelemben értem, komolyan borzalmas kancsal voltam, de már nem is részeg. Ezen kívül az ember ha rám néz az ital legkisebb nyomát sem leli rajtam, csak azt látni mennyire magamon kívüli állapotba kerültem. Persze, most lehetne azt mondani, hogy nem vagyok normális, túlreagálom satöbbi, de nekem Tommy az életem! Mintha kitépték volna a szívem, nem találom a helyem a világban egyedül. Minden hiábavalónak és reménytelennek tűnik. Ilyenkor az ember jobb ha elfeledkezik a rideg valóságról, és inkább él egy rózsaszín álomvilágban, amíg fel nem adja a szolgálatot a mája. A probléma ott kezdődik, hogy a hatás nálam nem ez volt. A szesz már csak arra volt jó, hogy ne legyek rosszabbul fizikailag. Lelkileg sajnos nagyon is józan voltam. Minden átkozott pillanat a szemem előtt lebegett, egy percre sem bírtam kiverni a fejemből őt. Már kínomban nevettem azon, mekkora egy balfasz vagyok. Menekülni akartam. Bárhova csak el innen. Feltápászkodtam a kanapéról, magamhoz ragadtam a kocsikulcsom és kiszáguldottam fekete BWM.-mig, ahova egy laza mozdulattal beestem, és minden további nélkül elhajtottam. Igen, mert hulla részegen vezetni igazán zseniális ötlet, de mondom, hogy nem voltam magamnál. Elborult tekintettel száguldottam az országúton valahova San Fransisco felé -azt hiszem, bár nem nagyon emlékszem rá, viszont ez nem túl fontos információ-, mikor éreztem, hogy egyre csak nehezednek a szempilláim. Próbáltam magam ébren tartani pár pofonnal, ami egy ideig be is vált, de hirtelen minden elsötétült és olyan erővel fejeltem a műszerfalba, hogy beletört az orrom is. De még ez sem ébresztett fel. Tudom, hogy bizonyos szempontból még tudtam magamról, de semmi erőm nem maradt. Az egy hetes alváshiány, a folytonos piálás és idegeskedés megtette a hatását, hisz teljesen kiütött. Egy hangos csapódás, a légpárna kioldódik és teljes sötétség.

„Tommy szemszöge”

Már több mint egy hete Ashley fogadott a szárnyai alá (már megint..) és még mindig nála lakok. Nem, nem fogok vissza menni Adamhez, az kizárt! Még mindig borzalmasan haragszom rá, hiába szeretem mindennél jobban. Ideje, hogy kicsit elgondolkozzon azon, hogy nem úszhat meg mindent egy kis dorgálással. Magam sem tudom mit akarok. Bármit eldobnék érte, mégsem vagyok benne biztos, hogy előnyös ez a kapcsolat számunkra. Eddig is csak a baj volt. Egyszerűen nem tudok már benne megbízni. A hátam mögött kufircolt egy csajjal, aki még teherbe is esett, ő meg csak most szól róla, azt is csak muszájból. És ha az a ribanc nem kapja be a legyet sosem tudom meg? Hát ennyit a kölcsönös bizalomról drágám...Többek között ezért is nem megyek vissza hozzá. Vagyis....áh nem tudom, akkor is szükségem van rá. Nem tudok semmit. Totális zavar kavarog a fejemben, fogalmam sincs mit kéne tegyek. Ha a szívemre hallgatok megint meghunyászkodok előtte, ha az eszemre, véget vetek ennek a szerelemnek. Egyik sem igazán jó döntés, az arany középutat pedig egyenlőre nem találom. Jobb ha még hagyok időt neki.

-Tommy min töröd a fejed hmm? Még mindig Adam drágám? Elmondanád végre miért váltatok el már megint? Kérlek, komolyan már tülkön ülök, hogy tudhassam és segítsek. Akármit is tett, akkor sem érdemli meg, hogy ennyire elhanyagold. Napjában több százszor hív, keres, kutat utánad. Ez olyan romantikus! Bár egyszer értem tenné ezt meg bárki...Szóval kérlek adj neki még egy esélyt!- kérlelt össze tett kézzel Ashley, aki lassan már a fotelből is leolvadt, ahogy belegondolt ez milyen...romantikus. Engem nem tud meghatni vele, de mindegy.

-Ez nem ilyen egyszerű. Nem értheted miért nem tehetem.

-Éppen ezért kérlek, hogy mondd már el te szőkeség! Tudtommal a legjobb barátod vagyok, igazán jogom van tudni mindenről, ami körülötted folyik és- nem tudta befejezni a mondandóját, mert megcsörrent a telefonom.

-Ha ő az, mondd meg neki, hogy épp a Wc-n húzom le magam.

