14. fejezet

Reggel olyan 10 fele kászálódtam csak ki az ágyból, akkor is, mint akit fejbesóztak egy serpenyővel, úgy néztem ki. Szóval elképzelhetitek milyen csábító látványt nyújthattam. A konyhába érve azonban csak egy levelet találtam a pulton. Akkor láttam életemben először Ash kézírását, így ért kisebb meglepetés, milyen szép. Végül is lány...

„Dolgozni vagyok, reggeli az asztalon, kettő fele már otthon leszek. XoXo Ash <3”

Remek, akkor megint egyedül maradtam a gondolataimmal...na akkor bocsi kislány a leendő villanyszámláért, de valamivel meg kell törnöm a csendet. Benyomtam a Tv-t és kényelmesen elhelyezkedtem egy sonkás szendvics társaságában a kanapén.

-Szar, szar, láttam, szar, ismerem, unalmas, undorító, nem érdekel, szar...-nyomkodtam unottan a távkapcsolót, de mint látszik, nem találtam semmi értelmeset, szóval maradtam a jó öreg VH1-nél. De baromi rosszul tettem, mert hirtelen teljes képernyőn bámult vissza rám Adam lélegzetelállítóan dögös arca, és a bemondó elkezdett róla valamit dumálni.

„Adam Lambert a világhírű énekes hamarosan kirukkol második nagylemezével, ami elmondása szerint nagyot fog ütni, és sokkal személyesebb, mint az előző korong. Lambert mondhatni minden napját lekötik a CD körül folyó munkálatok, ugyanis a kiadási dátum csak tolódik és tolódik, a rajongók pedig egyre türelmetlenebbek. Nem is csodáljuk, mert már egy éve dolgoznak rajta, így nagy a nyomás Adamen, hisz tényleg mindent elsöprő teljesítményt kell nyújtania ennyi idő után, hogy kárpótolja hűséges Glambertjeit. Ám a sok munka mellett úgy néz ki akad ideje némi szórakozásra is, mert nemrégiben egy melegbárban kapcsolódott ki egy helyes fiú társaságában, és hírforrásunk szerint még egy csók is elcsattant, majd a pár együtt távozott a klubból. Talán rátalált a szerelem? Az említett férfi inspirálta pár új dal megalkotásában? Hamarosan kiderül!”

Tátott szájjal ittam a nő szavait, majd az eddigi kép eltűnt és helyébe pár reklám lépett. Percekig csak emésztettem a hallottakat, de mikor felfogtam, hogy mi is történt, remegve szorítottam össze az ajkam. Könnyektől csillogó szemekkel bámultam a semmibe, és kinyomtam a Tv-t. A szívem majd kettéhasadt, hogy csak úgy túllépett rajtam. Fel se hívott, nem is keresett, de már egy idegen pasival kavar. Eddig még élt bennem a remény, hogy talán még szeret, hogy annyira szenved, mint én, de tévedtem. Látszólag, már semmit sem jelentek neki, már is más társ után néz. Fájt. Mindennél jobban. Mindent, ami eddig fontos volt számomra elvesztettem. Itt a vége...elegem van. Felpattantam és elhomályosult tekintettel kutattam a konyhai fiókok között, hátha találok valami éleset. Végül találtam egy a célnak megfelelő kést, és visszadobtam magam a díványra, úgy fürkésztem a fényben csillogó pengét. Sosem hittem, hogy egyszer idáig jutok. Itt ülök a barátnőm lakásában reményvesztetten és azon filózom, hogy csak úgy lemondok a további életemről. Gyáva voltam, akárhányszor emeltem a csuklómhoz a kést, csak az asztalon landolt. A könnyeim szüntelen törtek elő, teljesen nincstelennek és elveszettnek éreztem magam. Rájöttem, hogy ez józanon nem fog menni, így kétségbeesetten kutattam valami tömény pia után, és miután feltúrtam az összes rohadt szekrényt, találtam pár eldugott üveget. Az összeset magamhoz öleltem, a hátamra feküdtem a pihe-puha kanapén és sorra öntöttem magamba a kesernyés nedűket. A második üveg után már egyre kevésbé tudtam magamról, csak annak a nőnek a szavai szóltak folyamatosan a fejemben.

