2. évad ~ 5. fejezet

/Tudom, most ez rövidebb, mint szokott lenni, de lemaradtam az írással magamhoz képest, holnaptól pedig nem is tartózkodom majd otthon, szóval egy ideig ne várjatok új részt :/ előre is bocsi, igyekszem behozni a lemaradásom! Köszönöm a türelmet :)/

Lassan és üresen teltek a hétköznapok. Egyre csak a telefont bámultam, hátha Tommy keres, de nem így történt. Már lassan kezdtem feladni a reményt, hogy valaha felhív. Mit is reméltem?! Csak odaállítok, elmondok 20 bővített mondatot és minden meg lesz bocsátva? Néha fáj, milyen naív tudok lenni. Hogy tereljem a figyelmem elfogadtam minden interjú felkérést, és a szokásos mosollyal az arcomon válaszolgattam a kérdésekre. A sztárság két részből áll. A valódi éned, és a médiabeli, aki folyton mosolyog, nevetgél, és úgy tesz, mintha minden éjjel rózsaszínt hányna. Eddig őszinte volt ez az arcom, is, de most minden apró poént erőltetnem kellett, főleg, mikor a Tommyval való kapcsolatomról kérdeztek. Olyankor a vérem jégkásává fagyott, minden milliméternél felhasítva az ereim, és csak nagyon nyögve nyelősen köptem oda valami választ, ami annyiból állt, hogy: Megvagyunk. Ugye, milyen meggyőző? Az. Egyik nap valahol San Fransiscoban lehettem, ahol elő kellett pár dalt akusztikusan adnom, mikor megcsörrent a telefonom. Eleinte fel sem figyeltem rá, lekötött, hogy egy ismeretlen pasi gitározik mellettem, nem az én drágaságom, ám a kijelzőn pont az ő neve állt, mikor végre meguntam a csengőhangom hallgatását és kezeim közé vettem a telefont. Levegőt is elfelejtettem venni, csak akkor tértem magamhoz, mikor már homályosan láttam, így érdekesre sikerült a köszönés, mikor végre remegő kézzel elhúztam a „hívás fogadása” gombot a képernyőn.

-          Halo? – feltehetőleg ebből csak az a bizonyos „h” betű hallatszódhatott ki, ugyanis a köszönést egy hangos levegővétel követte, hogy el ne ájuljak hirtelen.

-          Adam, gondolkoztam…szeretnék veled beszélni, nagyon fontos lenne. Ide tudsz jönni? – hangja halk és bizonytalan volt, mégis valamelyest megnyugtatott, amit mondott, mert így van még némi esélyem, és feléledhet bennem a remény.

-          Természetesen! Most nem otthon tartózkodom, szóval 2 óra, mire odaérek.

-          Rendben várlak! – alig hadarta ezt el, levágta a telefont, ami kissé meglepett, de igyekeztem nem túlgondolni ezt is. Örömmel a szívemben hagytam mindent magam mögött, s kocsiba ülve szeltem az országutat. Ahogy a választóvonal, úgy pörgött le előttem közös életünk minden egyes pillanata. Boldog és szomorú emlékek, melyek merőben megváltoztatták az életem. Nem is értem, miért mondtam anno, hogy megbántam azt a napot, mikor beleszerettem  hiszen ez messze van az igazságtól Igaz, túl sok rosszat éltünk meg, de mindig végül együtt maradtunk és ez nem lehet véletlen. Most is, ha nem iszom le magam a sárga földig, mindez meg se történik. De már megint miért emésztem magam a múlton? Sosem fogok magamnak megbocsátani, de ideje új fejezetet nyitni az életemben és lezárni az eddigit. Akár része lesz Ő, akár nem. Mindenesetre mertem remélni, hogy azért hív, mert pozitív értelemben döntött, bár nem tűnt túl magabiztosnak. Talán ez a találkozó dönt el mindent? Egy biztos. Nem szúrhatom el.

