5. fejezet

-Te most komolyan itt akarod fogni a kezem egész éjszaka?- hisztizett Adam, mint valami kisfiú, akitől elvették a nyalókáját, és értetlenül bámult rám.

-Nem. Úgy fél méter távolságba elmerészkedhetsz.

-Micsoda engedmények.- hurrogott a szemeit forgatva, de látva, hogy ezzel engem nem tud meghatni, belecsapott a tenyerembe, és annál fogva húzott be a vörösen kivilágított bárba.

Bent mindenki javában bulizott, tiszta őrültek háza volt így az éjfélhez közelítve. Nem tartozik a kedvenceim közé az, ha széttaposnak, szóval kezdtem kellemetlenül érezni magam. Adam látszólag nem tudott felengedni a társaságomban, és a következő lépésemhez az is hozzájárult, hogy már egy főállású lábtörlővé lettem avatva, szóval hagytam, hadd menjen.

–Jó, győztél, elengedlek, de ígérd meg, hogy nem iszol túl sokat!- vontan fel a szemöldököm, mire BB csak szórakozottan bólintott és már rohant is valahova be a tömegbe. Ami engem illetett, én igyekeztem minél messzebb kerülni a hömpölygő tömegtől, így beálltam az ajtó mellé, és onnan próbáltam rálelni a srácra. Egy ideig ez a módszer működött is, mert megjegyzem, még ennyi furcsa öltözködésű figura mellett is feltűnő volt a drága, de azon kaptam magam, hogy volt Adam, nincs Adam. Na hoppá, ez úgy néz ki meglógott. Kapkodtam a levegőt, próbáltam rátalálni, de csak a nyitott hátsóajtó látványa tárult elém. Rápillantottam az órámra és meglepetten vettem tudomásul, hogy már vagy két órája vagyok itt. Ajaj, akkor már nem lehet ő sem túl józan. Biztos voltam benne, hogy nem tartotta be az ígéretét, különben nem menekült volna el. Dühödten rontottam ki az utcára, de hűlt helyét sem leltem.

-Ilyen nincs!- már a hajam téptem tehetetlenségemben, de tudtam, hogy reménytelen várnom, hogy majd visszajön, így hazaindultam. Gondolataimba mélyedve rugdostam egy sörös dobozt az úton, azon töprengtem, maximum mekkora kárt tud magában okozni BB. A siralmas végeredmény hatására, inkább tereltem a gondolataim, míg el nem értem nagynak nem éppen mondható, de annál otthonosabb kis lakásomig. Úgy szabadultam rá az ágyra, mintha napok óta nem láttam volna. Semmi kedvem nem volt bulizni. Minden egyes piáló emberről az a lökött jutott eszembe, és elöntött a bűntudat, hogy én nem vigyáztam eléggé rá. Persze, nem az én feladatom, hogy felügyeljek egy már nálam is idősebb pasit, de ez rosszabb, mint egy kisgyerek. A szabályok arra vannak, hogy megszegjük őket igaz Adam? Hogy ezért mekkora lecseszést fog kapni még a részemről...hát annyit elárulok, hogy van miért tartania tőlem.

***

Most kivételesen nem a telefonomra ébredtem, hanem arra a drága kapucsengőre, amitől minden egyes alkalommal szívbajt kaptam, mikor megszólalt.

-Megyek már! Légy szíves, és ne döntsd rám a házat! Hallom így is.- kiáltottam ki a hatodik csöngetésre, mert már kissé elborult az agyam. Kivágtam az ajtót, ahol a Glam Band többi részével találtam magam szembe, akik úgy néztek rám, mint valami holtkórosra.- Kell nektek engem már reggel zargatni. Megkímélhettétek volna magatokat a látványtól, de hát ti akartátok, tessék, így nézek ki hajnalok hajnalán, mikor nem hagynak aludni!

-Ne most zsörtölődj Ashley! Adam kórházban van!- a hír hallatán, már kevésbé éreztem magam mosott szarnak, és lefagyott a képemről a mosoly.

-Hogy mi? Miért? Mikor? Hogyan?