-Hagyj már békén! Szállj ki a fejemből! A kurva életbe!!!- üvöltöztem és teljes erőből ütöttem-vágtam magam, a fejemet pedig a mellettem heverő asztalba, amitől éles fájdalom nyílalt végig a testemen és erőtlenül zuhantam vissza a párnák közé. Egyre csak sírtam, és térdeimet felhúzva fordultam az oldalamra, mikor megcsillant a fényben az egyetlen dolog, ami segíthet rajtam. Egy szebb helyre jutni, ahol többé nem kell éreznem. Remegő kézzel ragadtam meg a kést, könnyektől ázott arcomat az ég felé fordítottam, és még felidéztem a kellemes pillanatokat az életemből majd halkan súgtam.-Bocsáss meg...- hirtelen belevájtam az éles pengét a húsomba, amiből azonnal kiserkent a vér és lassan csordogált végig a karomon, majd a földre. Lehunyt szemmel vártam, hogy elhagyhassam ezt a világot, ami oly sok fájdalmat és csalódást okozott nekem. A pillanat egyre csak közeledett, mert a remegés abbamaradt, és már csak a saját vérem hűvös érintését éreztem, ahogy egyre kisebb iramban gördül végig rajtam, majd elsötétül minden.

„Ashley szemszöge”

-Korábban hazaengedtek Tommy, megyünk valahova?- rontottam be az ajtón és ledobtam a kulcsom az asztalra, de nem kaptam választ.- Biztos alszik az a lusta disznó! Na már csak azért sem fogom hagyni.- a vendégszoba fehérre mázolt faajtajához léptem, majd egy hirtelen mozdulattal beugrottam, de nem leltem őt sehol. Miután a házat újra csönd uralta, megcsapta a fülem valami idegesítő csöpögő hang, de nem a fürdőből származott. Visszaléptem a nappaliba, ahol egy lesápadt kart pillantottam meg erőtlenül lógni a kanapéról. Ám mikor közelebb merészkedtem lefagyott az arcomról a mosoly és kiült rá a rémület. Tekintetem a könnyes arcú Tommyra szegeztem, de a hang forrása nem innen fakadt. Félve tereltem lejjebb a szemem, de sajnos igazat kellett magamnak adnom. A vércseppek lassan csordultak végig a csuklóján, majd az ujjpeckeire érkezve egy hangos koppanással értek földet. A lábaim elgyengültek és lerogytam a fiú mellé. Lekaptam magamról a felsőm és a csuklójára tekerve próbáltam kétségbeesetten elszorítani az ütőerét, de a helyzet nem javult. A telefonom után nyúltam, de annyira remegtem, hogy csak az ötödik próbálkozásra sikerült tárcsáznom a mentősök számát. Az első mondat után elcsuklott a hangom, a dizspécser pedig dobálózott a kérdéseivel, de fel nem fogta volna, hogy most ez pont nem segít az összezavarodott lelkemen. Végül csak ledaráltam neki a történteket, de még a válaszát sem volt erőm megvárni, mert a készülék egyenesen kicsúszott a kezemből, és zokogva borultam a még meleg testre.

-Még nem hagyhatsz itt! Kérlek ne hagyj itt, kérlek Thomas tarts ki! Mindjárt itt vannak a mentősök, még pár percig kérlek!- könyörögtem a sírástól elszorított hangon és elhomályosult tekintettel fürkésztem az élettelennek tűnő testet. A szíve még dobogott, még élt, de már alig. Újra átöleltem és a mellkasába bújva hüppögtem tovább.- Miért tetted ezt? Istenem miért?- a fagyott légteret csak halk szipogásom törte meg, majd a hívás után eltelt két percen belül meg is érkeztek az életmentők.

-Minden rendben lesz, kérem nyugodjon meg és hagyja, hogy tegyük, amit kell.- fogta meg barátságosan a vállam az egyik, de ridegen ellöktem magamtól.

