16. fejezet

Lassan nyitottam fel a szemeim és homályos tekintettel néztem magam elé. Állj..most akkor aludtam? Ránéztem az órára, ami este hatot mutatott én meg reggel jöttem ide, szóval igen, aludtam. Nagyot nyújtózkodtam és lesütöttem a szemem, hogy szemügyre vehessem a még nyugodtan szundikáló Adamet. Pont olyan pozícióban feküdt rajtam, mint pár órával ezelőtt. Mélyeket szippantott a már állottnak mondható levegőből és résnyire nyitott száján fújta ki. Annyira aranyos, hogy nyitott szájjal alszik, komolyan már ettől jobb kedvem lesz. Közelebb hajoltam és apró puszit leheltem a homlokára, mire elmosolyodott és egy utolsó nagy szusszanással rám meresztette cseppet álmos, de gyönyörű szemeit.

-Jó...öh mi is van most? Estét.- mormogta alig hallhatóan, mert még valószínűleg félálomban lehetett. Fejét visszaejtette a mellkasomra és gyengéden megölelt. El sem hiszem, hogy ez mennyire tudott már hiányozni. Valahogy az ő egyetlen érintése felér ezernyi szóval. Hogy bírtam egy veszekedés miatt otthagyni? Chh emberi természet, hogy addig nem tudod mid van, míg el nem veszíted...hát tény, hogy jelentős fordulatot vett a hozzáállásom, mikor annyi idő után először éreztem magam mellett.

-Mondták már, hogy hihetetlen édesen alszol?- intéztem egy barátságos vigyort felé és óvatosan felemeltem az arcát, hogy akkor már lássa is. A válasz egy viszonzott mosoly volt, majd újra rajtam termett. Olyan vicces, hogy ennyire álmos. Kíváncsi lennék mennyi időt vesz igénybe a szimpla hétköznapjain, hogy legalább felébredjen. Egy órát biztos.- Na ideje felkelni lassan, mert hat óra és gondolom még éjjel is szeretnél aludni. Hogy állsz a dologhoz?

-Maaaaaajd...-el sem hiszem, ez komolyan semmit nem változott. Pont olyan lusta, mint eddig. Idehalok, de nem tudok rá haragudni, hadd pihengessen, amíg rajtam teszi nem zavar.

-Szörnyű vagy.- nevettem és felborzoltam az egyre kócosabb, de még így is selymes éjfekete haját. Hát hiába, neki jól áll ez a szín, nem úgy, mint egyeseknek...brrr maradok a szőkénél az biztos. Vagy bármilyen világos színnél. Végül is már rózsaszín is voltam, onnantól kezdve már olyan mindegy.- Na tényleg keljünk fel kérlek, mert már mindenem elgémberedett.- és ekkor olyat tett, amihez már tényleg nincs hozzáfűzni valóm. Fogta magát, azt egy laza mozdulattal legördült rólam és tovább tunyult. Öregem azért még a lustaságnak is van határa, nem gondolod? Még csak a szemét sem nyitotta ki, a feje alá dugta a kezét és összegömbölyödve nyugizott. Felmerült bennem a kérdés, hogy egy tankcsatán kívül mivel lehetne felrázni, és alig egy percnyi gondolkodás után beugrott. Felé hajoltam, de sejthette mire készülök, mert kipattantak a szemei és felém fordulva tolt arrébb.

-Fenn vagyok, fenn vagyok, csak ne csikizz!- elképesztő mennyire ismer...mindegy, a lényeg, hogy a célom elértem, mert végre nem húzza a lóbőrt. Pacsi!

-Ideje volt te álomszuszék. Semmit nem változtál.- nevettem és a trikójánál fogva felhúztam ülő helyzetbe, nehogy visszaaludjon.

-Ahogy látom te se.- vigyorgott és egy hatalmas ásítás közepette nyújtózkodott egyet, így kihasználtam az alkalmat, és szorosan átöleltem. Tudom, olyan vagyok, mint valami kisgyerek, de azért az én helyzetem is meg lehet érteni.

-De hiányzott már ez. És én hülye észre sem vettem. Azt hittem, könnyebb lesz, ha végleg kizárlak az életemből, de nem. Úgy érzem már a legkevésbé sem vagyok depressziós, veled boldog tudok lenni.- az utolsó mondatomnál még jobban magamhoz szorítottam, mire finoman beletúrt a hajamba és megpuszilta az arcom.

