2. évad ~ 8. fejezet

Fel sem tűnt, hogy már reggel van, csak, mikor kedvesem mozgolódni kezdett a karjaim közt és álmosan pislogva terelte rám a tekintetét. Szinte elrepült az a 8 óra, amit alvás nélkül töltöttem.

-          Hát…te fenn vagy? Nem szoktál ilyen korán kelni. – ezt a két tőmondatot is ásítás kísérte, mégpedig olyan, hogy azt hittem lenyel közben. Leírhatatlan édes látványt nyújtott ilyen kis fáradtan. Széles vigyorral simogattam meg az arcát, mire akarva/akaratlanul is tenyerembe ejtette a fejét.

-          Nem tudtam aludni, szóval nem is volt mikor felkeljek. De te nagyon nyugisan szundikáltál szerencsére. – a simítások mellé egy óvatos puszi is társult, ami mosolyt csalt arcára és visszabújt a mellkasomba.

-          Nem nagyon megy az alvás mostanság pedig, de most tényleg kipihentem magam. Még mindig kényelmes vagy. De egész éjjel…rajtad…feküdtem? – hallhatóan zavarba jött, ami csak szélesített a vigyoromon és teljesen magamhoz ölelve hajtottam a fejem puha hajába. Hiába próbálja úgy beállítani, hogy el akar húzódni, úgy is tudtom, hogy nem, szóval még menekülési utat sem hagytam neki, nehogy megforduljon a fejében esetleg elhúzódni tőlem. Nem igazán ellenkedett, inkább halkan sóhajtott és már épp mondott volna valamit, mikor…

-          Na, látom eredményesen telt az éjszaka. Adamen póló sincs, Tommy minden porcikája pedig hozzásimul. Juj, de örülök nektek! De most siessetek a készülődéssel, mert megyünk haza csomagolni! – rontott be ujjongva Ashley. Nem is mondandója első felén, inkább azon a bepakoláson akadt meg a figyelmem, szóval nem is próbáltam ellenkezni azt ezt megelőzőekkel kapcsolatban.

-          Csomagolni? Mert, hova megyünk?

-          Hát Európába! Lesz pár fellépés Németországban, Franciaországban és Finnországban is. Az még Európa egyáltalán? Sosem vágott az agyam föciből, de tulajdonképpen ez mindegy is. A lényeg, hogy haladjatok, mert még vissza is kell menni LA-be, ahonnan hamar indul a gépünk egyirányú úttal Franciába! Hát nem csodálatos? Eiffel-torony, Reims, Szajna, Diadalív, a levegőben szálló romantika és croassant illat… - már csak az ajtófélfa támasztotta az áradozó lányt, amin nevetnem kellett, de egy véleményen voltam vele. Romantika…nem is tudom örüljek vagy sírjak, ez attól függ Tommy hogy viszonyul majd a dolgokhoz. Egyenlőre azt kellett megoldanom, hogy ne fájjon a szívem, mihelyt lemászik rólam. Mihelyt Ash elpattogott ő is rám nézett szinte engedélyt kérve h elmehet-e, ami különösen tetszett nekem, így puszit lehelve az orrára tártam szét a karjaim, hogy menjen csak. Még pár pillanatig csak mozgolódott rajtam ide-oda, látszólag neki sem volt sok kedve felállni, ami örömmel töltötte meg a szívem. Azonban nem volt kedvem megvárni, míg a banda összes tagja sorban ront ránk, hogy haladjunk, szóval őt is magammal húzva álltam talpra. Már nem ért teljesen hozzám, mégis valami megmagyarázhatatlan csillogás volt a szemében, mikor elrohant a saját szobájába felöltözni. Vajon már nem is haragszik rám a tegnapi vizes trükköm miatt? Inkább csak a lezáratlan ügyek közé temette, hiszen részemről annyi volt a dolog, hogy elhalkítottam egy csókkal. Roppant kreatív, de legalább bevált.

Még kellett 1-2 másodperc, hogy összeszedjem magam, de mihelyt Alice sürgető pillantásával találtam szembe magam, spuriztam a fürdőbe embert varázsolni magamból. Mint nemrég mondtam vala, az, hogy mennyit pepecselek reggelente a tükör előtt, mindössze egy dologtól függ. Nem attól, hogy mennyire kell sietni, mennyire érek rá, vagy mennyire vagyok fáradt. Nem. Attól az egyszerű ténytől, miszerint mennyire néz ki elcseszettül a képem. Tudni illik, nem mindig vagyok egy bombázó. Reggelente smink nélkül, szeplősen, kócos hajjal, nyomottan és álmosan beállok a tükör elé, garantáltan ott vagyok legalább egy órát, de mivel ma nem állt rendelkezésemre ennek a fele sem, kénytelen voltam gyors munkát végezni. Elvégre magángéppel megyünk haza, nem? Majd ott kezdek valamit magammal. Gyorsan lekentem a látszódó bőrhibákat és a piros foltot az arcomon, ami nem akart eltűnni, felkaptam valami kényelmes cuccot, és a szokásos sapi+napszemüveg párosomat, amit akkor használok, ha utazok, és nincs kedvem hajnalban pacsmagolni magam. Mivel a rajongók rühellik a baseball sapkám, hanyagolom egy ideje, szóval most is az ejtett végű szövetet vettem fel, ami legalább 100%-osan takart és még jól is nézett ki. Igen, mert az nagyon fontos abban a 10 méterben, amíg az utcán vagy a terminálon tartózkodok.

Rekordidő, azaz negyed óra alatt megvoltam, sőt még be is pakoltam, aminek az alaposságára azért nem esküdnék meg, mert biztos kihagytam valamit, de különösebben nem érdekelt a dolog, amíg nem a telefonom vagy az iPodom az. Alig léptem ki, valaki hátulról tuszkolni kezdett a kijáratig, ahol már várt minket a taxi. Valami nagyokos persze csak egyet rendelt és mind az öten egyben nyomorogtunk, arról nem is beszélve, hogy még a kimaradt táskákat is az utastérben kellett tárolni. Személy szerint én már az ablaknak kenődtem teljes mértékben, mellettem Isaac játszotta a sajtkukacot, hogy még véletlenül se legyen egy nyugodt pillanatunk. másik oldalt pedig Tommy, ölében Alice-szel, aki félig már az anyósülés támláján csüngött, az ott békésen terpeszkedő Ashley-t piszkálva.

-          Hé, én rendeltem a járgányt, engem illet meg a hely, mert nektek eszetekbe se jutott! Oké, kettő praktikusabb lett volna, de kis kígyó is kígyó, egy másikat bevárni pedig nincs időnk, szóval így jártatok.

-          Édesem itt a sztár én vagyok, mégis intim viszonyba kerülök lassan a kilinccsel.

-          Adam édesem, azt azért ne felejtsd el, hogy én meg a nő!

-          Na, és én?

-          Hát, Alice te meg csak szimplán rábasztál. – hogy meglegyen a drámai hatás, még röhögött is hozzá egyet, mire az említett jól fejbe kólintotta a retiküljével. Azért jól szórakoztam így is, hogy azt sem tudtam Isaac ül már lassan rajtam, vagy az én lábam nem tud hol elférni. Még ilyen nevetséges csapatot, mint mi komolyan. Ha utazunk, valami baki biztos történik, még, ha az út, 2 km-re is szól.

Végül azért egy darabban megérkeztünk a reptérre, ahonnan futólépés vezetett a gépünkhöz, miután persze kutyafuttában kiosztottam pár aláírást a szemfüles rajongóknak. Hogy találnak rám mindig? Valami chip van belém építve, vagy mi a szösz, hogy vagy 100-an tartózkodnak pont akkor a terminálon, mikor én?! Nem…ezek nyomozók, komolyan. Még ilyen fandomot. Bár, ha végignézek a bandámon meg is értem, miért ilyenek. Félreértés ne essék, nem szidni akartam ezzel őket, hisz imádom mind, hanem pont olyan megszállottak és kitartóak, mint ezek itt mellettem. Na, meg persze az örök glambert érték, hogy kicsit se legyél normális. Nos, az sem gond, úgy látom.