-Majd elmondjuk út közben, bár mi sem tudunk sokat, csak azt, hogy alkoholmérgezéssel vitték be.- hallottam Isaac keserves hangját, mire becsaptam az ajtót, gyorsan kicsit szalonképesebbé varázsoltam magam, és kirontottam a többiekhez, akik már türelmetlenül vártak rám. Lefutottunk az utcára, ahol inkább csak taxit hívtunk, mert nem akartunk túl nagy feltűnést a limuzinnal. Áhh végül is ki figyelne fel egy szőke Törpillára, két tipikusan rock bandatagnak tűnő, de normális termetű pasira, és egy félig lenyíratott hajú toporzékoló csajra (ez volnék én) a kórház kellős közepén...totál logikus, hogy senki...igaz?

Valahogy csak benyomódtunk a kissé szűkösnek mondható sárga taxiba, és a kórház felé vettük az irányt. Mindenki szörnyen feszült volt. Persze élükön velem, mert tudtam, hogy mindez az én hibám...

-Mr. Lambertöt keresik igaz? Második emelet jobbra.- igazított ki minket a recepciós, aki számára egyértelmű volt, hogy hozzá jövünk. Na vajon miért...Lassan nyitottam be az ajtón, mert persze a fiúk megint csak engem küldtek az oroszlán barlangjába, de csalódnunk kellett, mert Adam a legkevésbé sem tűnt morcosnak. Inkább csak erőtlennek, letörtnek, és csalódottnak. Hát ez van öregem, ha gyomormosásra kell menned a sok piálás után. Azért nagyon sajnáltam őt, mert nem ezt érdemelte. Zavart a tudatlanság, mert továbbra sem osztotta meg velem, hogy miért is akar meghalni, de ahogy végignéztem a csapaton, egy valaki biztosan tudta. Mégpedig Tommy. Elhatároztam, hogy látogatás után beszélni fogok vele, de először is BB felé vettem az irányt, aki inkább elfordult, és alig hallhatóan motyogott valamit az orra alatt.

-Menjetek el! Kérlek...nem akarom, hogy így lássatok.- remegett a hangja, de az arcát már nem láttam, hogy leolvashassam mit érez, bár már így is pontosan tudtam. Eleget tettem a kérésének, és inkább megfordultam. Intettem a fiúknak, hogy jobb lesz, ha tesszük, amit mond, de Tommy rám se hederített. Nem tudtam min elmélkedik, de gondolatok ezrei száguldozhattak az agyában, mert üres tekintettel meresztette a szemeit Adamre. Jobbnak láttam magukra hagyni őket, így a többiekkel együtt kiültünk a váróba, és feszülten vártunk, mik lesznek a fejlemények.

„Tommy szemszöge”

Bizonytalanul foglaltam helyet a fehér kis háromlábú sámlin, és lehajtott fejjel néztem magam elé. Nem tudtam, hogy Adam akar-e még egyáltalán látni, vagy csak rosszabb lesz neki, de gyötört a bűntudat a múltkori miatt, és ideje volt róla váltani pár szót. Tudom, lehet nem a megfelelő pillanat előhozakodni ezzel, mikor ilyen gyenge, de később lehet már nem lesz bátorságom. Mély levegőt vettem és alig hallhatóan megszólítottam.

-Szia Adam. Gondolom tudod, hogy ki vagyok. Na jó, ez hülye kijelentés volt, miért is ne tudnád. A lényeg, hogy szeretnék tőled bocsánatot kérni azért, ahogy viselkedtem. Lehettem volna rád nagyobb tekintettel is. Igen, egy igazi paraszt voltam, beismerem, de mégis kérlek, hogy bocsáss meg, és fogadj vissza barátodnak. Én...én nem tudtam, hogy ennyire kiborulsz majd. Miattam nem kéne tönkretenned magad, nem éri meg!- pár perc néma csönd. Nem tudtam, hogy min gondolkozik ennyit, de nem akartam zargatni. Végül a kíváncsiság felülkerekedett rajtam, és fölé hajoltam.- Na ez az én formám...-sóhajtottam, mikor a nyugodtan alvó fiú látványa tárult elém. Nos, akkor ennyit arról, hogy beszélek vele, mert az biztos, hogy én még egyszer elé nem állok.

***

A napok lassan és unalmasan teltek. A srácok próbáltak kihúzni egy kicsit a napra, de én csak ültem a sötét szobában, egy régi fotóalbum felé hajolva. A képek még a régi bandáról készültek, ahogy hülyéskedünk az utca kellős közepén. Akaratlanul is végiggördült egy könnycsepp az arcomon, ahogy beugrottak a szebbnél szebb emlékek.