-Minden rendben? Rendben? Úgy néz ki, hogy minden rendben?! A legjobb barátom életveszélyben van, de minden rendben? Nem akarom, hogy meghaljon! Újra mosolyogni akarom látni, és jókat nevetni!- üvöltöztem teljes áhítottsággal, majd az arcom a kezeim közé temetve dőltem a földre. Minden további elfecsérelt szó nélkül tették Tommyt a hordágyra, ahonnan még épp lelógott a megsebzett keze. Láttam, hogy a pólóm anyaga megtelt vérrel, és Tom egyre jobban sápad.- Nem akarlak elveszíteni...-súgtam alig hallhatóan és visszadőltem a kanapéra. Üres tekintettel szemléltem a helyet, ahol előbb még akkora tömeg tolongott, most pedig kongott az ürességtől az egész ház. Felkapartam a földről a telefonom és tárcsáztam a névjegyzék első számát. Egy kicsöngés, kettő, három, és...

-Halo!

-Adam! Tommy öngyilkos lett! Most vitte el a mentő kérlek gyere ide, mert nem bírom egyedül! Könyörgöm!- ordítottam megtörten, de a választ meg sem vártam, csak kidobtam a kezemből a telefont és visszarogytam a díványra. 

Egy hangos kocsifékezést hallottam, majd egyszeriben Adam erős karjai közt éreztem magam, ahogy próbál megnyugtatni. Egy szót sem bírtam kinyögni, szorosan hozzábújtam, hogy kicsit biztonságban érezhessem magam. Rá se kellett nézzek, tudtam milyen arcot vághat a véres kés és kanapé, meg a többi láttán. Percekig szótlanul öleltük egymást, de már tudtam, hogy ideje kicsit beavatnom az általam tudott információkba, így kissé halkan és remegve ugyan, de belekezdtem a mesélésbe. A végére újra előtörtek a könnyeim, de Adamen is láttam, hogy már alig bírja tartani magát, így megint csak összebújtunk. Sokat segített, hogy volt mellettem valaki, de valahogy sejtettem, hogy neki ez még nehezebb, mint nekem. Hisz ők nem rég még együtt is voltak, és hónapok óta halálosan belé volt esve. Ugyan a szakításuk okait nem ismerem, de Adamet igen. Még mindig borzalmasan szereti, és pont ennyire megviseli, hogy így kell látnia, még ha nem is mutatja. BB nagyon ért az érzelmei elrejtéséhez, de ez már neki is sok volt. Remegve borult a vállamra és könnyektől ázott arccal fordult velem szembe. Még sosem láttam ilyen kétségbeesettnek. Talán még decemberben sem volt ilyen. Mint akiből kitépték egy részét, vagy nem is tudom, mihez lehetne hasonlítani. Egy szóval szívszorító látványt nyújtott, hát még a hangja...

-Ma már úgy sem me-mehetünk be hozzá. Eh-esetleg aludhatnék ná-nálad? Nincs már erőm haza vehzetni.

-Persze, én örülnék is neki, ha nem kéne egyedül maradnom ezen a helyen, ahol...-inkább nem is folytattam a mondatom, összeszedtem magam és a vendégszoba felé húztam, de megszólalt a vészcsengő, hogy talán jobb lenne nem Tomymra emlékeztetni még a környezettel is, így nagy dologra kellett elszánnom magam.- Van egy kis baj...velem kéne aludnod. Nem gond?