Lehet megint elkalandoztam, mert egyszerre vagy hárman rángattak az általuk vélt helyes irányba, de mire  magamhoz tértem, már a repülőn voltunk. Mi a..? Oké, hagyjuk, nem töröm azt a kis agyacskámat, mert még defektes lesz. Inkább helyet foglaltam egy puha fotelben valahol Tommy közelében, és kitárgyaltuk a tegnapi fellépést, na meg, hogy ki mit akar majd csinálni Európában, hiszen utoljára a turné alkalmával voltam ott, azóta pedig két új tag is csatlakozott hozzánk, szóval ez számukra új élmény lesz. De persze mindig van olyan, aki jobban lelkesedik a többinél, és ez nem más volt a mi helyzetünkben, mint Ash. Szerintem ezzel senkinek nem okoztam meglepetést, hiszen ő volt az első, aki majd elolvadt Franciaország puszta gondolatától is. Most is ódákat zengett a történelmi emlékművekről, a gyönyörű terekről és a város látképéről, amin csak vigyorogni tudtam szépen, aranyosan, mivel nálam a tudás leragad ott, hogy bagett és Eiffel-torony. Nem vagyok geológus sem történész, a memóriám se egy ász, szóval nem sok minden ragadt meg a sok évig történő padkoptatásból. Természetesen ez nem csak a föcire igaz, matekból sem hiszem, hogy egy másodfokú egyenlettel bármit is tudnék kezdeni ha elém tolják, pláne, ha valami fizikai cuccot kell bemutatnom grafikonokkal meg minden kutyafülével, amiket ilyenkor használni szokás. Jaj, de örülök, hogy nem kell többet suliba járnom! Bár érdekes, mert egyetemre bejutottam, csak önkényesen léptem ki onnan, mert más céljaim voltak. Oké, ez így nem a teljes igazság. Valójában az történt, hogy nem jártam be az órákra, mert éppen más dolgom volt és kirúgtak, de végül is én akartam elmenni, na ez a lényeg!

Olyan jókat nevettünk az egyes bandatagok elvont álmodozásain, hogy elszaladt a repüléssel töltött idő, és máris Los Angelesben találtuk magunkat, ahonnan mindenkinek máshova vezetett az útja. Pontosítok. Alice és Tommy egy helyre mentek, a bajom ezzel mindössze annyi volt, hogy én nem mehettem velük, pedig egészen hozzászoktam a cicus jelenlétéhez. Mi lesz velem koncertezés után, mikor megint több kilométer választ majd el minket? Már a gondolattól meghasadt a szívem, szóval inkább nem emésztettem magam tovább. Ahogy a latinok is megmondták: Carpe diem!- azaz ragadd meg a napot! Mielőtt valaki félreértené, ez nem az őrült hedonisták jelmondata, akik mindenben az élvezetet keresik, hanem csak a pillanatnyi örömökre hívja föl a figyelmet, melyeket ki kell élvezni. Oké, megvolt az irodalom óra is (azt legalább szerettem), ideje visszatérni a történtekhez.

Egy csettintésbe tellett, és már otthon is voltam. Otthon? Inkább csak úgy nevezném, hogy a lakásban, ahol élek. Az otthon ott van, ahol az van, akit szeretsz, neki pedig már köze sem volt ehhez a helyhez. Egy fájdalmas sóhaj után nekiálltam bepakolni, mivel Alice a repülőn is vagy hatszor elmondta mennyire kell sietni és ismer mennyit tudok pepecselni blablabla…annyira nem figyeltem. Ám, mivel nem akartam elkésni a saját fellépésemről kénytelen voltam sietni. Kutyafuttában dobáltam be a szekrény méretű kék bőröndömbe azt a „pár” cuccot, amit hasznosnak gondoltam, viszont szembesülnöm kellett a szörnyű igazsággal: a fele sem fért el. Hogy lehet ez? Hiszen csak olyan dolgokat tettem be, amik hasznosak egy ősz végi látogatásnál Európában. Pár sál, sapka, kabát, kesztyűk, nadrágok, 5 pár csizma plusz két bakancs, garbók és…na, jó lehet kicsit túlzásba vittem a dolgot, de hát nem nézhetek ki mindig ugyanúgy! Ki tudja meddig leszünk ott. Bár várjuk csak…gazdag vagyok. És imádok vásárolni. Majd maximum veszek még egy bőröndöt is az ott beszerzett ruháknak, hisz emberek a divat fővárosába tartok, naná, hogy nem hagyom ki a plázákat! Rosszabb vagyok, mint egy lány, de nem érdekel! Izgatottan válogattam a tényleg szükséges ruhadarabok között, míg végül vagy 10 percig kellett rajta ugrálnom, hogy minden elférjenek, és ez nálam már haladás. Az órára nézve azonban majdnem stroke-ot kaptam, ugyanis negyed órám volt kicipelni a 20 kilós csomagot, hívni egy taxit, kijutni a repülőtérre megint és kerülgetni a rajongókat. Imádom magam! A véremben van a késés, de helyzet az, hogy ott nem várnak meg. Míg a kapun próbáltam kitolni a bőröndöt egy taxi számát pötyögtem félig a vállammal szorítva az államhoz a készüléket, ám valaki megint mindenre gondolt. Ashley futott be elém egy kombi taxival, amivel nem szórakozott sokat, kivágta az ajtaját és megpaskolta az ülést, hogy pattanjak be, amíg a sofőr bepakol. Hálásan öleltem magamhoz, hogy most nem egy bogár méretű járgányt rendelt, aztán az előttünk ülő pasas a gázra taposott és 5 perccel indulás előtt értünk a találkozóhelyre, ahonnan szerencsére már csak mi hiányoztunk. Mielőtt megkérdeznétek, nem mindig jár ekkora szenvedéssel az utazás, de most annyi minden volt egyszerre besűrítve, hogy teljesen belekavarodtam. Még jó, hogy van ki helyettem cselekedjen.

(…)

Úton voltunk a szállás felé. Izgatottan lestem ki az ablakon, mint valami gyerek, aki elsőnek jár külföldön. Pedig nem vagyok gyerek, max. agyilag, és nem egyszer jártam már Párizsban is, de valami mindig változik és én szeretek visszatérni a rég látott helyekre. Ashley újabb történelem órát adott a mellettünk elsuhanó műemlékekről, Alice pedig a tekintetével szinte jegyzetelte a lány minden egyes szavát. Mi srácok pedig szimplán elmerültünk a tájban. Egészen más Európa, mint Amerika. Az utcák, az emberek, a forgalom, a klasszicista és romantikus korabeli építmények. Ilyeneket nem nagyon látsz a jó öreg USA-ban. Szó nincs rólra, hogy ideköltöznék, de kiruccanni mindig tökéletes ez a kontinens. Elbűvölt a házak kidolgozottsága, az utak tisztasága és a lakosok barátságos viselkedése, na meg persze a levegőben szálló pékárú és sajt illat. Bár utóbbinak inkább szaga volt, mintsem rózsa illata, de bele illett a légkörbe. Minden sarkon állt egy kis bódé mindenféle szuvernirekkel a város jellegzetességeivel ábrázolva. Meglepő módon egy pantomimessel sem találkoztunk a hosszú út során, viszont annál több grafikussal és festővel, kik művészi értékű mázolmányokat kínáltak a vásárlók számára. Igaz, jártam már itt, de a turné alkalmával nem igazán volt lehetőségem város-nézni  pedig igazán megérte volna. Tátott szájjal lestem minden mozzanatot, mígnem a kocsi hatalmasat fékezett és majdnem kirepültem a szélvédőn. Újabb francia jellegzetesség: őrülten vezetnek. Miután magamhoz tértem a sokkból a csomagok után nyúltam, és rendes úriember módjára először Tommyét emeltem ki, aki nagyot vigyorgott a gesztuson és a levegőben jutalmazott meg érte egy puszival. Isaac csak a fejét csóválta, és elindult leszervezni a szobákat, ha már mindenki csak bámészkodik. Az épületbe érve sem okozott csalódást az ország. A plafonon óriási csillár lógott ezernyi kis kristállyal magán, arany díszítésű márványoszlopok, hatalmas bársony szőnyeggel leterített előtér, és kézzel készített freskók. Mintha egy múzeumba csöppentem volna. Azt hiszem nem túlzok, ha luxusnak nevezem a szállodát. Mihelyt becsekkolták a személyazonosságunkat, máris az emeletre kísértek a lakosztályunkba. Igen, most végtére is össze voltunk zárva, de mégsem. Ugyanis ezen belül három szoba helyezkedett el közös hallal és külön fürdőkkel, utánozhatatlan kilátással. És még azt hittem az washingtonit nem lehet fokozni…

-          Na, akkor ki kivel alszik? Mert kettes ágyak vannak, csak szólok. Enyém Alice! A Többit ti döntsétek el srácok!