-Régi szép idők.- egy fájdalmas sóhaj hagyta el a szám, mert akármennyire is szerettem Ashley-t, Kevint és Isaacet, hiányzott két jó barátom, és a kissé zizzent Camilla. Longira illett a beceneve, mert mellette tényleg törpének éreztem magam (bár ki mellett nem...), de mindig imádtam vele tölteni az időt, és Monte...mondhatom, hogy ő volt a legjobb barátom, és egyenesen sokként ért a hír, hogy Adam kidobta a csapatból. Oh, Adam...vajon mi lehet vele? Annyit tudtam, hogy már otthon lábadozik, és egy ideig kerülnie kell a lékúrát, de arról, hogy lelkileg hogy van...semmi információm. Mit is várok? Miattam tette tönkre magát, mert nem lettem volna képes normálisan visszautasítani, áh. Mielőtt elítélnétek, nem azért voltam ilyen tuskó, mert így akartam. Az igazság az, hogy mintha éreznék iránta valamit. És ez megijeszt. 100%-ig biztos vagyok benne, hogy nem vonzódom a férfiakhoz, de Adam valahogy más. Mindig is az volt. Mikor először megcsókolt, csak lesokkolódtam, és nem értettem mit művel, hogy ez miért jött rá. Az egész a show miatt volt. Legalábbis eddig ezt hittem. Viszont mikor elém állt, majd szimplán és egyszerűen közölte velem, hogy már vagy egy éve szerelmes belém, hát...megállt bennem az ütő. Egyszerre ugrottam volna a nyakába, és menekültem volna el. Én a második mellett döntöttem, mert még magam sem voltam vele tisztában, hogy akarom-e én ezt, vagy maradjunk csak barátok. Idővel rá kellett jöjjek, hogy ezek után végképp nem lesz olyan a kapcsolatunk, mint régen, de mikor jött a hír, hogy kórházban van, egyszerűen gyűlöltem magam. Gyűlöltem, mert miattam tette mindezt, mert úgy viselkedtem, mint egy érzéketlen farok, és mert ő nem ezt érdemli. Az utóbbi napokban sokat töprengtem,és arra jutottam, hogy ha itt maradok nem fog tudni egyikőnk sem túl lépni a dolgokon. Ezért is döntöttem alapos megfontolás után úgy, hogy kilépek. Nem tehetek tönkre egy ilyen csodálatos embert, nem viheti el a mentő! Inkább lemondok az álmairól, mintsem,hogy ilyen vége legyen. Nem mondom, hogy könnyű döntés volt, mert annyi együtt töltött idő után, csak úgy a hátam mögött hagyni mindent, nem tűnt egyszerű feladatnak. Borzalmasan megviselt, de tudtam, hogy ezt kell tennem. Adam elé fogok állni, és akkor, ha már úgy sincs mit veszítenem, elmondom mi volt az okom. Legalább majd megszabadulok az egyre jobban kínzó bűntudattól. Azt még nem tudom, hogy mit fogok ezek után kezdeni magammal, de majd csak találok valami munkát. Most alapból sem rajtam van a hangsúly, hanem Glitteryn. Tudom, már rég rácáfolt erre a becenévre az új énjével, de nem bírok leszokni róla, mert a régi szép időkre emlékeztet.

Letöröltem hűvös könnyeimet az arcomról, felvettem azt a pólót, amiben először találkoztam Adammel, és minden kencefice híján indultam el a próbára. Sok hétnyi kihagyás után most először ült össze a csapat, így ideális alkalom volt négyszemközt közölni az énekes pacsirtával, hogy többé nem lát. Eleinte borzalmas lesz neki, de idővel a távolság segíteni fog elfelednie engem és a történteket. Gombóccal a torkomban léptem be az Adam illatával ellepett terembe, ahol már mindenki ott volt, csak ő nem. A gyomromba kényszerítettem a kő nagyságú valamit, majd kezeimet tördelve dobtam le magam a kanapéra. A percek éveknek tűntek, és az óra minden egyes kattanásánál megremegett a testem. Az idegesség kezdett eluralkodni rajtam, és már meg akartam hátrálni, mikor BB is belépett az ajtón. Arcán kivételesen derült mosoly terült, öltözéke pedig visszafogott és átlagos volt. Megcsapott jellegzetesen finom parfümjének illata, ami kicsit megnyugtatott, de a verejtékezést kiváltó szorongás csak nem szűnt meg. Sőt, így már kevésbé éreztem megfelelőnek a pillanatot, de nem húzhattam tovább az időt. Úgy csak még nehezebbé vált volna a búcsúzás. Nagy levegőt vettem, elé léptem, és tekintetét kerülve szólítottam meg, épphogy nem remegő hangon.