-Én sosem gondoltam, hogy nélküled könnyebb lesz, de annyira sajnálom...mindazt, amit mondtam és tettem. Már azt hittem, hogy soha többé nem látlak. És mikor megtudtam azt...én, én nem tudom. Összetörtem és betegesen igyekeztem a közeledbe férkőzni, aztán elküldtél. Nos, ha akkor nem jön Ashley, már lehet nem úszom meg egy kis alkoholmérgezéssel...

-Nekem ő mentette meg az életem. Ha nem jön időben, már nem lennék itt. Bár megmondom őszintén, nem is akartam. Egészen addig, amíg a rajongókat meg nem láttam az ablakom alatt és Ash nem mondta el, hogy mennyire megviselt téged ez az egész. Visszavágytam hozzád, de ha nem ül le velem tegnap beszélni, akkor nem lett volna bátorságom eléd állni.

-Hihetetlen, hogy ez a csaj mindkettőnket megmentett...nem tudom, hogy meghálálni neki. Na de akkor mi...most újra...együtt vagyunk?- kérdezte félénken és lesütötte a tekintetét, hogy ne láthassam.

-Persze! Azért jöttem vissza, mert szeretlek!- éreztem, hogy megkönnyebbült, mert hosszan fújta ki a levegőt, majd az államnál fogva közelebb húzott és az ajkait lágyan az enyémre tapasztotta. A lepkék egyre csak gyűltek a gyomromban, a fejemben pedig petárdák durrogtak, mégis az egész csak egy pillanat volt, a hatása viszont megmaradt. A számra harapva néztem rá csillogó szemekkel és engedtem, hogy a kezeit a derekamra fonja. Jaj a gyomrom, meg a torkom, a fejem, a lábaim, az ááá! Rosszabb vagyok, mint valami tinédzser az első csóknál...

-El se hiszem, hogy újra ezt tudom belőled kiváltani. Olyan aranyos vagy ilyenkor.- lágyan megsimította az arcom, mire lehunytam a szemem és a kezem az övére csúsztatva ücsörögtünk. Tényleg, érzem, hogy őszintén boldog vagyok! Búcsút mondok a múltnak.

-Akkor elfelejtünk mindent? A vitánkat, az elválást, az önbántalmazást, mindent? Tiszta lap?

-Igen.- rendezte le a kérdéseim egyetlen szóval. Jó, nem fogok panaszkodni, hogy kicsit bővebb véleményt vártam, elvégre ez is mindent magába foglal. A fejem a vállára hajtva élveztem ki a pillanat mámorát, de eszembe jutott, hogy Ashley már biztos vár a részletes beszámolómmal együtt.

-Talán mennem kéne. Ashnél lakok, valószínűleg vár már..-hámoztam le magamról a karjait és felálltam, de megragadta a karom és visszarántott maga mellé.

-Nem mész sehova! Tud várni holnapig, ma az enyém vagy.

-De nála van minden cuccom, vele élek, legalábbis addig, amíg nem találok munkát...

-Állj! Ezt nekem nem mondta, hogy se lakásod, se munkád...de van megoldásom!- széles vigyor jelent meg az arcán és a vállamnál fogva maga elé húzott.- Visszajössz végre hozzánk a bandába, azzal továbbra is jól fogsz keresni, bár ez annyira nem is lenne mellettem fontos, de mindegy. Na szóval a másik ajánlatom, hogy esetleg ha van kedved, akkor...ide...költözhetnél hozzám. De persze csak ha akarsz. Megértem, ha időre van szükséged és..-nem engedtem, hogy befejezze a mondatot, mert arcát a kezeim közé kapva hosszan megcsókoltam, ezzel is megerősítve a válaszom.

-Nincs semmi de. Szívesen elfogadom mindkettőt, bár gondolom a csapat elég pipa rám, hogy csak úgy ki-be lépegetek folyton...

-Nem hinném. Szeretnek és már nagyon várnak vissza, élükön persze velem. De még gondolom nem játszhatsz ilyen kézzel. Majd ha jobban leszel. Na, de akkor komolyan hozzám költöznél?

-Igen, ha téged tényleg nem zavar...

-Na persze az pont az idegeimre megy, ha nem egyedül kell lennem a hatalmas lakásban. Szeretem a társaságot, főleg a tied, és nem lakhatsz örökre a barátnődnél, erre a célra vagyok itt én.

-Hehe, nem csak erre.- vigyorogtam és sejtelmesen végighúztam a körmöm a mellkasán.- Akkor maradhatok. Na és valami ötlet, hogy mit csináljunk? Esetleg bemehetnénk a városba.