-          Én passzolom a szerelmes párt, hadd turbékoljanak. Majd én alszom egyedül, legalább van hol terpeszkedjek. – Isaac kijelentése kissé gúnyosra sikeredett mégis kacsintással zárta le a dolgot és már totyogott is az általa legszimpatikusabbnak vélt szobába. Ez csak örömöt okozott nekem, hogy újra lehetőségem nyílt életem értelmével együtt hálni, de azért nem ártott őt is megkérdezni a dologról.

-          Khm, hát akkor ketten maradtunk. Akarsz…velem..? – a kérdést nem hagyta befejezni. Határozott vigyorral az arcán húzott maga után a szobába, mire kaptunk pár „óh”-t a lányoktól. Magam sem értettem mi ez a hirtelen magabiztosság, de tetszett a dolog, szóval féloldalasan elvigyorodva simítottam végig állkapcsa vonalát. Azért ez látszólag lejjebb vett a vagányságából, de éppen ez nyerte annyira el a tetszésem benne. Látni, ahogy lassan belepirul a tetteimbe…felér egy orgazmussal komolyan mondom.

Azonban sok időnk nem volt egymásra, mivel Ashley már ordított is, hogy menni kell sétálni, még mielőtt koncertezünk. Persze. Egy órát sem aludtam, előtte sem többet 6 óránál, előreugrottunk 9 órát az időben a puszta repülőúttal…sorolhatnám. Szóval egyetlen vágyam egy ágy volt körítésnek pár puha párnával és Tommyval magam mellett. Szerencsére a pihenéshez nem csak én álltam így hozzá, mindenki fáradt volt.

-          Ash könyörgöm este van már. Van majdnem fél napnyi időeltolódás mögöttünk, és ma több ezer kilométert utaztunk. Mit akarsz te még mászkálni? Lesz időnk rá holnap elég az esti koncertig. De most aludjunk kérlek, mert mindjárt összeesek az álmosságtól. – ásítozott a nagyszájú dobos, mire mi csak bólogattunk, szóval a kis vándorlélek feladta a harcot és morogva becsukta maga mögött a szobája ajtaját.

Több sem kellett, alsónadrágra vetkőztem, nem is zavartatva magam az engem figyelő fiú előtt, hisz látott már elégszer, és pontosan tudom mennyire imádja a testem. Erőtlenül dőltem a puha ágyba, mely szinte elnyelt, és már lehunyt szemekkel intettem neki, hogy jöjjön oda. Nagy örömömre rajta sem volt több rongy, szóval azért megengedtem magamnak pár sanda pislantást, amíg nem figyelt. Hmm… Jó, ezt majd később, most még ehhez is fáradt vagyok. Mihelyt éreztem, ahogy besüpped mellettem a heverő, azonnal utána nyúltam és magam felé fordítva őt, karoltam át karcsú derekát, hogy minden egyes porcikáját érezzem. Szerencsére már ereje neki sem volt, hogy ellenkezzen, szóval fejét szinte belém fúrva hagyta el pár óra erejéig ezt a világot. Nem telt sok időbe, én is követtem őt, és végre ugyanúgy éreztem magam, mint fél éve. Mikor mindenféle kérlelés vagy erőszakosság nélkül bújt hozzám minden este és akkor öleltem meg, mikor csak akartam. Ez már elég volt a boldogságomhoz, szóval mosolyogva nyomott el az álom, és vártam mit hoz a holnap. 

2. évad ~ 7. fejezet

A hét őrjítő lassúsággal telt, otthon igyekeztem mindig átcsalni valamilyen barátomat, hogy ne legyek olyan egyedül, de akkor sem pótolhatta senki az én Tommymat. Ma azonban még várt rám egy fellépés valahol Washingtonban. A banda a régi volt, nem játszott helyettük senki más, azonban Tommy helyén egy helyettes állt, és ez nagyon zavart. Igazán nem bánnám, ha hamarosan újra csatlakozna hozzánk, legalább addig is látnám. Bár, várjunk csak… már megint az én hibám az egész és itt nyavalygok, hát ez jellemző. Anno én rúgtam ki, azon az éjszakán, amit nem szokás emlegetni, a bandából és az életemből egyaránt. Úgy néz ki ő nem felejtette el a dolgot, velem ellentétben. A memóriám akár egy halé. Mára azonban már késő volt, éppen a terminálon mélyedtem a gondolataimba, amíg megérkezett a magángépem. Késő lett volna még felhívni, hogy fél perc alatt pakoljon össze és rohanjon a több kilométer távolságra lévő reptérre, csak, mert Adamnek leesett, amit több, mint egy hónapja mondott. Azért halovány remény élt bennem, hátha legalább Alice miatt kísérő lesz, de tévedtem, ugyanis, mikor már a gépen ültem csak a banda és pár ismerős volt ott. Csalódottan merültem a zene világába, miközben hagytam, hogy elnyeljen a kényelmes bőrülés. Ashley aggódva pásztázott, amit természetesen láttam, de nem voltam rá hajlandó reagálni, szóval, úgy tettem, mint aki se nem hall se nem lát. Nem volt kedvem belekezdeni egy hosssssszúúúú beszélgetésre a szerelmi életemről, pláne, hogy Alice, Tommy ideiglenes „gyámja” is velünk utazott a csapat tagjaként. Félreértés ne essék, szeretem a csajt, nagyon is, csak mostanság kicsit félek tőle.

A washingtoni repülőtéren újra rajongók hadán kellett átfúrnom magam itt-ott pár autogramot és képet készítve, végig édes mosollyal az arcomon, mire végre kiértünk a limuzinhoz. Imádom a csodálóim, de pont olyan elvetemültek és határozottak, mint példaképük, szóval nem könnyű magam mögött hagynom 100%-osan őket. Mindig van pár, aki folyton a nyomomban jár, mint valami nyomozó…ijesztő. Nem hiába érzem egyfolytában, hogy néz valaki, még ha kitűnő álcát is öltök és elvegyülök a tömegben. Komolyan növesztek egy szakállat, aztán egy homeless csak nem érdekli a járókelőket. Fúj, most elképzeltem magam, mint valami retardált remete. Az újfent értelmes elmélkedésemből azonban Isaac rázott fel, ugyanis a helyszínre értünk. Mivel közeleg az este, és akkor lesz a fellépés is, kaptunk szállást éjjelre. Ez a hely sem okozott csalódást. Hatalmas francia-ágy selyemmel leterítve, hangulatvilágítás, medence a teraszon, bent oszlopokkal körülvett jakuzzi, külön bárpult, boltíves konyha és hatalmas márvánnyal kirakott fürdőszoba. Ekkora fényűzés még a lakásomban sincs! Kedvelem a letisztult dolgokat, azért is vagyok a fa építmények és lágy színek híve, de attól függetlenül tetszett a luxus.

Fél óra volt a színpadra vonulásig én pedig még mindig a sminkemmel szarakodtam, mert az sosem lehet elég tökéletes. Holott még azt sem találtam ki, milyen ruha lesz rajtam. Igen, tudom, ez a stylist dolga lenne, de világosan a tudomásukra hoztam, hogy, amíg nem valami nagyon komoly jelenésem van egy helyi csatornánál, addig én mondom meg, hogy fogok kinézni. Szóval nyakig ültem az elmaradásban, de Adam Lambert nem adja fel! Bár 30-45 perc késés benne volt a pakliban, mert, mint Twitteren elterjedt becenevem is kimondja (LateBert), elég késős vagyok. Szóval a közönség mindig kalkulálhat egy órás kiterjedésű késlekedést, ha rajtam múlik. Pedig nem direkt csinálom, csak…így jön össze.

