27. fejezet

„Adam szemszöge”

-Baby kelj fel! Munka van és el fogsz késni. – simogatott gyengéden Tommy, de ezek a szavak nem voltak számomra elegendőek ahhoz, hogy feléledjek. Morogva a fejemre húztam a párnát és hasra fordultam, hogy még véletlenül se érje el a csikis részeimet. Ez van, ha az embert folyton terrorizálják…egy idő után reflex-szerűen védekezik félálomban is. De még én sem gondolhatok mindenre. Hirtelen egy hatalmas csattanás hallatszódott (és mellesleg érződött), ami egyenesen a hátsómra irányult és a műveletet egy ugyanekkora visítás kísérte részemről. Tommy fennhangon röhögött, én pedig el voltam foglalva a kellemetlenül bizsergő fenekemmel. Ezt még megbánja…de tény, hogy felébredtem. – Na legalább már élsz!

- De te nem sokáig fogsz szívem. –fintorogtam rá, mire gonoszan elvigyorodott és képes volt letolni az ágyról. Értitek, még ezek után van képe lökdösni, mert hogy sietni kell. És ki nem szarja le? Én vagyok a sztár, akkor kések mikor akarok. Bár ezt a rajongók nem nagyon díjazzák. Na jó nem erőltetem meg az agyam ilyen kimerítő gondolkodással, tényleg készülődni kéne. Erőt vettem magamon, és kissé nehézkes mozgással ugyan, de a fürdő felé vettem az irányt, embert csinálni magamból, ami nem bizonyult könnyű feladatnak, miután végigmértem az arcom minden egyes barázdáját. Öreg vagyok baszki…Ezt a dolgot egy fájdalmas sóhajjal nyugtáztam, és miután fél órán át trónoltam a tükör előtt, jöhetett a ruha kiválasztása. Most mondhatjátok, hogy tök mindegy mi van rajtam, mikor az utcán maximum abban az 5 másodpercben jelenek meg, mikor ki-meg beszállok a kocsiba és utána a klip miatt úgy is felöltöztetnek, de Istenem. Én vagyok Adam Lambert és köztudottan életem a divat, szóval arra a kemény 5 mp-re sem engedhetem meg magamnak, hogy visszataszítóan nézzek ki. Pont. Hogy én ma milyen hisztérika vagyok, jesszus! Talán csak a fáradtságtól van. Mindenesetre nem bonyolítottam túl az öltözéket, mert így is késésben voltunk, Tommy pedig már rég készen ácsorgott előttem, szóval felkaptam pár fekete cuccot és indulhattunk is. Perceken belül a stúdióban voltunk, ahol persze már mindenki minket várt, de senki nem szólt semmi rosszat, hozzászoktak már milyen késős vagyok. Bár Isaac most sem tudta kihagyni a LateBert megnevezést, ami sajnos túlságosan is illik rám. A többiek leültek beszélgetni engem pedig betoltak az öltözőbe, hogy előkészítsenek a felvételre. Meglepő módon nagyon minimális sminket kaptam, és egyszerű, szürke ruhákat. Igaz, ez az imázs váltásomnak a része, de még szoknom kell, hogy a klipekben se nagyon viselek 3 kiló vakolatot. Röpke egy óra alatt (igen az nálunk rövid időnek számít) készen voltunk és még pont volt annyi időm, hogy kifussak a srácokhoz kicsit beszélgetni. Már mindenki megérkezett, Alice-szel és kis barátnőjével együtt, de a művészleány csendben ácsorgott, míg Jessica kellemesen társalgott Tommyval. Tennem kellett valamit, hogy kicsit otthon érezze magát, szóval mögé lopóztam és egy hatalmas öleléssel köszöntöttem.

- Na ki vagyooook? – kérdeztem eltorzított hangon, de a dolog semmit sem ért, mert csak elnevette magát, és ugyanolyan macskásan elnyújtott hangon válaszolt, mint én az előbb. – Engedd el magad csajszi! Itt családi körben vagy, mindenki csak egy ember, szóval nem kell ilyen gátlásosnak lenned. Beszélgess, érezd jól magad oké?

- Rendben megpróbálom…és köszi, hogy ilyen kedves vagy, csak nekem még szoknom kell, hogy nem a Tv-ben látlak, hanem hús-vér emberként.

- Aki mellesleg kiszorítja belőled a szuszt is! – köszönöm Isaac, enélkül a beszólás nélkül megszűnnék létezni.

