2. évad ~ 4. fejezet

„Ashley szemszöge”

Már megint nekem kellett felkaparni a földről az egyik lelki sérült darabjait. Egyenesen remek. Ha belegondolok, életem felét az ő ápolásukkal töltöttem eddig, és most megint erre van szükség. Hogy min vesznek ezek állandóan össze, a fasz se tudja, de már kezd az agyamra menni, hogy mindig nekem kell anyáskodnom felettük. Igaz, szerencsére most volt segítségem, két depresszióssal semmire se mennék. Eleve én kaptam a kemény diót…Adamet. Makacs és önfejű, sosem hallgat szinte senkire, feladta a leckét rendesen. Bár…a kis Tommy összetört szívét sem lenne türelmem a helyére rakni, akkor már a hasonló súlycsoporttal kezdek. Adamet egyedül a kis szőke hercege tudta a padlóra küldeni, de az folyamatosan. Istenem, csak egy évet bírnának ki mindenféle halálközeli élmények nélkül.

A szupersztár háza elé érve dilemmáztam egy ideig mitévő legyek, ugyanis a drága elérhetetlen volt, és nem igazán óhajtott emlékezni az agyam egy több, mint fél évvel ezelőtti kódra. És mi van, ha azóta megváltoztatta? Kész. Fél órányi felesleges próbálkozás után, már nem kockáztattam tovább, féltem, még a nyakamra hozom a zsarukat, és azt hiszik betörni készülök, így jóval parasztosabb megoldást választottam. Lehet, ez komolyan betörésnek számít, sőt, biztos, de nekem a barátomat kellett megmentenem, és mint tudjuk, barátságban-szerelemben nincsenek határok! Magyarra fordítva a szót, szépen, nőiesen átmásztam a kerítésen, ám a túloldal sokkal mélyebben helyezkedett el, mint gondoltam, így egy darabig még himbálóztam a magasban, mire rávettem magam, hogy leugorjak. Akkor is hova estem? Hát egy bokorba. Bravó Ashley nem is te lennél! Pár hangosabb szitkozódás közepette kimásztam onnan, és ilyenkor adtam hálát az égnek, hogy már javában éjjel volt, és ekkortájt LA ezen részén kihalt minden. Na persze annak is kifejezetten örültem, hogy Adam nem tart kutyát, így nem kellett még vele is megküzdenem a bejutásért. Már majdnem imádkoztam azért, hogy ne kelljen az ablakon bemásznom, hogy beszélhessek Adammel, de szerencsémre a bejárati ajtó nem volt kulcsra zárva, így könnyűszerrel beléptem rajta. Meglepetésemre a lakás nem hevert romokban, mint a múlt alkalommal. Minden katonás rendben sorakozott egymás mellett, feltűnő tisztaság uralkodott az egész házon. Két lehetőség merült fel bennem. Vagy takarítónőt fogadott, vagy nincs itthon. Reméltem az elsőnek van igazságtartalma, de sajnos nem úgy tűnt. Hiába kiáltoztam a nevét, nem ért válasz. Akkor mégis hol lehet? Egy hangos sóhaj közepette már éppen az ajtóhoz léptem, mikor mozgolódást hallottam kintről. Óvatosan közelítettem a hang irányába, mire a magába roskadt Adamet pillantottam meg a hintaágyon cigizni. Először is…azt sem tudtam, hogy van hintaágya, másodszor pedig azt végképp nem, hogy dohányzik. Lassú léptekkel közelítettem felé, de mikor elé léptem, rám se hederített. Nagyon el lehetett merülve a gondolataiban, az már biztos. A cigaretta füstje könnyeket csalt a szemembe, mert rühellem már a szagát is, így nem sok ideig tartott a türelmem, és kitéptem a kezéből a csikket.

-          Adam te mégis mi a kibaszott eget csinálsz?! – a hisztérikus kirohanásom is figyelmen kívül hagyta, ugyanolyan unott arccal kémlelte a nagy semmit, amivel csak jobban fel…jó, nem fogok káromkodni. Szóval felidegesített és olyan erővel dobtam le, az amúgy könnyűnek mondható testem a hintaágyra, hogy majdnem leszakadtunk. – Hahó hozzád beszélek!

-          A semmihez. Senki vagyok..nem beszélsz te senkihez.