Elegem lett a pepecselésből, a ruhák közé vetettem magam, ahol magamra húztam a már jól megszokott Trespassing összeállításom a csíkos, szegecsekkel kirakott bőrkabáttal és fekete csőnadrággal, plusz a kedvenc Rick Owens csizmám, azonban mielőtt elégedetten méregethettem volna magam a tükörben, valaki a backstage-be rántott, hogy hangoljak be, ugyanis 5 perc és kezdődik a parádé. Magamban morogtam kicsit, főleg, mert nem is volt hangpróba, szóval csak arra számíthattam, hogy nem hagy cserben a hangom és a fülhallgatóm, ami rendszeresen bemondja az unalmast. Alig kezdtem bele a Shady kezdősoraiba, a zene felcsendült, és ekkor esett le, hogy menni kéne. Vigyorogva siettem fel a színpadra, ahol a lelkes nézőtér majdnem megsüketített a visongással, mivel kifejezték mennyire örülnek nekem. Bezzeg ilyenkor működik a füles… Miután megvolt a szokásos köszöntő belekezdtünk a dalokba, én pedig nagyon elememben voltam. Járkáltam fel-le a színpadon, mozgattam a csípőm, beletúrtam a hajamba, flörtölgettem a közönséggel, még térdre is ereszkedtem „csillag” pozícióba, mint anno a turném idején, ám mikor egy szexuálisan túlfűtött mozdulat közben felkaptam a fejem, ismerős alakot véltem kitűnni az első sorokból. Csak nem…DE! Tommy vigyorgott rám egyenesen elölről, ahonnan premier plánban láthatta az alsó felemet. Gyorsan feltápászkodtam és folytattam a dalt, mielőtt bárkinek is feltűnne a meglepettségem, de gondolatban messze jártam már. Mit keres itt? Mivel jött idáig, ha nem a mi repülőnkkel? És, akkor már miért nem lép fel velünk? Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, ami látszott is, mert többször is szöveget tévesztettem, amint a nézőtér jót derült, velem együtt.

Koncert után iszonyat melegem volt, szóval miután pár rajongómnak osztottam aláírást, rohantam fel zuhanyozni egyet. A reflektorfény elmehetne infralámpának, esküszöm majdnem csibe kelt ki belőlem is, úgy égette a bőröm. A szobában, mivel úgy is teljesen egyedül voltam, lépésenként dobtam le magamról a ruháim, és álltam be a hűvös zuhatag alá. Nem tudom már mennyit pancsolhattam, de mire kijöttem, már teljesen sötét volt. Érdekes, pedig úgy rémlik felkapcsoltam a lámpát…bár a nagy sietségben ki tudja. Unottan kattintottam fel a kapcsolót, mire három alak látványa tárul elém.

-          Megelepetéééés! Na, kit hoztunk neked? – hallottam kórusban, de a hang beléjük fagyott, ugyanis lábjegyzetben megemlítem, hogy egy szál pöcsben álltam előttük csurom vizesen (és még finoman és nőiesen fejeztem ki magam). Az összes vérem a fejembe tódult, az első dolgot, ami a kezem közé akadt használtam fel takarásképpen, de az egész csak egy cserép volt, szóval éppen, hogy nem kandikált ki a virágon kívül más is… A vendégeim nem voltak mások, mint Ashley, Alice és Tommy, aki már nem egyszer látta az ékességem, de most ez pont nem számított.

Miután kiheverték a látványt én pedig berohantam a fürdőbe egy törölközőért, Ash földrengető röhögésben tört ki, hogy majdnem leesett az ágyról. Alice szóhoz sem jutott, Tommy pedig tenyerei közé temetve az arcát próbálta elfojtani a nevetést. Igen kínos szituáció, nem is én lennék, ha ez nem így történik. Hogy miért járkálok meztelenül? Azért, mert otthon is ezt szoktam csinálni. Így a kényelmes. Mint mondtam is régebben egy interjúban, szeretem lazán tartani. Vagyis nem annyira lazán…na, mindegy. Szóval az biztos, ha valami elvetemült paparazzi berontana a lakásomba, elsőnek a pucér seggemet fotózhatná le többek között. Ezért is van vagy 300 zár az ajtókon.

Még mindig hót vörös ábrázattal, de már egy lepellel a derekam körül csoszogtam ki eléjük teljes szégyenben, amin már egyikőjük sem bírta tovább röhögés nélkül. Ezen már csak fintorogni tudtam, aztán csípőre téve a kezem jeleztem, hogy bökjék ki eredetileg mit akartak, mert kezd fogyni a türelmem.

-          Szóval..gondoltuk meglepünk azért, mert ilyen keményen belehúztál mostanság, és a mi édes Tommynk lelkére is úgy vigyázol, mint a hímes tojásra…vele. Direkt másik géppel jött, hogy ne lásd a koncert pillanatáig, ahol megjegyezném, feltűnően soká esett le, hogy ott van. És mivel kevés a szoba…itt hagyjuk neked éjjelre…

-          De! Semmi olyasmi! – vágott közbe azonnal Alice, amin csak forgatni tudtam a szemem, és oldalra döntve a fejem néztem rá, mire lakatot tett a szájára.

-          Szóval. Ott tartottam, hogy itt hagyjuk neked, beszélgessetek csak, ugyanis tudomásom szerint Alice nem sok szabadidőt hagy nektek az előítéletei miatt, viszont én bízok benned Adam, és úgy néz ki Tommy is, mert azonnal belement. Tehát, mi magatokra is hagynánk titeket. – egy gúnyos vigyor kíséretében, mint, akinek megdönthetetlen véleménye, hogy rosszra készülünk, távozott a szobából, de a „dadus” egy utolsó szóra még elcsípett, és a törölközőmnél fogva húzott magához.

-          Öltözz fel! – ezen már csak nevetni tudtam, és miután bezártam a szobaajtót, nehogy valami megszállott rajongó berontson, (igen, képesek nyomozót is bérelni, hogy megtaláljanak. Nem egyszer nyitottak már rám a turném alakalmával sem…) gyorsan elrohantam a fürdőbe felvenni valami ruhát, és miután megbizonyosodtam róla, hogy semmi olyasmi nem látszik ki, vissza mentem a szobába Tommyhoz, akinek továbbra is letörölhetetlen vigyor ült az arcán.

-          Nem röhög, együtt érez… - a mormogásom hatására újra felnevetett és az ágyra dobva magát jelzett, hogy üljek mellé. A szívem továbbra is görcsben állt, ha megláttam szóval nem volt könnyű levegőt venni egy kiadósabb sóhaj, vagy remegés nélkül.

A helyzet kezdett egyre furcsábbá válni. Egy darabig úgy beszélgettünk, mint két barát, de, amint szóba hoztam az első randinkat, zavartan szórakozni kezdett az ujjaival és csak hebegett-habogott. Szinte éreztem arca forróságát, de nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, meg nagyon nyomulni sem, szóval gyorsan témát cseréltem.

Szemet ütött a kinti medence, ami egy briliáns ötleted adott és ezt nyugtázva gonosz vigyor jelent meg az arcomon, de kisfiús ártatlansággal szólaltam meg.

-          Menjünk ki a teraszra, kicsit kevés a levegő idebenn! – a felvetésre csak egy hitetlenkedő szempár volt a válasz, de csak sikerült kitolnom. Kínos csönd. Időbe telt neki, mire megbizonyosodott róla, semmi rosszra nem készülök, vizsgálóan pásztázott percekig, majd miután látta a glóriát a fejem fölött, maga elé pislantott és eljött a pillanat. Közelebb léptem hozzá, mintha mondani akarnék valamit, majd amint rám figyelt, a karjaimba kaptam és azzal a lendülettel a vízbe csobbant, belőlem pedig azonnal kitört a nevetés. Szerencsétlen csurom vizesen pattant a felszínre levegőért, ugyanis készületlenül érte a dolog, de szúrós szemei áthatottak a fejére simuló hajrétegen, egyenesen hozzám, és szinte égetett, de akkor is megérte. Roskadoztam a röhögéstől morgolódó arcát látva, majd akár egy macska megrázta magát, és a medence szélére támaszkodva pislogott rám.