-Hmm...van valami a tarsolyomban, de az meglepi. Szerintem tetszeni fog. Na szedjük össze magunkat, vagyis bocsi, te tökéletesen nézel ki, már csak én vagyok olyan, mint egy rossz csöves.- nevetett, majd felállt és bevonult a hálóba. Istenem, hogy ez az őszinte nevetés már mennyire hiányzott. Hogy vidámnak lássam. Még most sem tudom igazán felfogni, hogy tényleg újra együtt vagyunk...és mégis. Ráadásul még vele is fogok élni. Huh ez egy kicsit sok az én pihent agyamnak így egyszerre, majd részenként csak le fog esni. Nem vagyok tisztaságmániás, de az az állapot, már tényleg tűrhetetlen volt, szóval amíg őfelsége szépítkezett, nekiláttam egy kis rendet varázsolni. Arról inkább be sem számolok miket találtam a földön, nem hiszem, hogy bírnátok, de annyit elárulhatok, hogy azok miatt terjengett olyan...érdekes szag. Hétre csak elkészült a drága, és végre tényleg úgy nézett ki, mint az igazi Adam Lambert. A koszos trikót és mackónadrágot felváltotta világos Diesel nadrágja és fekete Gucci pólója, ami ugyan már kissé kopott volt, de teljesen odáig volt érte. A szetthez társult jól ismert Rick Owens bakancsa és pár koponyás kiegészítő, a haja pedig szokás szerint fel volt sprayezve és feketével volt kihúzva a szeme. Eleinte szólni sem bírtam, csak elismerően néztem végig a srácon, aki a reakcióm látva elégedetten vigyorgott és mellém lépett.

-Látom így már jobban tetszek. De neked sincs okod panaszra...na induljunk!- a kezem felé nyúlt, de bizonytalanul húzta mégis vissza azt, de közelebb húzódtam és összekulcsoltam az ujjaink, mire meglepetten nézett rám.

-Új élet, új felfogás. Nem érdekel ki lát meg, büszke vagyok arra, hogy egy ilyen ember társa lehetek, mint te.

-Jobbat nem is kívánhatnék nálad esküszöm.- cuppanós puszit nyomott az arcomra, majd kisfiús mosollyal az arcán lépett ki a kapun és ült be a kocsiba. Tényleg olyan, mint egy gyerek, hogy ennyivel boldoggá tudom tenni. Ám ez a felvetésem, csak akkor bizonyosodott be igazán, mikor leparkoltunk a vidámpark mellett.- Itt is vagyunk.

-Ez most komoly?- nevettem fennhangon és a hatalmas hullámvasutat szemléltem.

-Halálosan. Lehet, hogy már 30 éves öreg trotty vagyok, de szeretem az effajta szórakozást na...-nem bírtam ki, még ezen is muszáj volt nevetnem és mikor kiszálltunk, a karjaiba borultam.

-Öreg, a szart vagy öreg...amúgy köszi a bókot, én is annyi vagyok...-vágtam egy irtó sértődött képet, de mielőtt magyarázkodásba kezdhetett volna befogtam a száját és vigyorogva a pénztár felé vonszoltam.- Csak vicceltem, de az ember sosem lehet elég öreg a játékokhoz. Viszont figyelmeztetlek, hogy imádom az extrém dolgokat, szóval lehet ez nem volt valami nyerő ötlet, hogy ide hoztál.

-Akkor elleszünk, mert bármire képes vagyok felülni a hülyeség kedvéért.- kacsintott és a szöszke pénztáros lány felé fordult, aki kis híján lefordult a székről, amint meglátta kivel van dolga. Adam csak jót mosolygott a dolgon, és mivel a lány egy szót sem tudod kinyögni, aláírt neki egy papírost, elvette a jegyeket és oda tolt még jelentős összegnyi borravalót is, de Saraht (ez állt a névtábláján, ennyire okos még nem vagyok, hogy kitaláljam a tenyeréből, hogy hívják, csak majdnem...na kezdődik Adam hatása) látszólag jobban foglalkoztatta az aláírt cédula, mert halk visongást hallatott és magához ölelve a cetlit fordult a további bejutni kívánó emberek felé. Alig fordultunk be a sarkon, szinte megvakítottak a villódzó fények és kellett pár perc, hogy hozzájuk tudjon szokni a szemem. Egyből afelé a hullámvasút felé vettük az irányt, amivel nemrég szemeztem, és amíg a sorban ácsorogtunk, elrágcsáltunk egy zacskó mogyorót. Na most mi van? Szeretünk enni, ez is egy a sok közös vonás közül. Mikor végre sorra kerültünk pont akkor nyomtam be az utolsó darabot, ám ahogy beültünk az egyik kocsiba, kezdett olyan érzésem lenni, hogy hatalmas hülyeség volt ezelőtt enni, ugyanis a pálya egy meredek emelkedővel kezdődött és ki tudja mennyi átfordulással folytatódott, szóval nem valami gyomorkímélő az biztos. Az indulást megelőzte egy hangos visszaszámlálás, ami számomra egyet jelentett azzal, hogy hány másodpercen belül rókázok valakit nyakon. De készüljetek fel...ugyan végig üvöltöztük az egészet Adammel, egyáltalán nem voltunk rosszul. Sőt, teljesen el is feledkeztem a rosszullétről, mert az adrenalin szintem az egekbe szökött és kilépve is ugráltam, mint valami nikkelbolha.