Mindössze pár kilométer választott el Los Angeles-től, és a gyomrom táncot járt. Olyan ideges, mint ekkor, már rég voltam. Ujjaim egyre csak koppantak a kormánykeréken  melynek zaját igyekeztem a rádióval elnyomni, de ott is valami üvöltözős zene ment, ami növelte a feszültséget. Hogy még véletlenül se legyen könnyű dolgom, az időjárás is ellenem fordult, és mint derült égből villámcsapás zúdult rám az ég. Azt hittem menten infarktust kapok. Hiszen én is zuhogó esőben adtam ki az útját, mi van, ha a Karma ezt készül visszaadni? Túl sok jel utalt ennek az elméletnek bizonyosságára, így már folyt rólam a víz is az idegtől. Ismerős házat véltem kitűnni a záporból, mitől elengedtem a gázt és leparkoltam az út szélére. Muszáj voltam valahogy összeszedni magam, ám, mikor a kormányra borultam valaki kopogtatott az ablakon. Kelletlenül húztam le, mire egy rendőrnővel találtam szembe magam.

-          Na, most vagy megbüntetem, vagy ad egy aláírást és szépen elhajt. – már csak egy pénzbírság hiányzott a boldogságomhoz, szóval szokásos mosolyom felöltve firkantottam rá a nevem pár papírra, aztán lassan kigurultam az útra. Végül rájöttem miért akart lemeszelni, ugyanis kocsibejáró elé sikerült parkolnom. Adam, zseniális vagy!

A lehető leglassabban közeledtem a ház felé, aminek pár sofőr kifejezetten örült, és pár kedves beszólás után végül csak odaértem. Mély levegő… Miután félig-meddig összeszedtem magam, kinyitottam az ajtót, ám ekkor szembesültem csak vele, hogy egy fia esernyőm nincs, ami azt illeti még egy kicseszett kabátom se, szóval kellő mennyiségű elfojtott káromkodás és morgás után úgy szálltam ki az autóból. Persze mire az ajtóhoz értem, már facsarni lehetett belőlem a vizet, a hajam rakoncátlanul a bőrömre tapadt, pont, mint a ruháim. Ezt még tetézte, hogy valami okból zárva volt a főbejárat, így ott kellett ácsorognom, még egy ideig. Türelmetlenül nyomogattam a csengőt, mikor egy esernyőt hallottam kattanni, és Tommy termett előttem. Szőke tincsei a szemébe lógtak, és szokásához híven tiszta feketében volt, így csak remélni mertem, hogy nem gyászolni készül. Mindazonáltal már a puszta látványa lángra lobbantotta a szívem, és nehezen álltam meg, hogy ne öleljem teljesen magamhoz.

-          Szia!

-          Hello.. – feltűnően igyekezett kerülni tekintetem, ami nyugtalanított, de elhatároztam, hogy semmin nem elmélkedek, amíg konkrétan nem mond valamit, szóval az aggodalmam lenyeltem a felgyülemlett nyálammal együtt és az autóhoz kísértem. Szégyelltem bekérezkedni a menedéket nyújtó tető alá, így továbbra is tűrtem a fejemen koppanó esőcseppeket, míg be nem ültünk. Rég nem voltuk így együtt..ami azt illeti régóta nem is voltunk sehogy egy térségben.

-          Tudom, hogy bunkóság lesz, de kénytelen vagyok megkérni valamire. Szeretnék átöltözni, mert bőrig áztam. Nem lenne gond, ha hozzám…mennénk?

-          Eleve úgy terveztem ott leszünk, ahol mindez elkezdődött, csak persze bent, szóval. .persze, menjünk oda. – a további út kínos csendben telt, egyikőnk sem mert szólni, ami tőlem szokatlan, hisz legtöbbször be nem áll a szám. Ezernyi kérdésem volt hozzá, mégsem tettem fel egyet se. Azt vártam, hogy maga nyilatkozzon, milyen érzései vannak velem kapcsolatban, nem akartam befolyásolni. Otthon úriember módjára kinyitottam neki a jármű ajtaját, és a házba is előre engedtem, ám ez keserédes érzés volt, hiszen valaha nem kellett vendégként tekintenem rá…