-          Na, ha már kiszórakoztad magad rajtam, segíts ki kérlek, mert megfagyok… - ellenkezést nem tűrve nyújtogatta felém a kezeit, és olyan édes látványt nyújtott, hogy fel sem tűnt, hogy milyen átlátszó trükk is ez. Figyelmetlenségem kihasználva nyomban maga mellé rántott, hogy fordultam egyet a tengelyem körül és hatalmas hasassal érkeztem a vízbe, ami még csípte egy ideig a felső testem rendesen. Mint az ázott kutya, úgy festettünk, valami gót sminkkel, ugyanis az arcunk feketében úszott az víz hatására elkenődött sminktől. Persze, hogy nem ma raktam fel vízállót, hát ez olyan jellemző. – Ezt most visszakaptad. – gúnyos nevetése bosszúra invitált. Pillanatok alatt a víz alá buktam, egyenesen a lábaihoz, miket olyan erővel húztam ki alóla, hogy a medence aljára ült tőle. Természetesen rövid reakcióidejéről elfeledkeztem, így máris előttem termett. Kétségbeesett menekülésbe kezdtem levegőért kapkodva, ám ekkor rám vetette magát, és lenn ragadtam a padlón. A fejem színe lassan kékbe váltott, hiába kapálóztam, hogy elengedjen, poénnak vette. Azonban, mikor már annyi erő sem maradt bennem, hogy segítségért rángatózzak, szinte eszméletlenül lebegtem alatta. Ekkor eszmélt rá mit csinált, és riadtan cibált ki a partra. Ugyan, mihelyst levegőhöz jutott szerencsétlen tüdőm, magamhoz tértem, még tettettem a halottat. Kijár neki a bosszú, majdnem megölt! Na, jó ez túlzás, de akkor is megérdemelte. A mellkasom kezdte nyomkodni, mire párszor szegényt arcom köptem az addig belém gyűlt vízzel, de húztam még kicsit, hátha…és igen. Végső kétségbeesésében ajkait az enyémre tapasztva juttatott levegőhöz. Karjaim a dereka köré fonva húztam kicsit jobban magamhoz, hogy maradjon még, mire ijedten próbált szabadulni, de nem hagytam. Annyi idő után valami csók-féleség alakult ki köztünk, csak nem engedem el. Pár pillanat volt csak, mégis valójában életet lehelt belém, és arcát megsimítva húztam el róla karjaim, hogy ha akar, menjen. De nem ment. Mélyen nézett a szemembe, ám tekintete inkább zavartságot, mintsem érzéseket tükrözött. Tátott szájjal szemlélt, még mindig zihálva az előbbi sokktól. A vízcseppek róla egyenesen rám gördültek, miközben felettem támaszkodott, így kissé deja vu érzésem támadt. És ekkor jött a pofára esés. Hirtelen egy hatalmas pofon csattant az arcomon, amitől majdnem megint elvesztettem az eszméletem, és már nem éreztem magamon reszkető testét. Azonban a hangját annál inkább.

-          A kurva életbe, Adam te idióta, azt hittem meghaltál! Ez kibaszottul nem vicces! Aggódtam érted, erre csak egy csókot akartál! Ekkora bunkót, mint te baszd meg, pedig már kezdtem azt hinni, visszatértél, de úgy néz ki, csak elhúztad előttem a mézes madzagot. Csókolózz magaddal seggfej! – üvöltött rám, arcomra csavarva a maradék vizet a felsőjéből, ami csak jobban marta a vörös kéznyomot az arcomon. Végig gondolva…tényleg hülye ötlet volt. Rémülten rohantam utána, mikor ő már az ajtónál járt.

-          Tommy várj, tényleg ne kaptam levegőt, és csak a parton tértem magamhoz! – karjánál fogva magam felé fordítottam, de azonnal kitépte magát kezeim közül és villámokat szóró szemekkel nézett rám.

-          Aha, persze én meg én vagyok a Dalai láma. Ne nézz már ennyire hülyének! Rég magadnál voltál már, mikor próbáltalak levegőhöz juttatni. Baromira nem vicces! Kisebb szívbajt kaptam, mit tettem, erre csak annyi történik, hogy lesmárolsz. Mondtam valamikor, hogy megteheted? Jeleztem? NEM. Pláne nem ilyen módszerrel. Na, mentem, szórakozz csak egyedül! Holnap hazamegyek az első..- nem hagytam, hogy befejezze a mondatot. Amíg a saját mondandójával volt elfoglalva, szinte elvakított a szépsége, és akarva/akaratlanul is újra felé hajoltam. Végül is nincs mit vesztenem, már úgy is görénnyé váltam a szemében, hiába magyarázkodok. Ajkaim lassan az övéire csúsztak ezzel befogva a száját, és az előbbinél is szorosabban öleltem magamhoz. Először szinte belém harapott, hogy elmehessen, rángatózott, ellenkezett, ám látva, hogy nincs menekülési útvonal, az utolsó tett jogán hagyta a a dolgot. Percek után lassan elemeltem az arcom, de homlokom az övének támasztva simítottam végig az oldalát, némi reménnyel, hátha megbékél. Remegő szemekkel nézett rám, látszólag teljesen összezavartam, ami már jó jel. Tovább folytattam a simogatást, hisz mivel ismerem, tudom, hol vannak azok a pontjai, amikkel bármikor megolvasztom, ha csak hozzáérek. Csak remélni mertem, azóta ezek a helyek nem változtak, szóval ujjaim végig járták egész testét, vigyázva, hogy intim részt ne érintsek, hisz nem a felizgatása a cél, csak, hogy megnyugtassam. Egyre inkább kerülte a tekintetem, szinte éreztem szíve heves dobogását, ahogy ázott testünk egymásnak feszült. Már nem látszott rajta a harag legapróbb jele sem, oroszlánból újra édes kiscicává változott, és mellkasomra hajtva a fejét fogadta el sorsát. Még mindig érez irántam valamit, akármilyen hülyeséget is csinálok. És ez boldogságot hoz, éppen épülésnek indult szívembe.

Percekig álltunk így egymásra utalva, míg végül lassan az ágy szélére ültetve öleltem át újra, nehogy elmenjen. Tátogott valamit, de csupán hangfoszlányok jöttek ki a torkán, szóval haja mögé bújva próbált menekülni tekintetem elől. Kezdtem fázni, hogy sem az arcomat díszítő kéznyom sem a mozgás nem melegített, és ezzel nem voltam egyedül, hisz a karjaimban csücsülő fiú reszketett, mint a nyárfalevél. Egy csókot lehelve homlokára intettem maradásra, míg kisurrantam törölközőkért. Visszaérve kellemesen csalódtam, mert továbbra is ugyanazon a helyen ült, ahol hagytam. Ezt meghatott mosollyal nyugtáztam és a testét dörzsölgetve terítettem rá a leplet, hogy kicsit felmelegítsem. Annyira nem lehettem pofátlan, hogy leveszem a felsőjét, nehogy megfázzon nekem, szóval így próbáltam melegen tartani, de a remegés nem akart szűnni. Semmi hirtelen mozdulat, óvatosan szabadítottam meg legalább magam a pólótól és, míg teljesen száraz nem lettem felül, szárítgattam magam. Amint ez megvolt, pár apró puszi közepette újra magamhoz szorítottam, ami hatásosnak bizonyult, mivel mindketten felforrósodtunk, ezáltal abbamaradt reszketése is. Eszemben sem volt elengedni, végre újabb lépcsőfokkal feljebb jutottam, nem akartam visszaesni. Addig üsd a vasat, amíg meleg elven cselekedtem, akkor is. Nem akartam többet egy egyszerű összebújós esténél, hogy kicsit kettesben lehessek vele huzamosabb ideig veszekedés és gondok nélkül.

Lassan hátradöntöttem az ágyon, és mellé fekve karoltam újra át kis teret hagyva neki, hogy eldöntheti mit szeretne. Szerencsére az történt, amit akartam, visszahúzódott teljesen hozzám és mellkasomra hajtva a fejét hunyta le gyönyörű szemeit. Megnyugodott végleg, a düh elszállt kis testéből, már csak fáradtság és szeretetéhség maradt mögötte. Szinte éreztem szívének halk szavát, mely azt suttogta: szeress… Minden mozdulatán és arckifejezésen látszott az az üresség, amit azután az éjszaka után hagytam benne. Nem volt ki szeresse, kihez bújjon, ki megcsókolja, de túlságosan félt hozzá, hogy ezt akár magának is bemerje vallani, nem hogy nekem. Félt az újabb csalódástól, sőt, nem is szükséges múltidőben beszélnem, hisz továbbra sem volt biztos magában, csak az emlékek mámorába került. Lehet holnapra minden kezdődik elölről, mintha mi sem történt volna, megint csak randizófélben leszünk… el tudom képzelni. De mi értelme ilyenen törni a fejem, mikor itt fekszik rajtam életem értelme?