-Még egyszer még egyszeeeeer!!!- könyörögtem, mint a gyerek az anyjának és boci szemeket meresztettem Adamre, aki csak vigyorgott és a katapultáló felé mutatott. Na bármit, csak azt nem. Ez ki akar nyírni? Fél zacsinyi kaja után még táncoltassam meg a gyomrom. Persze, ez az egyetlen vágyam, szerintem tovább nem kísértem a sorsot, mert ha eddig nem is, de eközben 100%, hogy nem bírnám tovább visszatartani a cuccot. De Adamnek mégis ki tud ellenállni? Hát én nem. Sikerült belerángatnia a dologba és csak akkor jöttem rá, hogy ez felér egy merénylettel magam ellen, mikor már be voltak csatolva az öveink.- Hallod én meggondoltam magam, szálljunk le kérlek!- késő bánat, a következő pillanatban már csak azt éreztem, hogy megszűnik a gravitáció és a gyomrom helyet cserél a lépemmel. Nem volt valami kellemes érzés, pedig alapállapotban élveztem volna, de az nem most volt. Már kezeimet összetéve imádkoztam a jóistenhez, hogy legyen már vége, mire kijutottam. A hajam égnek állt, a szívem vadul vert és az első dolgom volt elrohanni a WC-re. Adam jót derült rajtam, még pár méter távolságból is hallatszott. Csak azt nem értem ő ezt, hogy bírja. Kecskegyomra van én erre fogadni mernék. Ez már nem emberi, vagy csak én vagyok ilyen nyápic, de mindegy is, egyszer csak nem fogja tovább tartani és akkor majd én röhögök. Muhahaha! Na jó, nem leszek gonosz.- Oké most én választok mire ülünk fel!- utasítottam, amint visszaértem, mielőtt még berángatott volna valamilyen másik pörgő-forgó szarságba. Kettőt tippelhettek hova húztam be. Nem, nem a babahintába, hanem az örök kedvencembe, a dodzsembe! Világ életemben odáig voltam érte, már kis szaros koromban is vezettem, bár nem sok sikerrel, de az már mellékes. Azért felnőtt koromra csak sikerült elsajátítanom a vezetés rejtelmeit, és készen álltam ronggyá verni Adamet. Amúgy kicsit sem nézhettünk ki hülyén a sok tizenéves között a 30 évünkkel söpörni egy bogár méretű kocsiban. Mivel túl nagy nem vagyok, egész kényelmesen elhelyezkedtem, ellentétben BB-vel, aki sehogy nem óhajtott kényelmes helyet találni magának. Nem is csodálom majdnem 190 centivel és 45-ös lábbal...Hehe kellett neked ilyen colosra nőnöd! Életemben talán másodszorra örülök neki, hogy pici vagyok. Összességében ezért utálok túl közel állni hozzá, mert tök seggdugasznak érzem magam mellette. Elkalandoztak a gondolatim, vissza a jelenbe!

-Elkaplak cica!- kiáltotta és alig kaptam hátra a fejem, már belém is jött és a kocsimmal együtt felkenődtem a falra. Elég röhejes látványt nyújtott összehúzódzkodva a számára mini dodzsemben, szóval kuncogtam is rajta egy sort, de megszívtam, mert megint csak sarokba szorítva találtam magam. Valaki a segítségemre sietett és arrébb lökte Adamet, így eltudtam spurizni, majd hogy bosszút álljak, együtt támadtunk rá, szóval esélye sem volt.- Hé ez így nem fair! Ketten egy ellen srácok? Na ezért még kapsz Tommy!- lengette fenyegetően az ujját a magasban, mire csak nyelvet nyújtottam és tovább kergetőztünk, mikor leállították a menetet.