-          Mi vaaan? Miket hadoválsz itt össze vissza ember? Nem vagy senki.

-          Éppen ezt mondom én is. – kész. Összezavarodtam. Pillanatokra álltam a teljes robbanástól, de uralkodtam magamon és mintha egy kis óvodáshoz beszélnék, úgy nyújtottam el a hangom.

-          Adam, kérlek ne játszadozz velem! Mi történt veled? Mondj valami értelmeset könyörgöm! – érezhetően megremegett, amit foghatnánk a zord időjárásra, de látszólag nem ez volt az oka. Egy halk sóhaj után felállt és a házba sétált, de nem rázott le ilyen könnyen. Követtem a nappaliig, ahol lehúztam magam mellé a kanapéra. – Mesélj nagyfiú!

-          Látom nem fogsz békén hagyni, amíg nem szólalok meg. Jó, oké. Szerintem az alap sztorit már tudod, nyilván az érdekel miért nem kerestem azóta szegény…Tommyt. – elképesztő ez a srác. A fejembe lát, vagy mi? Én is akarok ilyen képességet! Az meglepettségem egy bizonytalan bólintással lepleztem, mire nagyot szusszanva lehajtotta a fejét. – A helyzet az, hogy magam sem tudom. Csak félek tőle, hogy annyira megbántottam, hogy szóba sem akar állni velem. Hiszen kidobtam! Ezt nem lehet megbocsátani! Ő csak megcsókolt egy másik embert, én pedig rögtön az utcára tettem, lassan egy évnyi együttlét után, mikor nagyobb dolgokat is átéltünk együtt. Ő bezzeg mindig mellettem állt én meg… - könnyek gyűltek a szemébe, így egy percre abba kellett hagyja, hogy összeszedje magát, majd halkan folytatta. – Azért nem hívom fel, mert nem érdemlem meg őt ezek után. Elég fájdalmat okoztam neki, nem lennék képes azzal a tudattal élni, hogy utcára tettem, akit a legjobban szeretek a világon. Nevetséges vagyok…nem is. Inkább borzalmas. Ilyet mégis ki tesz? Szörnyű embernek érzem magam. Nem érdemli meg, hogy tovább szenvedjen. Majd elfelejt, és új életet kezd valaki mással, aki jobban megbecsüli. Én meg… semmi.

-          Adam te hallod miket beszélsz? Nem vagy rossz ember! Kevés olyan lágyszívű és önzetlen embert ismerek, mint te. Mindenki követ el hibákat, meg kell tanulnod megbocsátani magamnak és hidd el ő is ezt fogja tenni! Ne tudd meg, hogy szenved nélküled!

-          De nem ekkora hibákat! És Ashley tudom, hogy fáj neki most ez, hisz én is bele szakadok, de ezen túl lép majd, és egyszer boldog lesz. – és itt jött el a pillanat, mikor nem bírtam tovább és egy szép ívet leírva pofán csaptam. Szegényt olyan hirtelen érte a dolog, hogy csak lesett rám nagy boci szemekkel. Hetek óta most láttam először a tekintetét. Sugallta a fájdalmat, mintha minden összetört volna benne és már csak fizikai alakban létezne ezen a világon. Ijesztő látvány volt. Ledermedve merültem el a bánatos szempárban, a kezem még mindig égnek állt, Adam pedig egyre kétségbeesettebb volt. Végül elkapta a fejét és nagyot kortyolt a teájából. Meg sem kérdezte miért kapta a pofont, biztosan tudta. De akkor mégis miért nem aszerint tesz?

-          Adam…ne ostorozd magad! Azzal semmit nem érsz el. Ismerem elég jól Tommyt ahhoz, hogy tudjam, csak veled lehet boldog. Azt reméltem te ismered a legjobban. Viszont, ha ilyen sületlenségeket beszélsz, akkor vagy tévedtem, vagy valami elvette az eszed.

-          A magány. Az a tettes.

-          Akkor mégis mire vársz? Tapsra? Ha magányos vagy menj már utána! Neki te vagy az élete! És tudom, hogy neked is ő. Nem léteztek egymás nélkül, fogadd el! Adam, könyörgöm, térden állva kérlellek, térj észhez! Boldognak akarlak titeket látni, EGYÜTT! – nem szoktam sírni, de már annak a szélén álltam, mikor befejeztem a mondandómat. Szörnyen bántott, hogy így kell látnom őt a magányba burkolózva. Azt hajtogatja egyszer jobb lesz, de pontosan tudja, hogy nem így van.