- Na erről nem is beszélve. Jaj már most imádok veletek lenni!
- Jól gondold meg mit mondasz, fogsz te még minket a pokolba is kívánni. – erre persze mindenki nevetésben tört ki, de a bulinak véget kellett vetni, ugyanis…

- Adam Mitchel Lambert hol a francba kószálsz?! Fél percet kapsz, hogy idevonszold a segged, mert már csak rád várunk!

- Ahh, a rendező…na mennem kell, majd szünetben beszélünk fiatalok. Pá! – és volt Adam, nincs Adam, rohantam Ray-hez, hogy hova kéne álljak. A válasz az volt, hogy az első pár jelenetben ülnöm és feküdnöm kell valami cellában vagy hol. Mi a jó Isten lesz ebből? Oké, az alap ötlet az enyém volt a kisfilmmel kapcsolatban, de a részletekről fogalmam sincs, szóval csak tettem, amit mond és próbáltam a legkevésbé fáradtnak tűnni. Meglepően gyorsan elkészültünk az első pár jelenettel, így zsinórban kettőt is felvettünk. A másikban a statisztákkal egy menzaszerű helyiségben kellett járkálnom kapszulákkal a tálcámon, aztán összetörni őket. Szerintem maradok a jó öreg csirkénél, ha már kajáldában vagyok, de hát ez nem kívánságműsor. Csak hülyéskedek, nem kellett megenni (legalábbis nekem). Mikor már azt hittem kapok egy kis szünetet, hatalmasat tévedtem, mert már menni is kellett a következő terembe, ahol mindenkinek fülkékben kellett állnia. Igen ám, de oda is kellett jutni valahogy, és a ritmusra lépés nem az erősségem. Eddig is úgy táncoltam, ahogy akarok, nem tudok további 15 emberrel szinkronban lépdelni. Szóval ebből adódtak problémák.

- Egy-két-há-négy, egy-két-há-négy, Adam figyelj már oda, kérlek! Mi ebben olyan nehéz? – az, hogy álmos vagyok cseszdmeg, és örülök, hogy az arcom kinéz valahogy! Áh, az idegeimre mennek már. Nekem sem mehet minden elsőre…vagy tizedjére. Azért újabb fél óra után csak sikerült ez a jelenet, bár azért még mindig erőst látszik, hogy kissé kilógok a sorból. Végül is ez nem is baj, hisz a nézőknek engem kell figyelni, így legalább eltéveszthetetlen a drága botlábam. Na igen a csipőm még mindig jobban tudom riszálni, de ebbe ne menjünk most bele. Szünetre végül nem került sor, mert csúsztak a felvételek, szóval mindössze annyi időt kaptam, hogy igyak egyet és már rohantunk is tovább. Itt egy hídon kellett, készüljetek fel…sikálnom a padlót! Takarítás evolúció következik, a Better Than I Know Myself-ben söprögettem, most meg padlót mosok. A következőben mi lesz? Portalanítok egy rózsaszín szőrpamaccsal? Na már csak az hiányozna, fúj! Szóval miután harmadjára is elröhögtem a dolgot, negyedjére csak sikerült terv szerint eljátszanom a lázadás vezetőjét. A táncosokkal együtt most egy alaksorba kellett futnom, ahonnan a külvilágtól már csak egy drótkerítés választ el, amit azonban őriznek és mikor már úgy tűnik, hogy nincs remény, egy védőburok-szerű valami alakul ki körülöttünk, és minden „klón” önálló emberré alakul, akik szabadon táncolnak örömükben. Eddig minden simán ment, de mint már említettem, a koreográfia-szerinti mozgás nem az erősségem, szóval a tánccal is meggyűlt a bajunk. Ilyenkor szívesen fogadnám Justin Timberlake segítségét az már biztos…vagy bárkiét, aki tud táncolni. Az operatőr persze azt hiszi azzal kurva sokat segít, hogy annyit mond balra vagy jobbra mozduljak. A kamera mögül könnyű dumálni baszki! Jó, sajnálom megint hisztis vagyok, de kezd elegem lenni ebből a napból, főleg, hogy egy falatot sem ettem, és olyankor nyűgös vagyok.

Este nyolc felé végeztünk a videoklip forgatásával, amiért hálát adtam a jó Istennek és amint tehettem, rohantam a bandatagokhoz.

-          Hát én kész vagyok…de legalább vége. Külső szemmel, hogy tetszett?

-          Őszintén szólva, mikor a fülkéknél szerencsétlenkedtél, azon jót derültem.