-Aj, ne már!- hallattunk azonos véleményt mindnyájan, de nem volt mese, el kellett hagyni a pályát. Kicsit csalódott voltam, mert az a pár perc gyorsan elszállt, de a vigyort nem lehetett vésővel se levakarni az arcomról. Hálásan ugrottam Adam nyakába, aki nem értette a dolgot, de magához ölelt.

-Köszönöm ezt a csodás napot, tényleg olyan jól érzem magam, mint már régen!

-Igazán nincs mit édes, mert én is így vagyok vele.- édes...nem is sejti milyen jól esett ez a megszólítás. Vagy talán mégis, mert elégedett mosollyal az arcán dobott egy puszit az enyémre és kézen fogva sétálgattunk a cikázó fények között. Még elvoltunk egy ideig, de már vágytam haza, amit ő is észrevett és a kijárat felé vettük az irányt.- Viszlát kislány!- integetett kedvesen Sarahnak, aki megint csak elakart búcsúzni az életétől, mert a szívéhez kapva intett bizonytalanul vissza.

-Miket ki nem hozol az emberből. Ez a lány egy igazi rajongód, ahogy elnézem.- mosolyogtam miközben ledobtam magam a kényelmes ülésre.

-Legalább az ő napját is megszépítettem. Komolyan amellett, hogy kifejezhetem a művészetem, ezt imádom a legjobban a sok szar mellett a hírnévben, hogy örömet tudok okozni az embereknek és csupa pozitív visszajelzést kapok.

-De még milyen örömet.- bújtam egy pillanatra hozzá, amit egy rövid csókkal jutalmazott és elhajtottunk. Egészen ránk sötétedett, az utcákat már csak a lámpák és kocsik szűrt fénye világította meg, ezzel kellemes hangulatot kölcsönözve az egyébként nyüzsgő belvárosnak. Még szerencse, hogy Adam kijjebb lakik, bele is őrülnék a folyamatos zajongásba. Már Ashnél is zavaró volt. Basszus,Ashley! Még csak SMS-t sem küldtem neki, hogy kimaradok éjszakára. Meg fog nyúzni holnap, ha elmegyek a cuccaimért. De szerencsére a gondolatom nem igazolódott be, mert a telefonom kijelzőjén az ő neve állt egy üzenet embléma mellett.

„Látom elvagytok srácok, érezzétek jól magatokat ;)” huh mekkora kő esett le a szívemről. A dolgot Adam is észrevette mert kérdőn nézett rám, mégis mit sóhajtozok, így mikor lefékezett az orra alá dugtam a telefont.

-De még milyen jól.- vigyorgott, majd kiemelkedett a kocsiból és a kezemet keresve lépett mellém. Hagytam, hadd küzdjön meg érte, mindig elhúztam, így mint valami macska vadászott a mancsomra, amit amint megszerzett szorosan rámarkolt és a bejáratig el sem engedte.- Az enyém vagy baby, nem engedlek sehova.

-Nem is megyek.- húztam be a házba, ahova beérve nagyot ásítottam és Adamre dőltem.- Kérlek menjünk aludni! Rendesen elszaladt az idő, már éjfél van.

-Rendben, adok ruhát.- mielőtt elmehetett volna visszarántottam és egyik szemöldököm felhúzva néztem rá.

-Te ruhában szoktál aludni? Én alsógatyában...és most te is abban fogsz, mert idegesít ha valaki pizsiben alszik mellettem!

-Értem én. Leakarod varázsolni a ruhát rólam mi?- kacéran vigyorgott, majd elnevette magát és a hálóba belépve első dolga volt lehúzni a bakancsát. Nem értem, hogy nem sül bele ilyen melegben. És a meglepő az, hogy még csak ki sem dőltem a lábszagtól, mert még az sincs neki. Nem is tudja milyen szerencsés...

-Na vetkőzz és aludjunk.- nevettem én is, majd gyorsan ledobáltam a ruháimat a földre és azonnal bebújtam a jó puha ágyikóba. Be kell ismernem, innen tényleg nem lehet egyszerű kikelni reggelente, mint valami mágnes húz magához. Lassacskán Adam is csak elkészült, de alig hajtotta le a fejét, már hozzábújtam és lehunytam a szemem. Úgy vettem észre, ez nem elég neki, mert megfogott és felhúzott a mellkasára, de így legalább teljesen áttudtam ölelni, és pár perc alatt álomba merültem forró testét érezve.