-Beszélhetünk négyszemközt?- a kérdés hallatán arcáról lefagyott az eddigi mosoly, helyette rémület ült ki rá. Segélykérően pillantott a csapat irányába, akik csak bizonytalanul vállat vontak, így csöndesen lépett be velem az öltözőmbe, ahol csak sóhajtott, és várta a kiosztást. Ezernyi gondolat kavargott a fejemben, és egyszeriben teljesen elfelejtettem a már betanult szövegem. Féltem belekezdeni, tudtam, hogy valami hülyeséget fogok csak kinyögni, vagy majd arról fogunk társalogni, hogy miért kék a fű és zöld az ég...ja az fordítva van. Mondom, már teljesen össze vagyok zavarodva.- Szóval, az utóbbi időben csak rosszat tett számodra a jelenlétem. Egy utolsó bunkó voltam veled, és ezzel kórházba juttattalak. Én...én már nem bírom elviselni sem a bűntudatot, sem azt, hogy látom mennyire szenvedsz. Így alapos meggondolás után, arra jutottam, hogy jobb lesz mindenkinek, ha nélkülem folytatjátok a munkát. Ma is csak azért jöttem be, hogy beszélhessek veled, és összeszedjem a cuccaim.- a sírás kerülgetett. Az utolsó mondatba beleremegett a hangom, és egyre inkább igyekeztem eltűnni mindent látó szemei elől. A levegő fagyossá vált. Csak álltunk egymás mellett szótlanul, mint valami szakításnál, mire végül Adam megszólalt.

-Tommy...már jobban vagyok, nem kell, hogy elmenj. Nem akarok megválni tőled, függetlenül az érzéseimtől. A távolság nem megoldás, ezzel csak rosszabb lesz. Van más lehetőség is. Látod, már semmi bajom, kérlek ne hagyj minket itt ennyi évnyi közös munka után!- megfogott a vállaimnál, és a szemembe nézve könyörgött. Remegett az ajka. Mindketten könnybe lábadt szemekkel vizslattuk a másikat, és én kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Láttam rajta azt a végső kétségbeesést, amitől legszívesebben magamhoz szorítottam volna, és soha el nem engedném, de nem tehettem. Ez a helyes döntés, bármennyire is fáj.- Kérlek...kérlek ne hagyj el!- szűkítette egy személyre a kört, amivel csak megnehezítette a dolgot, mert már tényleg alig tartotta magát. Nem egy síros ember, nehéz megringatni, de nekem már megint sikerült elérnem. Hát mondhatom, büszke lehetek magamra...

-Nincs más választásom Adam értesd meg! Nem maradhatok itt, nincs erőm hozzá. Ne is próbálj visszatartani, mert én már döntöttem! Csak még el szerettem volna köszönni mindenkitől. Összepakolok és már megyek is. Csak egyet kérek...még utoljára ölelj át.- alig ejtettem ki a számon, már éreztem is erős karjait a vállamon, ahogy teljesen magához húz, és a nyakamba dugva a fejét ejt pár könnycseppet. Vacogtunk, én pedig csak a mellkasához bújtam, és homályos tekintettel néztem végig a már második otthonommá vált szobácskán. Pár perc után már éreztem, hogy ideje mennem, így tekintetét kerülve léptem az asztalomhoz. Letörölgettem a könnyeim, összepakoltam legkedvesebb tárgyaim, és a srácok elé álltam, akik értetlenül figyelték a történéseket. Miután meglátták a telerakott táskát, amit a kezemben szorongattam, már világossá vált számukra is a helyzet. Szinte egyszerre borultak mind a nyakamba, amitől csak még jobban összeszorult a szívem.- Még találkozunk srácok. Minden jót.- erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd még egyszer utoljára végigmértem a szerény kis stúdiót, és átléptem az álmaim, és a valóságot elválasztó küszöböt. Mintha egy tőrt döftek volna a szívembe, úgy éreztem magam, és szinte még éreztem a szomorú pillantásokat a hátamon. Beültem a kocsimba, ahol azonban nem tapostam rá a gázra, csak rádőltem a kormányra, és arcom a tenyereim közé temetve zokogtam.