-Dehogy. Alapból se zavarna, de most aztán végképp leszarom.- már a puszta ábrázatától elöntött a bűntudat. Úgy éreztem az egész az én hibám. Én hagytam egyedül. Bár erre a végkimenetelre nem számítottam, hisz még tegnap élt benne valamilyen szintű remény. Valaminek történnie kellett. Valaminek, amihez köze van Adamnek. Mindenesetre inkább ráhagytam a dolgot, csak úgy ahogy voltam bedőltem az ágyba, mellém pedig BB. Még órák múlva is éreztem, ahogy nyugtalanul mocorog és ezzel szépen megrecsegteti az összes rohadt rugót az ágyban, de nem szóltam neki. A végén már a rugók szimfóniájától merültem álomba, bár azt nem mondhatom, hogy valami nyugodt volt az éjszakánk, de két három órát tudtam aludni. Adam nevében nem mondok inkább semmit, mert reggel úgy nézett ki, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt. Hiába beszéltem hozzá, mintha más világban élt volna. Mereven bámult maga elé és látszólag rendesen el volt merülve a gondolataiban, mert maximum ha egy dudaszóval lehetett volna visszazökkenteni a valóságba. Hagytam, hadd elmélkedjen, talán jobban jár, mintha visszakerül ebbe a dimenzióba. Dél fele járhatott az idő, és épp az ebédünk felett ültünk, amit unottan piszkált, majd hirtelen felugrott és rácsapott az asztalra.

-Nem bírom ezt a végtelen várakozást! Látnom kell Tommyt! Tudnom kell, hogy jól van-e vagy egyáltalán él-e még!- az utolsó mondatba beleremegett a hangja és nagyot nyelve rogyott vissza a székre, majd a saját haját tépve meresztett rám fájdalommal teli szemeket.- Kérlek Ash menjünk!

-Rendben. De ha...szóval így lehet csak rosszabb lesz...

-Nem érdekel! Látni a-k-a-r-o-m!- szótagolta sziszegve a szavakat. Látva, hogy úgy sem tudom meggyőzni, beleegyezően sóhajtottam és az ajtó felé vettem az irányt. Amint engedtem a kívánságának, felpattant és egyenesen futott az autóhoz, ahova igyekeztem követni, nehogy még belökjön.

-Adam lassíts! Karambolozni fogunk, kérlek kicsit lassabban!- kérleltem a lassan 200-zal száguldozó ideges srácot, akit látszólag hidegen hagytak a szavaim, mert tovább gyorsított. Már beleszédültem a látványba, szóval kezeim az arcom elé emeltem, hogy ha meghalunk még véletlenül de lássam előre. De szerencsére nem így lett, mert úgy néz ki Adam valami eszméletlen jó sofőr, ugyanis épségben faroltunk be a kórház parkolójába. Megragadta a kezem és türelmetlenül rángatott a recepcióra, ahol szinte leszedte a fiatalka lány fejét, hogy haladjon már.

-Második emelet jobbra. Kérem nem bántson! Új vagyok itt.- nyögte félve, mire csak egy lekezelő morgást kapott.

-Vettem észre...-húzta a srác a száját, majd nem is fecsérelt több időt, már húzott is tovább a lány által megadott irányba. Na igen, egyik kedvenc tulajdonságom benne, hogy ha fél vagy ideges, akkor szörnyen bunkó tud lenni. De most nagyon is megértem. Tiszta büszke vagyok magamra, hogy viszonylag normális maradtam. Na jó, a mentősös időszakot leszámítva. Elértünk a megadott ajtóhoz, de a doki beállt elénk, amit nem tett valami jól, mert ha valaki ingerült, erősebb az átlagnál. Valamit elhadart gyorsan arról, hogy nem kéne bemennünk mert ugyan él, de nagyon gyenge és pihenni kell hagyni. De Adamnek aztán mondhatta. Barátságtalanul lökte el magától a férfit, akit nekem kellett elkapjak, (értitek, NEKEM! Azzal a kemény Tommy méretű magasságommal...) és berontott az üresnek mondható kórterembe. Szegény kis betegre kisebb szívbajt hozott, mert riadtan fordult felénk, de amint meglátott rögtön vissza is feküdt.

-Adam kérlek menj el!- szólt remegő és halk hangon, de nem nézett a szemébe. A párnába rejtette az arcát és amennyire tőle telt, összehúzta magát. Adam meglepetten bámulta őt, mint aki fel sem fogta mit mondtak neki.

-Hogy...mi? B-biztos ezt akarod?