-Haha nagyon vicces. De nyugodtan felveheted, nem ő keres. Valami ismeretlen szám az.- forgatta a szemeit, majd a kezembe nyomta a készüléket, amit kelletlenül ugyan, de azért felvettem. Egy ismerősen csengő, lágy női hang szólt a vonal túlsó végéről megtört hangon a kagylóba, és hallatszott, hogy a sírás szélén áll, mert elharapta a szavakat és remegő hangon beszélt végig, nagyon rövidre fogva a mondatokat.

-Tommy kérlek gyere a kórházba! Leila vagyok. Istenem, én...én nem tudom, hogy mondjam el, még mindig sokkos állapotban vagyok.

-Mi történt valami baj van? Mondd el kérlek!- minden átkozott gondolat átfutott az agyamon a legrosszabb dolgokat is belevéve, mert biztos voltam benne, hogy ha Adam anyja személyesen engem hív, valami hatalmas baj lehet. Mégpedig Adammel. A gyomrom görcsbe rándult, és zihálni kezdtem, pedig még ki sem mondta miért hívott.

-Adamet súlyos autóbeleset érte, az életéért küzdenek a műtőben, kérlek gyere ide azonnal!- hangja elcsuklott és levágta a telefont. Minden szava felért egy-egy tőrrel, amit a szívembe döfnek, és elgyengülve estem vissza a kanapéra. Szemeim könnybe lábadtak és remegő ajkakkal bámultam ki az ablakon, amit Ash értetlenül figyelt és ijedten ölelt át.

-Tom minden rendben?

-Csak..vigyél a kórházba kérlek, én nem tudok vezetni most. Mindenem remeg.- szóltam visszafojtott hangon, mert próbáltam magam tartani, hogy ne boruljak sírva a földre. Az életéért küzdenek a kurva életbe is!! Mi van a ha meghal? Vele megyek. Esküszöm, ha nem tudják megmenteni én felakasztom magam az első fára, amit meglátok! Ez az én hibám. Nyilván megint kiborult és...nem tudom halvány lila gőzöm sincs mi a jó életet csinált és miért, egyszerűen nem működnek az agytekervényeim, teljes rövidzárlat. Kétségbeesetten rohantam a jármű felé, holott már azt sem láttam merre visznek a lábaim, mert önkéntelenül is könnyeztem. A kocsitól pár méterre összerogytam, és a földre borulva zokogtam, mikor Ashley mellém guggolt és próbált valami életet lehelni belém.

-Tommy, ha most nem kelsz fel, csak tovább romlik a helyzet! Kérlek szedd kicsit össze magad! Tudom, hogy Adamről van szó és nagy a baj, de éppen ezért nem szabad összeroppannod, értsd meg!- rángatott vissza a valóságba, de igaza volt. Mély levegőt vettem, letöröltem a könnyeim, és feltámaszkodtam a földről.- Ez a beszéd. Na gyerünk!- beültünk a kocsiba és szinte padlógázzal suhantunk végig a városon, hogy minél hamarabb ott lehessünk. Minden másodperc egy órának tűnt, amitől pattanásig feszültek az idegeim, és remegve rágcsáltam a körmöm. Félresöpörve mindent és mindenkit parkoltunk le a kórház mellett, ahonnan azonnal a recepcióshoz futottunk, aki amint meglátott nem is kellett megszólalnunk, fel is irányított a másodikra. Amint a lépcső tetején voltunk, már messziről kiszúrtam az idegesen járkáló Leilát, a székeken egymást átkaroló apát és fiát, valamint Isaacet, aki maga mögött hagyva minden jókedvét támogatta a reményvesztett anyukát. Én egyből a műtő felé futottam, mikor egy nagydarab néger fickó a vállamnál fogva visszatolt és a szemembe nézett.

-Nem mehet még be. A műtét még folyik, kérem várakozzon a többiekkel, ha van valami fejlemény tájékoztatom önöket.- ugyan nagyon gondolkodni nem volt erőm, tettem, amit mond és helyet foglaltam Eber mellett, aki engem is átkarolt, hogy kicsit megnyugtasson (megjegyzem nem sok sikerrel...).

-Drágám ülj le egy kicsit, nem szeretném, hogy rosszul legyél. Azzal nem segítesz szegény fiunkon semmit, hogy fel-le járkálsz, mint egy idegbeteg hangya.- szólt rá feleségére az apa, aki csak egy szúrós pillantással jutalmazta a megjegyzést, de igazat adott az öregnek és ledobta magát Neil mellé, aki anyja combját simogatva próbálkozott csitítgatni az összetört asszonyt. Isaac nagyot sóhajtva ült le szorosan mellém, és ő is átölelt, így ki sem látszottam a két nagy mackó alól.