-          A kérdés nem feléd irányult Isaac, de értékelem az őszinteséged, tudom, hogy béna voltam. Alice-re vagyok kíváncsi, hogy érezte magát.

-          Én még életemben nem voltam egy forgatáson sem, de élmény volt nézni téged közben. Nagyon kíváncsi vagyok, mit hoznak ki a felvett részekből.

Na arra én is. – nevettem, aztán átkaroltam Tommyt és nyomtam az arcára egy puszit. -  Oké gyerekek, szerintem mi megyünk is. Elég volt a mai napból. Találkozunk holnap! Jó éjszakát mindenkinek. ByeBye! – egy ellenállhatatlan kacsintás a kis Alice-nek és már mentünk is. Nem tehetek róla, szeretek tetszeni az embereknek, és túl egyértelmű, hogy a lány oda van értem. Evvel nincs semmi baj, végül is rajongóként csatlakozott hozzánk. Idővel ez is elmúlik majd.

***

Elérkezett az első próba napja. Meglepő módon feltudtam kelni mindenféle külső segítség nélkül, szóval teljes mértékben büszke vagyok magamra, ugyanis még csak nem is késtem! Na erre varrjatok gombot! Egy évben ilyen egyszer fordul elő. A bandatagok meg is lepődtek rajta rendesen, bár ezt is Isaac vezette egy utánozhatatlan pofavágással, amin röhögtem is egy jót.

- Hol van Alice? – és valóban, a lányt nem találtam sehol, ellenben Jessicára újra Tommy társaságában leltem. Felkutattam az egész stúdiót, de semmi. Talán beteg let..de miért nem szólt nekem ide telefonon? Annyira rosszul van? Te jó ég, szegény! – Beteg a barátnőd? –kérdeztem aggodalommal a szememben, mire Jess elnevette magát és megfogta a vállam.

- Adam, ő maximum abba betegszik bele, mennyire imád téged. Jelen pillanatban a budin trónol, ha ennyire érdekel. – ja tényleg a női WC. Az egyetlen hely, ahova nem léphetek be. Mekkora barom vagyok, és már azt hittem a halálán van. Nem is mondtam többet, nehogy mégnagyobb hülyét csináljak magamból, bementem a próbaterembe és miközben a srácok hangoltak, én beénekeltem. Lassan Alice és Ashley is megérkezett egészen felderült arccal egymás mellett. Tényleg, észre sem vettem, hogy Ash sincs itt. Megárt ez a korán kelés, alig vagyok magamnál. Még a végén leszidom Isaacet, hogy miért nem gitározik…Na azért ennyire csak nem vagyok kóma. Alice észrevette, hogy a ritmussal problémáim vannak, így segítségképpen elkezdte azt a dalt játszani, amit épp énekeltem, majd a többiek is becsatlakoztak és kezdődhetett a próba. Így tényleg jobban ment, büszke voltam a csajra, hogy ilyen találékony. Mint annak idején Ashley, mikor elszakadt az a bigyója, ami tartja a gitárt és guggolva pengetett. Talpraesett banda! Isaac a szokásos 1000 Wattos vigyorával dobolt (meglepő módon póló az volt rajta kivételesen), Ash bevágta a pókerarcot flegmatesójával együtt (segítek: Tommy), Alice pedig felszabadultabban játszott, mint valaha és végig engem figyelt. Tudni illik, szeretek csavarni a dallamon, ahhoz pedig alkalmazkodni kell. A többiek már hozzászoktak, de ő még új, viszont egyenlőre állta a sarat. Kezdek egészen biztos lenni benne, hogy jól döntöttem, azzal, hogy őt választottam. Végtelenül tehetséges, kedves és találékony, arról nem is beszélve, hogy nem rontja a csapat arculatát (azaz szép). sőt. Egyenesen gyönyörű. Most mi van? Attól még tarthatok egy nőt szépnek, mert meleg vagyok, maximum nem kezdek ki vele. Bár ezt inkább Tommy előtt nem hangsúlyozom, mert még féltékeny lesz rá…A gondolkodásomból Isaac zökkentett ki, mikor minden zene leállt, és az egész banda engem bámult kikerekedett szemekkel.

 - Haver te tisztában vagy vele, mit énekeltél? – kérdezte már félig a szájára harpva a dobos, hogy ne röhögje menten el magát. Mit mondhattam? Kezdek féni. Értetlen arcomat látva, mindenki nevetésben tört ki és szinkronban válaszoltak.

- Cause I’m feeling so horny! (azaz kanos) Shady helyett! – ezen már nekem is nevetnem kellett. Ez eddig még nem forfult elő velem, viszont elég érdekesen jött ki az már biztos.