-          Akkor gyorsan embert varázsolok magamból, addig ér…vagyis ülj csak le! – már majdnem kimondtam, hogy érezze otthon magát, de abba belehasadt volna a szívem, szóval inkább elharaptam az egészet és felsuhantam a szobába. Nem igazán érdekelt hogy nézek ki, gyorsan megtörölköztem, felhúztam valami laza farmert és inget, aztán felborzolva a hajam baktattam le a lépcsőn. Éreztem tekintetét a bőrömön, szinte égetett. Leplezni próbálván az izgalmam foglaltam helyet mellette, mire nagyot sóhajtott és most először annyi idő után a szemembe nézett.

-          Komolyan gondoltad, amit múltkor mondtál? Hogy nem tudsz nélkülem élni és azt kívánod bár ne történt volna, ami történt?

-          Teljesen. Én mindig őszinte vagyok, minden a szemembe van írva, én pedig rád néztem akkor és most is. Mindent halálosan komolyan gondoltam, de rád hagytam a döntést.

-          Tudom, de csak akkor tudok dönteni, ha egy kérésem telesíted. Nem tudok 100%-osan túllépni ezen az időszakon, valahogy már nem lenne igazi a kapcsolatunk, ha mindent onnan kezdenénk, ahol abbahagytuk, szóval azt kérném, hogy induljunk tiszta lappal. Randizgassunk…ilyenek…persze csak akkor, ha csak és kizárólag velem szeretnél lenni. – teljességgel zavarba jött, arcát elöntötte a vér és újra kerülve a tekintetem motyogott, amin mosolyognom kellett, ám mikor befejezte a mondanivalóját, hatalmas kő esett le a szívemről, és már hajoltam őt átölelni, de leesett, hogy lassú lépéseket kért, így óvatosan a kezem az övére helyeztem összekulcsolva az ujjaink, mire érezhetően megremegett.

-          Kezdetnek jó lesz?

-          Tökéletes. – és megtörtént. Annyi idő után újra láttam egy halvány mosolyt hibátlan arcán, mitől öröm szökött a szívembe és alig bírtam visszafogni az előtörni kívánó visítást. Rosszabb vagyok, mint egy szerelmes tinédzser lány, tudom, de Istenem, ha most kaptam vissza az életem! Vagyis, ezt még nem kiabálom el, de jó alapja volt az új közös életünknek ez a pillanat. Kellemesen csalódtam, hisz arra számítottam az eső annak a jele, hogy minden olyan lesz, mint az elmúlt alkalommal.

-          És esetleg… megengedsz egy ölelést? – nem vagyok valami törzsgyökeres profi randizás terén, sosem ment nekem az ilyesmi, így halvány lila gőzöm nem volt róla egy újrakezdés alkalmával mit szabad elsőnek és mit nem. Szerencsére a válasz egy mosoly volt, miközben közvetlen mellém kuporodott. Ezt igennek tituláltam, így felé fordulva teljesen magamhoz öleltem a fiút. Annyira hiányzott már. Újra éreztem mesés illatát, ahogy selymes haja simogatja az arcom s szíve heves dobogását. Mesés pillanat volt, azonban nem akartam, hogy véget érjen. Percekig szótlanul szorítottam, amit látszólag nem ellenzett, sőt arcát a karomba fúrva helyezkedett kényelembe. Ugyan ő nem karolt át, nem is vártam, de nem bírtam magammal. Gyengéden alá nyúlva nagyon óvatosan az ölembe húztam, nehogy feltűnjön neki a helyzetváltozás és még elmenjen. Rögtön megrezzent és próbált szabadulni a karjaimból, de látva, hogy ez lehetetlen, gyorsan megbékélt a helyzettel, és úgy dőlt nekem. Ahogy mellkasa az enyémnek feszült éreztem csak igazán sebesen dobogó szívét, min jót mosolyogtam. Annyi minden csábított, de nem mertem megtenni. Hogy a hajába túrjak, végig simítsam a hátát, a testét, csókolgassam a nyakát…ezek vajon mely randi után lesznek elérhető opciók? Na, elég Adam, ne legyél türelmetlen, már ez is hatalmas szó, hogy veled marad!