-Tommy te remegsz! Haver nyugodj meg, nem lesz semmi baja. Erős gyerek, sosem adja föl a harcot, küzdeni fog az életben maradásért, és sikerülni is fog neki, nyugodj meg! Jó persze most én sokat ér ha dumálok, hisz én nem vagyok se az anyja se a szeretője, de próbálj kicsit pozitívan gondolkodni. Az önemésztés nem segít Thomas hallasz?

-Igen persze..-ennyit tudtam kinyögni. Talán egy óra is eltelt feszült csöndben, melyből csak Leila halk sírdogálása hallatszott ki valamennyire, mire végre kijött az egyik orvos, és homlokát törülgetve fordult felénk.

-Ugyan a műtét közben komplikációk léptek fel, mert a beteg túl sok vért vesztett, de mégis sikeresnek bizonyult. Még egy óráig biztos nem tér magához, de ha akarnak bemehetnek hozzá, viszont csak maszkban, mert szörnyen le van gyengülve a szervezete és nem hiányozna valami vírus neki. A baleset feltehetőleg a kialvatlanság és a túl sok szesz miatt következhetett be, így még a gyomrát is ki kellett mosni, a zúzódásokról és az orrtörésről nem is beszélve. Szóval az állapota továbbra sem fényes, de már életben marad.- szólt mosolyogva, majd odébb állt és az ajtón egy hordágyon tolták ki a rajta heverő falfehér testet valahol a folyosó végén található szobába. A nővérke intett, hogy mehetünk, így az egész család (engem, Isaacet és Ashley-t is beleértve) kézen fogva indult a külön terem felé, amiben egyedül Adam volt most már egy igazi ágyra fektetve. Engedtem, hadd menjenek előre a szülei, hisz mégis csak ők a családja és akármennyire is visel meg engem pont annyira ez a tragédia, mint őket, több közül van hozzá, mint nekem. Leila újra sírva fakadt, amint leült a még mindig szunyókáló fia mellé, és kezei közé vette erőtlen kézfejét. Eber a vállát támasztva hívott engem is oda, mire félve melléjük léptem és remegő ajkakkal foglaltam én is helyet az ágy szélén. Könnybe lábadt szemekkel simítottam végig egyik ujjammal a felső testét, mire éreztem, hogy megdobban a szíve. Ashley Isaac karjaiba menekülve nézte végig a jelenetet, a fiú pedig a helyzetet kihasználva simogatta őt, hogy nyugodjon meg. Abban a pillanatban minden bűnét elfeledtem és csak az az egy dolog érdekelt, hogy mikor nyitja fel végre a szemeit és vehetem biztosra tudomásul, hogy még az élők soraiba tartozik. De ez még egy jó ideig nem következett be. Órákig vártam, már mindenki elment, csak én virrasztottam kitartóan mellette egészen úgy hajnalig, mert nem bírta tovább a szervezetem, és olyan reggeltájt ébredtem fel arra, hogy valaki mocorog mellettem. Pontosabban alattam, mert a mellkasára voltam borulva, mikor felébredtem. Gyorsan felkaptam a fejem és a kezét finoman simogatva próbáltam ébren tartani. A dolog bevált, mert fejét felém fordította és szempilláit rebegtetve nyitotta lassan fel gyönyörű szemeit, melyek fáradtságot és bánatot sugároztak. Száját szóra nyitotta és alig hallhatóan megszólalt.

-H-hol vagyok?

-Kórházban. De ssh -tapasztottam ujjam a szájára- most ne beszélj. Tartalékold az erődet drágám. A lényeg, hogy végre felébredtél.- mosolyogva megsimítottam az arcát, amit látszólag értetlenül szemlélt, és megmozgatta az ujjait a kezemen.

-Te? Hát visszajöttél?- megremegett a hangja és nagyot nyelt, de alig lehetett érteni, amit mond, mert az egész arca dagadt és sebes volt, a száját is beleértve. Összeszorult a szívem, ahogy végigmértem mennyire kiszolgáltatott és gyenge. Hogy biztosítsam arról, hogy tényleg vele vagyok, levettem a maszkot, és óvatos puszit leheltem az arcára, mire halványan elmosolyodott és újra lehunyta a szemeit. Csak pár percig volt magánál, mégis ez a pár perc elég volt ahhoz, hogy megnyugodjak. De még nem mentem el. Minden pillanatot vele akartam tölteni, így továbbra is csak ültem és a kezét fogva fürkésztem az arcát. Ha jobban lesz kifaggatom miért, és hogy történt, ami történt, mert aggódok, hogy megint miattam csinált valami hülyeséget.