-Igen biztos. Kérlek menj el és többé ne gyere vissza!- éreztem, hogy kevés választja el a sírástól, sőt a könnyei lehet már csorogtak is, de persze tenni azt nem tudtam semmit, csak lemerevedve kapkodtam a fejem köztük. Se szó, se beszéd, BB nagyot nyelt és kifutott a folyosóra.

-Adam várj!- kiáltottam utána, de már hiába volt minden. Amennyire csak a lábai bírták rohant le a lépcsőn, ki a kórházból, majd ugyanazzal a sebességgel hajtott el, mint amilyennel jöttünk. Hogy mindezt honnan tudom? Onnan, hogy mindent végignéztem az ablakból. Jobbnak láttam azonban, ha én is lelépek, bár még azt sem tudtam, hogy Tommy miért űzte el őt. Nem is törtem a fejem rajta, nyomtam egy puszit a szőkeség arcára, és Adam után eredtem. Tudtam, hogy első útja valami kocsmába vezetne, vagy otthon túrná fel az egész italkészletét, és ezt meg kellett akadályoznom. Nem hagyhattam, hogy még ő is megpróbálja magát kinyírni. Komolyan kezd már elegem lenni belőle, hogy bébiszitterkednem kell két felnőtt férfi felett...

Alig parkoltam le, már rohantam is BB házába, mert szerencsémre nyitva hagyott maga mögött mindent. Besuhantam a bejárati ajtón, ahonnan megpillantottam Adamet már megint a vodkás üveggel a kezében, amit épp készült volna meghúzni, de kivertem a kezéből.

-Normális vagy? Mire megoldás az a kurva pia hmm? Arra, hogy meghalj? Hát kösz, abból én nem kérek! Magam sem tudom miért küldött el, lehet csak magányra vágyott, ne ásd el rögtön magad...

-De én tudom! Azért mert hatalmas hibát követtem el. Mindenről én tehetek! Mindenről!- üvöltözött és a földhöz vágta a másik palackot is.- Először elűztem magamtól a hülye piálás miatt, fel sem kerestem, az egyetlen infót rólam a Tv-ből kapta, ami nem volt más, minthogy valami idegen pasassal kavarok! Pedig kurvára nem! Régi ismerősöm, de a sajtó mindent felfúj. Ez volt gondolom az utolsó lökés, ami odáig vezetett, hogy ezt tegye. Gyűlölöm magam! Tönkretettem az életét! Mindent tönkretettem!- kiáltott már rekedt hangon, mert alig bírt magából valamit kipréselni, úgy kellett elfojtani a könnyeit. Rémült arccal szemléltem, ahogy teljesen kikel magából, majd sírva zuhan a földre. Nem igazán tudtam mit reagálni, de hogy kicsit jobban érezze magát, leguggoltam mellé és szorosan átöleltem.

-Nem, nincs igazad. Az én életem csak szebbé tetted és még annyi emberét. Felnéznek rád, tisztelnek. Tommy...ő más tészta. Erről a dologról nem tudok semmit, de kérlek ne okold magad! Nem csak te játszottál ebben közre.

-Felnéznek..és mégis mire? Egy romhalmazra? Ne is próbálj megnyugtatni, te is tudod, hogy hazugság. Miattam vesztette el az állását, így a pénzét és a lakását is, majd a reményét, hogy esetleg még szeretem. Lásd be Ashley....csak miattam tette, amit tett.- sóhajtott és a vállamra hajtotta a fejét. Sajnos abban van valami, amit mondott, de akkor elsődleges feladatom az volt, hogy kicsit megnyugtassam azt a feldúlt lelkét. Finoman simogattam a haját és a hátát, hogy abbamaradjon legalább a remegése, de nem jártam sikerrel. Úgy éreztem, hogy csak egyre rosszabbul van.

-Szerintem most feküdj le egy kicsit. Holnapra jobb lesz hidd el! Tommyval majd beszélek, de nehogy kárt tegyél magadban, mert akkor személyesen nyírlak ki!- utasítottam mosolyogva a megtört srácot és letöröltem a könnyeit, majd felsegítettem a földről és egy utolsó nagy öleléssel elbúcsúztam.