A sötétség teljesen beborította a szobát, csak halk levegővételünk hallatszott, mely szinte szinkronosan történt. Már éppen kérdezni akartam, nem álmos-e, mikor magától megjött a válasz. Nagyot szusszanva fúrta belém az arcát és békésen szundikált. Ha már úgy sem érzékeli, nyomtam egy csókot az arca látszódó részére, aztán csak finoman simogatva őt, néztem ki az ablakon. Nem jött álom a szememre. Roppant szokatlan helyzet volt, hogy újra alszik valaki velem, az a valaki, pedig nem más, mint maga Tommy. Egy percet sem akartam elszalasztani ebből, így tekintetem vándorolt a hosszan elém táruló táj és közte. Imádni valóan mászkált a saját kis álomvilágában. Egész éjjel mosolygott és egy pillanatra sem mozdult rólam, sőt párszor még belém is markolt, hogy jobban magához szorítson. Mint egy cica húzta össze magát és selymes haja, arca minden porcikáját beterítette, így párszor prüszkölt egyet, de nem söpörte arrébb a zavaró loboncot. Egy darabig ezt viccesnek találtam, szóval hagytam a dolgot, de nem akartam kockáztatni, hogy esetleg elmozdul, szóval lágy mozdulattal a füle mögé igazítottam a sörényt. Premier plánban tárult elém hibátlan arcfelépítése. Cukin pisze orra, édes ajkai és a finom fejforma, mely mindig is jellemezte, 30 évesből 23-at csinálva belőle. És még én vagyok a BabyBoy. Észre sem vettem, a hajnal első sugarai könyörtelenül vágtak utat maguknak a szobába. Majdnem megvakultam először, eltartott egy darabig, míg a szemem hozzászokott a pirosas árnyalathoz, de aztán olyan látvány fogadott, melyet ritkán látni, mivel nem vagyok valami koránkelő. Kint a természet maga is éppen csak ébredezett. Fiókák esetlenül totyogva nyújtották pici szárnyukat a repülés reményében, de anyjuk óvva intette őket a korai vállalkozástól, és csodás énekével terelte a kicsit figyelmét másra. Azok vékony hangon csiripelve pattantak vissza a fészekbe, ahova a legkisebbet ismét gondviselőjének kellett besegítenie, ugyanis ő fennakadt félúton és fájdalmas visongással kérlelt segítséget. Miután az anya leellenőrizte, mindenki megvan, útnak indult élelemért, a picik pedig egymással játszottak otthonuk falai közt, biztonságban. Szórakoztató látvány volt ez számomra, teljesen bele is merültem, hiszen bent csend honolt. Lágy szellő fújdogált, éppen megmozgatva az ágakat, de ez pont elég volt ahhoz, hogy felzavarja az élővilágot, és, mint derült égből villámcsapás röppent az égbe vagy 30 madár egyszerre. Pár perccel később, már pár autó zaját is lehetett hallani, hisz alig voltunk pár km-re a városközponttól elszállásolva, valahol a stadion közelében, ahol tegnap lépünk fel. Akinek kellett, indult dolgozni, ezzel megtörve a békességet, és tovább már nem hallottam az állatokat. Ellenben a szomszéd szobában veszekedő párost igen, és mivel jobb dolgom nem volt, őket hallgattam. Tudom, a hallgatózás nem szép dolog, de mit kezdjek magammal hajnali..nem is tudom hánykor a telefonom nélkül? Persze nem volt az olyan messze, de nem kockáztattam, hogy egy óvatlan mozdulatra szerelmem felriadjon, szóval tűrtem az unalmat. Bár ez nem a megfelelő kifejezés, ugyanis elég szaftos sztorinak lettem fültanúja, mint később kiderült. A szomszéd páros azért utazott ide, hogy megünnepelje 3. évfordulóját, de az erősebbik nem képviselője ezt elfelejtette, és, hogy tetőzzük még a dolgokat, ráadásnak még be is rúgott este és a pincérnővel flörtölgetett egy casino falai közt. Hogy eközben mit csinált a nő? Hát édes egyetlen társát, aki belemerült a washingtoni éjszakába, valami mocskos szórakozóhelyen. Naná, hogy nyomára se bukkant máig, mikor is a lépcsőházban talált rá félig a korláton szunyókálva. Már én éreztem rosszul magam a történtek miatt, nem meglepő, hogy a férfi sem tudott erre mit mondani, csak bűnbánó hangon szólítgatta kedvesét, aki már majdnem sírva üvöltözött vele. Meg tudom érteni, bár az én bűnömhöz képest ez egy love story. Részegen…a házból…az esőben…durván…a semmiért…áh, mindegy is, nem értem miért jut ez folyton eszembe. Akárhogy is próbálom elfelejteni, mindig egy mocskos alaknak érzem magam miatta, és ez így is fog maradni, míg, akivel ezt tettem, vissza nem fogad a szívébe. Lehet, már párszor adott okot a gyanakvásra, hogy megbocsátott, de amíg ő nem mondja ki, én nem áltatom magam téves fétisekkel.

2. évad ~ 6. fejezet

Hol a francban van a...?! Ja, megtaláltam. És az a kibaszott…?! Ott van. Nem hiszem el, hogy eddig minden meg volt erre, mikor kellenének lába kél az összes cuccomnak! Mintha hangyák raknának tábort a seggemben rohangáltam föl s le a lakásban, de a végére annyira kifulladtam, hogy ledőltem a kanapéra és a párnába fojtogattam magam, mikor utol ért a megvilágosodás. Kérlek szépen, minden, amit kerestem a helyén volt, de mivel festett fekete vagyok persze előbb keresném a parfümöm a mosókonyhában, mint a fürdőszekrényben…ilyenkor képzeletben megajándékozom magam egy kiadós pofonnal, és akkor hátha visszanő az agyam a helyére. És, ha túl nagy lesz? Nem akarok gülü szemeket, úgy néznék ki, mint egy elbaszott hal! Oké, ha izgulok minden hülyeségről képes vagyok gondolkodni, ez sem volt kivétel. Adam, nyugalom, jól fogsz kinézni, időben oda…BASZKI ELKÉSEK! Mikor koppant a felismerés bennem, azzal a lendülettel, ahogy lezuhantam, úgy ugrottam fel a kanapéról és rohantam fel az emeletre. Annyit tudni kell, hogy össz.-visz egy boxer díszelgett rajtam, szóval elég messze álltam a készenléttől. Felkaptam az első ruhát, ami a kezeim közé került, és futottam a fürdőbe. Hajzselé, szemceruza, ALAPOZÓ, minimális szempillaspirál… nem volt időm többre. Miután megállapítottam magamról, hogy árad belőlem a szexualitás, (igen, mert ezt még, ha javában késében vagyok is muszáj) magamra vettem egy láncos bőrdzsekit és bepattantam az autóba. 6 percem volt a helyszínre érni, így szinte repültem az utakon azért imádkozva, nehogy lekapjon egy zsaru. Szerencsére Isten velem volt, mert fél perccel a megbeszélt időpont előtt faroltam be az éppen üres parkolóhelyre. Kezdjük ott, hogy a hatból 3 percet pakolóhely keresgélésével töltöttem, már ott voltam átmegyek Mr. Bean-be és szépen arrébb tolok egy tragacsot, de a szerencse ismét rám mosolygott és pár méterre a randipartnerem háza előtt sikerült lerakni a kocsit. Eszeveszett sprintet nyomtam le, míg az illető ajtajához nem értem, ott pedig miután jutottam némi levegőhöz, és megigazítottam a hajam, megnyomtam a csengőt. A válasz azonnal érkezett, azonban menten fává vált a tököm, mikor Tommy helyes kis pofija helyett Alice gyanús szemei kereszttüzébe kerültem.

-          Öhm…Tommy?

-          Mindjárt elkészül. De csak, hogy tudd…figyellek! Hozd ki a maximumot magadból, hogy boldog legyen a kis aranyos, értve vagyok? – kivételesen hangjában nem véltem semmi haragot felfedezni, csupán aggódott a fiúért, amit azok után, amiket műveltem meg tudok érteni. Azonnal visszatért a férfiasságom, mihelyt megbizonyosodtam róla, hogy élek még és mosolyogva válaszoltam.

-          Mindent megteszek annak érdekében, hogy elnyerjem a szívét újra, és soha többé nem töröm össze ígérem.

-          Könnyű szavakkal dobálózni, de csak remélni merem, be is tartod.. – a mondandóját nem tudta befejezni, ugyanis az emlegetett szépség már mögötte állt, és menet közben puszit nyomott az arcára, amíg mellém szegődött.