Fogalmam sincs meddig ültünk így egymáshoz bújva, nem éreztem az időt, csak őt. Figyeltem minden egyes szusszanására, ha megmoccant, ha kinyitotta a szemét, mindenről tudtam. Elvarázsolt a közelsége, azt akartam örökre maradjon itt velem, bár tudtam, hogy ez pillanatnyilag lehetetlen, de majd egy napon… Végül az ölelkezést telefonja éles ricsaja szakította meg, amitől mindketten olyan szívbajt kaptunk, hogy szegény majdnem leesett és a nyakamba kapaszkodva kellett magát visszahúznia az ölembe. Ez nagyon tetszett, hogy nem ugrott el rögtön, ezt féloldalas vigyorom is kifejezte, mely már a védjegyemmé vált az idő során. Alice dühös hangját véltem felfedezni a vonal túlsó végén, mire kivettem a riadt fiú kezéből a készüléket és átvállaltam a leordítandó személy feladatát.

-          Máris viszem haza nyugalom. – meg sem vártam semmiféle reakciót, azonnal kinyomtam, de megvallom őszintén…semmi kedvem nem volt felállni. Végre itt van velem, erre nem itt lakik. Ilyen még alig volt a kapcsolatunk során, szóval egy bánatos sóhajtás után elengedtem a derekát, és óvatosan felálltam, hogy ő is jöjjön velem. A távolság közöttünk azonban nem nőtt, így közel hajolva az arcához simítottam végig ujjaimmal állkapcsa vonalát. – Gyere még! – suttogtam a már megszokott csillogással a szememben, mire elpirult és tekintetét inkább a földre szegezte.

-          Ha hívsz, mindenképpen. Jó volt…ez…a…nap… - arcát újra elöntötte a vér, és lehelete is forróvá vált, mitől nekem is pillangók szabadultak fel a gyomromban, és még utoljára átöleltem, hogy fejét a vállamra hajthassa.

-          Akkor hamar kereslek majd. – miközben elengedtem tenyerem gondosan végigjárta felső testét, mintha csak véletlen lett volna, pedig pont nem az volt. Elfordulva újra vigyorra húzódott a szám, hisz még mindig tökéletes testnek volt birtokában, ami csak nehezítette a dolgom, hogy fogjam vissza magam. Kifelé menet végig szorosan mellette sétáltam, néha megint az előzőhöz hasonló „véletlen” érintkezésekkel, míg el nem értünk a kocsiig. Mint mikor jöttünk, úgy nyitottam neki ajtót, ám a visszafele vezető út újra csendben telt, de már nem bántam. Boldog voltam mert kaptam egy esélyt, még ha meg sem érdemeltem. Sajnos gyorsan az út végére értünk, ahol saját testi épségem érdekében inkább csak a főbejáratig kísértem, nehogy Alice nekem essen, hogy volt merszem „elrabolni” Tommyt, mikor ő világosan megmondta, hogy tilos még beszélnem is vele. A köszönéssel azonban gondjaim voltak. Most akkor, ezt…hogy? Csók: nem. Puszi: talán, de hova? Ölelés: már elege lehet belőle. Semmit nem tudtam, tanácstalanul méregettem, hátha ad valami nonverbális jelet mit akar, de mivel csak értetlenül pásztázott mégis mire várok a második mellett döntöttem és leheletnyi puszit nyomtam az arcára, majd azzal a lendülettel elsuhantam, nehogy számon kérhesse a dolgot. A szívem majd kiugrott a helyéről, a fejem lüktetett és úgy éreztem mindenem perzselően forró, mihelyt visszaértem az autómba. Legszívesebben világgá kürtöltem volna a boldogságom, annyira…erre nincs szó mit éreztem akkor. Feléledt bennem a remény, hogy egyszer minden helyrejön, és újra boldog párként élhetjük hétköznapjaink, ám ehhez még hosszú út vezetett. De kész voltam felszállni a hullámvasútra, akármit is hoz a jövő.