- Mi van Adam felizgultál Tommyka puszta látványára, hmm? – kérdezte egy ritka szemtelen vigyor kíséretében Ashley, mire csak vállat vontam és az említett személyre kacsintottam, aki ettől látszólag teljesen zavarba jött, és inkább elfordult. – Na jó, nem vagyok kíváncsi arra miket műveltek ti otthon, de édes egyetlen gyönyörű és tehetséges Adamem, megpróbálnál az énekésre koncentrálni? Tudom, hogy a közönség egy csoportos orgazmust él át, mikor ti egymásra hangolódtok, de ezt tartogassátok a színpadra, értem?

 - Igenis Ashley parancsnok! – a fejemhez kaptam a kezem, mint annak idején a katonaságban a kadétok a százados utasítására, amin csak forgatta a szemét, és folytattuk a dalt, de most már a helyes szöveggel. Furcsállom, hogy ebbe a felettébb érdekes beszélgetésbe Alice be sem kapcsolódott…nyilván még mindig zavarban van és nem mert senkit úgy kiosztani, mint például engem előbb Ash. Na akkor tartok neki egy újabb kiselőadást próba után arról, hogy emberek vagyunk, akik mellesleg leragadtak 15 éves szinten és szeretjük húzni a másikat. De most már tényleg az énekre kéne koncentrálni.

Minden rendben ment, egészen addig, amíg egy kevésbé ismert dal, a Runnin nem következett. Alice egy billentyűt sem tudott leütni. Eltartott egy ideig, mire leesett, hogy szerencsétlen még csak azokat a dalokat ismeri, amik fenn vannak az interneten. Ekkora egy gyíkot, mint én, hogy még ezt is elfelejtem! Leintettem mindenkit, hogy hallgassanak el, és egy határozott mozdulattal az előtérbe rántottam a lányt, aki kissé rémülten nézett rám. Nyilván azt hiszi, ő rontott el valamit. Hát nem.

- Sajnálom Alice, annyira hülye vagyok! Nem is mutattam meg az egész albumot, hisz még meg sem jelent. Nem várom el, hogy máris eltudd őket játszani, szóval majd odaadom a kottákat és egy saját bejáratú lemezt is, hogy gyakorolhass a következő alkalomra. Na, de akkor most jól figyelj, családi zenehallgatást rendezünk. Srácok gyertek be! – mindenki kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, de egy hellyel kevesebb volt, így hogy ne annak kelljen állnia, akinek ez az egész szól, Tommyt az ölembe ültettem, amin persze a többiek jót vigyorogtak, de csak egy szemforgatással tudtam nyugtázni a dolgot. Felcsendült szép sorjában mind a 15+2 szám, miket hihetetlen módon, még a nagyszájú Isaac is csendben hallgatott. Kicsit több, mint egy óra múlva végeztünk, de a csönd maradt, így a kezembe kellett vegyem az irányítást. – Nos, hogy tetszett?

- Egyszerűen….IMÁDOM! Az ütemek, a hangok, minden annyira egyben van és annyira átjön a tartalom, hogy el sem hiszem! Igazad volt a két pólust illetően. A CD első felében az embernek táncolhatnékja támad a hangsúlyos ritmusra, a másik részében, pedig legszívesebben sírnék. Oda vagyok a hangodért, élőben és stúdió verzióban is! Olyan érzelmes, olyan élettel teli és olyan gyönyörű, áh teljesen kész vagyok! – úgy néz ki Aliceből előjött a rajongó, de nem különösebben bántam a dolgot, mert jót tett az egomnak. Arról nem is beszélve, hogy szakmai tényekkel is alátámasztotta a dícséretét, szóval biztos lehettem abban, hogy zenei füllel hallgatta a számokat. Mégis meglepődött mindenki rajta, milyen hangosan is tud beszélni a lány, de mielőtt azt hihette volna, hogy rosszat mondott, megszólaltam.

- Először is köszönöm a dícséretet. Jól esik hallani, hogy valakinek tetszik, amit csinálok. Másodszor, tetszett, hogy megmagyaráztad mi miért nyerte el a tetszésed, amiért minden tiszteletem. Örülök, hogy téged választottunk.

- Ezek szerint nem zavar, hogy…még bennem van mekkora rajongóként mentem arra a válogatásra?

- Dehogy zavar! Épp ellenkezőleg. Annak csak örülni tudok, ha nem muszájból zenélsz velünk, hanem minden percét élvezed. Csak annyit kérek, hogy ne isteníts, mert én is csak egy zenész vagyok, akinek van szíve.