-          Nyugalom édes, nem lesz semmi baj, már az első találkozásunkkor is jól éreztem magam, nem hiszem, hogy csalódást fog okozni. – egyre többször láttam mosolyogni, ami kifejezetten boldoggá tett, így megjutalmaztam érte egy leheletnyi puszival a halántékán. Ezt látva a mi mostanság kőkeménnyé vált Alice-ünk is megenyhült és egy legyintés végett közölte, hogy menjünk csak. Mint két tinédzser, akiknek megengedte az anyja a találkozást pattogtunk el a kocsiig, ahova a szokott módon segítettem be és már indultunk is. Hogy hova? Meglepetés! Na jó, bevallom én sem tudtam hova menjünk, de volt még…pár percem kitalálni. Gyerünk te nemzetközi popsztárt menni fog az! Most használd a kreativitásod!...Ilyenkor miért a kutyák jutnak eszembe? Lehet csak én vagyok ilyen retardált, hogy ilyenek történnek velem, de az eszem helyén újra üresség honolt, és megkukultam. Ami lássuk be, nálam nem gyakori esemény. – Baj van? – hallottam az aggodalmas hangot magam mellől, ami kizökkentett az elmém sötét bugyraiból és mosolyogva rá szegeztem a tekintetem.

-          Nem, dehogy, csak gondolkoztam. Mondd csak..mihez lenne kedved? Valami szórakoztató helyre menjünk, vagy romantikus, esetleg extrém?

-          Extrém alatt mit értsek? – nos, ha most már huzamosabb ideje ténylegesen együtt lennénk az incidens után megmondtam volna, ami elsőnek az eszembe jutott, de diszkrétnek kellett maradnom. Aki már ismer eléggé, szerintem tudhatja mire gondoltam, de ha nem, itt a segítség: ágyban a legjobb, és fel lehet dobni pár dologgal, amitől extrém lesz. És nem, nem párnacsata. Ha ezek után sem esett le, részvétem, nem vagyok hajlandó leírni, nehogy valaki perverznek gondoljon… na, jó, talán ezzel már késő.

-          Majd meglátod! – sunyi mosolyra húzódott a szám, a kocsi pedig nagyot pördült az út közepén, és visszafelé vettem az irányt, ugyanis a kívánt hely az ellenkező irányban volt, mint amerre elsőnek indultam. Végül egy nagy neon zöld épület előtt parkoltam le, mely graffitik tömegétől díszelgett, és Tommy mögé állva fogtam be a szemét, mikor kiszálltunk, hogy ne lessen. Bent különféle extrém sportágak zöme terült elénk, de én kifejezetten egy dolgora akartam rálelni, ami szerencsére azonnal elénk tárult, és ferde vigyorral az arcomon engedtem kilátást a fiúnak.

-          Ez most komoooly? Falmászás? Adam, nem is te lennél! – most először hallottam nevetni újra, ettől pedig kellemes tűz futott végig a szívemen. Tudtam, hogy kellő mennyiségű Adam-féle hülyeség kizökkenti a depresszióból pár óra erejéig, ezért is hoztam ide. Tudni kell rólam, hogy a büdös életben nem másztam még falat, kissé tériszonyos is vagyok, szóval érdekes menet lesz, de legalább lesz kin röhögni.

Miután rajtunk volt a heveder (ami meg kell vallanom, ágyék tájon nem éppen bizonyult valami kényelmesnek…) a srác, aki kezelte ezt a játékot vagy mit, ránk erősítette a köteleket, de mikor visszakozhattam volna felrántott fél méternyire a földtől, ami máris halálos távolság számomra. Szeretem, ha biztos talajon állok, egyenesen rühellek lógni valahol a levegőben, messze a biztonságot nyújtó padlótól. Persze sikerült nagy férfi létemre berezelnem már ennyitől is, de Tommy előtt nem tűnhettem beszarinak, így lenyeltem a félelmem és lehunyt szemmel szorítottam magamhoz az egyik pöcköt, de úgy, hogy ott is maradtam. A srác alig győzte nevetés nélkül, nehogy leszedjem a fejét, szóval elfojtott hangon arra kért menjek legalább picit tovább, hogy utolérjem Tommyt. Mikor résnyire mertem nyitni a szemem és meggyőztem magam róla, hogy az istenért se nézzek le, szembesültem csak azzal, hogy jóval fölöttem jár. Na, nehogy már leverjen valaki! Az ambícióm felülkerekedett a tériszonyomtól és bár remegő kezekkel, de egyre feljebb másztam szorosan a falhoz simulva. Úgy éreztem magam, mintha már az egekben járnék, de…

-          3 méter a talajtól ez az Adam haladsz! – oké, ez végképp elvette az önbizalmam. A valósnak vélt 10 m helyett kevesebb, mint a harmadát tettem meg olyan kínok közepette, mintha le kéne ugranom egy hídról. Egy kiadós morgás után újabb mély levegőt vettem, és tovább küzdöttem, hátha az előbbinél kicsit jobban haladok majd. Tommy udvariasságból megvárt, ott himbálózott valahol a fejem felett azt lesve, mit össze nem szerencsétlenkedek. Inkább ment volna tovább, de sajnos igazam lett, én lettem a mozidélután házigazdája. Egy gúnyos grimasz után már csak azért is felértem addig, ahol a szőke hercegem nagyban vigyorgott, erre esélyt sem adva nekem a sikerem megünneplésére, a fal tetejére mászott. Most…ez..komoly? Nem elég, hogy saját magam csaltam csapdába ezzel a randi helyszínnel, de még ki is kell használni a tehetetlenségem? Hát köszöntem szépen, én is szeretlek.

Elkövettem a lehető legnagyobb hibát az elkövetkezendő pár percben, ugyanis egy óvatlan pillanatban, mikor megigazítottam a hevederem, megláttam…a talaj oly messze volt, szinte beleszédültem és a pöcköket remegve magamhoz szorítva tapadtam a falhoz. Elég nevetséges látványt nyújthattam, de egyenesen forgott velem a világ, azt hittem kidobom a taccsot. Tommy, látva milyen „jól” vagyok abbahagyta a röhögést és mellém libbent, aztán a vállam fogva súgott valamit a fülembe

-          Olyan aranyos vagy, ahogy remegsz, sosem láttalak még így félni, de felettébb szórakoztató látványt nyújtasz. Köszönöm az önfeláldozásod, tényleg jól éreztem magam, de szerintem inkább menjünk le, mielőtt leszédülsz. – már azt hittem ezzel csak ront a helyzeten, hisz ott volt a tiltott szó à félelem. Ez nem lehet a szótáramban, most mégis megtörtént és szörnyen megalázva éreztem magam, mintha vesztettem volna a tekintélyemből, de mielőtt a föld alá süllyedtem volna, hirtelen egy félénk puszit éreztem az arcomon, ám mikor odafordultam, már lent mosolygott rám a földről. Nem is érdekelt már, hogy leégtem, egyre forróbbá vált az apró csók helye arcomon, és a gyomrom újra elöntötték a pillangók. Megérte feláldozni az önbecsülésem!

A lejutás kevésbé volt problémás, mint az ellentettje, nagyobb volt bennem az ösztönzés, mint, mikor felfelé kellett mennem. Hisz lent várt az édes padló rajta a szerelmemmel. Bár az tény, hogy mikor újra éreztem az alátámasztást a lábam alatt, egy hangos sóhajtás mellett leroskadtam egy székbe. A srác, aki a köteleket kezelte (rendes nevén Josh) továbbra is rám vigyorgott, amit egy morgással tudtam nyugtázni, és miután újra éltem Tommy elé léptem arcát pásztázva. Tekintetemtől láthatóan zavarba jött és inkább a másik irányba akart elslisszanni, de visszahúztam és átöleltem. A meglepettségtől mozogni is elfelejtett, de még nem akartam elengedni. Örültem, mert nem haltam meg 10 perccel ezelőtt és, mert újra sikerült mosolyt csalnom az arcára. Talán azt is egyszer elérem, hogy megint belém szeressen, no de ne szaladjunk ennyire előre, egyenlőre az is boldoggá tett, hogy a karjaim közt tudhatom pár másodperc erejéig.