- De még mekkora. – mosolygott rám szívem szerelme, mire megjutalmaztam egy puszival és átkaroltam a derekát.

- Na ezt akkor most jól jegyezzétek meg, mert csak egyszer mondom el! /aki ismeri a Hallo! Hallo! című sorozatot, annak talán rémlik, hogy ebben a mondatban mi a poén/ - nézett utánozhatatlan fejjel ránk Ash, majd mély levegőt vett és folytatta azt a végtelenül fontos mondanivalóját. – Édesek vagytok.

- Hát bevallom, nem hittem, hogy ezt valaha pont tőled fogom hallani.

- Azért is jegyezd meg jól, mert többet nem lesz ilyen! Most is csak azért mondtam ki, mert elérzékenyültem a Cd második felén..

- Neked van lelked? – nézett csodálkozva Isaac a lányra, mire az csak fintorgott és finoman fejbekólintotta a szemtelen dobost.

- Igen képzeld, van.

- Nyugi Ashley, itt mindenki szeret, csak ő nem bírja sosem kihagyni, hogy beszóljon valakinek. – mosolyogtam rá, de csak vállat vont, aztán felállt és nyújtozkodva elköszönt, majd elsuhant.

- Neki meg mi baja van? – fordult felénk értetlenül Isaac, amin már csak a fejem fogtam. Most csak adja a hülyét, vagy tényleg ennyire nem ért a lányokhoz? Igen, Ashley lány, akármennyire is viselkedik fiúsan.

- Na szerinted? Öcsém, neki is vannak érzései, ez nem volt valami humoros beszólás a részedről. Nekem sem esne jól, de ő lány. Ők jobban a szívükre veszik, ha ilyet mondanak nekik. Ha elfogadsz egy jó tanácsot, holnap kérj tőle bocsánatot…

- Jó oké sajnálom..

- Ezt ne nekem mondd, hanem neki! – biccentettem a bejárati ajtó felé, mire sóhajtva felállt és Ash nevét mondogatva lépett ki a teremből. – Sajnálom az előbbi jelenetet, nem sokszor szokott ilyen lenni. Ash még semmin nem sértődött meg, bár ezt most megértem. De ezért ne ásd el Isaacet, mert rendes srác, csak néha nem bír a szájával.

- Eszembe sem jutott. Ő is ember. Hibázik. Nem fogom másképp kezelni őt sem. Amúgy is most én vagyok az újonc, nekik kell engem elfogadni, nem fordítva.

- Az már rég megtörtént. Már csak neked kell otthon érezned magad köztünk. Hisz látod, semmiben különbözünk a többi embertől.

- De igen. Ti jobbak vagytok. – mosolygott rám, amitől olyan ölelhetnékem támadt, hogy egy engesztelő puszi mellett kimásztam Tommy alól és szorosan magamhoz öleltem a lányt. Milyen forró…valószínűleg nincs hozzászokva, hogy ölelgetik. Pláne, ha a példaképe teszi. Mindenesetre látszott rajta, hogy neki is jól esett a dolog, így amíg nem vette a bátorságot, hogy ő is átkaroljon, el sem engedtem. A végén olyannyira megnyugodott, hogy a fejét rám hajtotta és lehunyta a szemét. Ezen csak mosolyogtam, de úgy éreztem ideje elengedni, mielőtt Tommy leharapja a fejem, szóval megsimítottam a hátát és lassan eltávolodtam. – Én megmondtam, hogy jobbak vagytok. Köszönöm az ölelést, nagyon…jól esett. – szégyenlősen lehajtotta a fejét, mire én felemeltem azt és a szemébe néztem.- Nincs ezen szégyellni való, tudhatnád, hogy szeretek ölelgetni, te pedig nagyon alkalmas vagy erre a célra. – vigyorogva vissza ültem Tommy mellé, aki továbbra is Jess-el társalgott a gitárokról, és ha jól hallottam, még meg is egyeztek, hogy ő fogja tanítani. Annak viszont örültem, hogy nem gyilkolt le a tekintetével az előző jelentért, hanem felfogta, hogy csak bátorítani akartam a lányt. – Na galambok kénytelenek lesztek elválni, mert mennünk kell, még mielőtt bezárnak minket és csak este jutunk ki. – nevettem, aztán az ajtó felé vettem az irányt, ami valóban nem nyílt. – Öh, srácok…ez tényleg zárva van.