Sétálgattunk még egy ideig az épület bel-és külterületén, sok érdekes dologgal találkoztunk, de egy valamit muszáj voltunk kipróbálni: a zorbot. Igen, ha eddig még nem hánytam el magam, csak sikerül kivarázsolni az ebédem a helyéről ezzel. Tommy először ugyan kicsit vonakodott, de amint felhoztam micsoda áldozatot hoztam a szórakozásáért, azonnal belement némi szemforgatás kíséretében. A szokásos használati feltételek ledarálása után, amit látványosan halálra untunk végül csak a szűkös gömbben találtam magam. Majd 190 centi vagyok, mégis, hogy a jó életbe képzeltem, hogy majd simán beférek? Néha fáj, milyen naiv vagyok… A térdem az arcommal találkozott, a kezeim magam sem tudom hova tűntek és azt hittem gerinc sérvet kapok, mikor végleg bezártak. Klausztrofóbiám nincsen, azonban vén csont vagyok már, kissé tartottam tőle, hogy majd egy kellő méretű bukkanó végett kiverődik pár fogam, vagy eltörik az arccsontom, de túl sok időm nem volt a kockázatokról utólag agyalni, mert már késő volt. Valaki nekem rohant és Tommy labdájával együtt gördültem le a lejtőn. Mondanom sem kell, a férfiasság minden jellemzőjét elvesztettem (már megint..) és visítva pattogtam a gumiba zárva lefelé. Bár ezzel nem voltam egyedül, a szomszédos zorbban szintén sikítások zöme hallatszott, amitől kicsit jobban éreztem magam. Mindez nem tartott olyan sokáig, de arra elég volt, hogy utat tévesszek és valami abroncsba ütközve olyat repüljek, hogy a tóban kössek ki. Mellettem éppen jetskizett valaki, így mint a kerékbe zárt hörcsög kapartam arrébb magam, mielőtt még el is süllyesztenek. Mi vagyok én, valami Titanic? Egy biztos, ez baromira nem az én napom.

Eközben Tommy halálra röhögte magát a parton természetesen, én pedig várhattam arra, hogy jön a segítség. Na, ekkora hülyét sem csináltam még magamból randin. Inkább feladtam a harcot, szépen elhelyezkedtem abban a 0,5 méter átmérőjű kis szarban és próbáltam nem a szemtanúk felé szegezni a tekintetem. Csak adja Isten, hogy nem adja senki tovább egy magazinnak! Már látom is magam előtt: Adam Lambert egy zorbba ülve próbálkozott öngyilkossággal a közeli extrém parkban. Elég nevetséges nemde?

Pár perc alatt szerencsémre megérkezett a segítség. Valami óriási szíjat csavartak körém és azzal húzták ki a gömböt velem együtt a tópartra, ahol első dolgom volt kirontani a gumi börtönből, ugyanis az oxigén vészesen fogyott és csavarni lehetett rólam a vizet olyan forróság uralkodott a szilikonon belül. Azonnal kitéptem a hozzám legközelebb álló pasas kezéből a vizesüveget, majd miután mind a másfél litert magamba öntöttem volt csak erőm szembenézni Tommy nevető tekintetével. Szégyenkezve léptem elé, de mielőtt bármit szólhattam volna szinte a nyakamba ugrott és szorosan átölelve engem viháncolt.

-          Soha nem szórakoztam még ilyen jól, ez még a Vidámparkos kirándulásunkat is felülmúlta Adam! Ne érezd magad rosszul, mert nem jött össze minden, ahogy tervezted, az én szememben semmit nem csökkentél, épp ellenkezőleg. Nevettél magadon és feláldoztad az önbecsülésed a szórakozásomért. És ez nagyon tetszik! Már kezdem érteni egykoron miért bolondultam beléd. – az utolsó mondat új lendületet adott a szívemnek, mely majd elrepült a helyéről, úgy kellett maradásra bírnom. Akkor volt értelme hülyét csinálni magamból! Még utoljára magamhoz ölelem kicsit megringatva testét, de, hogy túlzásba azért ne vigyem, lassan elhúztam a kezeim vékony derekáról. Elvesztem a tekintetében. Mindenem lángolt, azonban ez már nem a pár perccel ezelőtti forróság utóhatása volt, hanem Tommyé. Kényszeres vágyat éreztem rá, hogy ajkaim érintsék az övét, de megálljt parancsoltam magamnak, mielőtt olyat teszek, amit túlzásnak vél.

Az újabb szégyenteljes jelenet után inkább biccentettem, hogy menjünk, majd a pénztárosnál való égés és hálálkodás után végre az utcán voltunk. Bevallom őszintén, semmi energiám nem maradt, hogy bárhova máshova elvigyem a hercegem, egyedül a lakásom volt a cél, csak ugye az tiltott hely, amíg ő vagy a „dadusa” Alice rá nem bólint. Komolyan, mintha egy latin-amerikai szappanoperába csöppentem volna, ahol az ifjú milliomos küzd a nincstelen lányért, közéjük pedig a hódolt szigorú szülei állnak. Annyi a különbség, hogy nekem nincs több esélyem, mindet eljátszottam már rég, nem hibázhatok, tyúklépésekben kell haladnom, amíg egyértelmű jelzést nem kapok arra, hogy készen áll egy nagyobb lépésre. Nem kell durva dolgokra gondolni, nekem éppen megtenné egy csók, vagy egy önszántából történő kézfogás is. Egyenlőre nem is számítottam semmire a második randin, azonban pozitívan kellett csalódjak, mert úgy döntött sétálgatni akar velem hazáig, hogy minél több időt tölthessünk együtt. A szám azonnal mosolyra húzódott, és kifejezetten közel lépdelve egymáshoz közeledtünk lassan a szintetizátoros lány házához. Végig csak kérdezgettem, hogy van, mit csinál átlagban naponta, történt-e bármi érdekes vele mostanság, hallani akartam minél többet a mondhatni boldogan csilingelő hangját. Ekkor döbbentem csak rá ez mennyire hiányzott anno a kapcsolatunkból. Alig vittem randizni, mi csak a semmiből összejöttünk, nem úgy, mint egy átlagos párkapcsolatban történni szokott. Kifejezetten tetszett a visszatérés tinédzser koromba, egy óvatlan pillanatban azonban annyira elfeledkeztem magamról, hogy az ujjaim az övéi közé csusszantak. Se nekem se neki nem tűnt fel a dolog, már megszokásból kézen fogva róttuk az utcákat, ám, mikor leesett mit csináltam már nem volt kedvem elengedni. Ha akarja, majd megteszi ő. Már jó ideje nem sétáltam annyit, mint ekkor, a lábam is majd leszakadt, abba meg bele sem gondoltam, hogy még a kocsimért elvileg vissza is kéne menjek… Az ismerős épület elé érve észrevétlenül csempésztem vissza a kezeim a zsebembe és álltam szembe Tommyval, aki kissé bánatos szemeket meresztett rám. Annyira aranyos!

-          Ugye jössz még? – szegezte nekem a kérdést, mitől elöntött a boldogság. Ez az első alkalom, hogy ő kéri, látogassam meg.

-          Mihelyt „anyád” elenged itt leszek érted. – egy utolsó rövid ölelés után csempésztem egy leheletnyi puszit puha arcára, de mint múltkor, most is azonnal leléptem, mielőtt bármi elutasítót mondana.

Levakarhatatlan vigyor díszelgett az arcomon, már az sem zavart, mekkora távolságot kell megtennem. Ám félúton zseniális ötlet jutott eszembe. Taxi…hogy ez eddig nem ötlött föl bennem! Az majd szépen visszavisz a kocsimig, nekem meg nem kell hideg borogatást tenni a talpamra éjjel. Miután pár százszor lehülyéztem magam hívtam is egyet, és onnantól már gördülékenyen ment a nap további része, azonban otthon szokatlanul rossz volt egyedül. Már jó ideje egyedül élek, mégis akkor valami az eddigieknél is jobban erősítette a hiányérzetem. Minél jobban kezdünk összemelegedni Tommyval, annál nehezebben bírom nélküle, hogy nem velem lakik. Nem érezhetem bármikor finom illatát, selymes bőrét, hallhatom kedves hangját, láthatom csillogó szemeit…nem. Erre csak heti egyszer van alkalmam, mikor eltudom rabolni pár óra erejéig. Leírhatatlan szenvedés ez az én szeretetigényes lelkemnek, de kénytelen voltam beletörődni azzal nyugtatva az idegeim, hogy lesz jobb is idővel.