Percekig nézett rám remegő szemeivel, végül szorosan magához ölelt, ami meglepett, de hagytam. Ekkor esett csak le, hogy az egész teste reszket. Hátát simogatva hajtottam a fejem a vállára, hogy kicsit megnyugodjon, de eltörött a mécses. Könnyei patakként zúdultak lefelé, erős karjai közt pedig majd megfulladtam, de nem volt szívem figyelmeztetni érte, így inkább kockáztattam, hogy elájulok a tüdőmbe jutó oxigén hiányától. Kétszer láttam eddig csak sírni, mindkettő Tommy miatt volt, de ez most mindent vitt. Valószínűleg eddig mindent magába fojtott, mert már kapkodta a levegőt, mikor végre elengedett és az asztalra borult.

-          Kurvára hiányzik! Any…anyhira..szerethem! Ne-em bírom nél…nélküle! – az üvegasztal kezei szorítása közepette majd szét roppant, amire csak rásegített, hogy már a fejét is abba verte. Riadtan ugrottam a földre, és emeltem fel az arcát, mire egy az előbbinél is elkeseredettebb szempár fogadott véresre sírva. Nagyot nyelve leheltem apró csókot a homlokára, hátha kicsit megnyugtatja, de láttam, már nincs mit tennem. Ha tovább zaklatom belehal a szenvedésbe. Úgy döntöttem idővel úgy is feleszmél, én már csak rontanék a helyzeten további elcsépelt szavakkal. Még utoljára átöleltem, aztán kilibbentem az ajtón, mely üresen tátongott utánam, pont mint Adam lelke.

„Adam szemszöge”

A napok idegesítően lassan teltek, minden perccel mélyebbre fúrva a kést a szívemben, hisz folyton csak Rá gondoltam. Bármely irányba tereltem tekintetem, mindenhol őt láttam. A pult: ott csókoltam meg mindig, miközben készítettük a reggelit. Kanapé: mikor csak néztünk valamit a Tv-ben és hozzám bújt. Szekrény: minden reggel, mikor válogatta a ruháit mögé állva karoltam át a derekát s néha itt-ott megpusziltam. Törött kép: mikor mindennek vége lett… Hiába hittem, lehetetlen küldetés volt túllépnem rajta. Nehezítve a dolgom még Ashley is közbe lépett, aki a fejemhez vágta mennyire a padlóra küldtem Tommyt, és sosem lesz már boldog. A szívem felé húzott és azonnal rohant volna utána, de az eszem mást súgott. A két részem ketté akart hasítani, és már kellően közel álltam hozzá. Nem volt kedvem dolgozni menni, énekelni, utcára sem léptem már egy hete, a bőröm kifakult, nap nem látta az arcom, mindig csak éjjelente ültem ki a teraszra. A hűvös szellő kellemesen csípte az arcom közeledvén a tél felé, és csak élveztem a csendet. Lehet nem kellene, de ilyenkor elmerültem a gondolataimban, viszont nem tudtam megfelelő döntést hozni. A levelek halk susogása többé kevésbé megnyugtatott egy pillanat erejéig, de utána minden kezdődött elölről.

Egy nap, mikor szokásos napszemüvegem és sapkám mögé bújva róttam az utcákat különös dologra lettem figyelmes. Nem tudom a világ változott-e meg, vagy csak a kínzó magány miatt láttam úgy, de minden fiatal kézen fogva közlekedett. Boldog párok enyelegtek minden sarkon s parkban, a kávézókban, mindenhol. Pont, mint egykoron mi. Ez olaj volt a tűzre, egyre kétségbeesettebben szedtem a lábaim, végül már majdnem futottam. Futottam a gondok és bajok elől, hátha mindent el lehet felejteni, de csak egy kocsi akart elfeledtetni velem mindent, mikoris kis híján elé rohantam és megkaptam a „hülye farok” jelzőt. Ezúttal egyet kellett értenem a sofőrrel. Életem legnagyobb hibáját követtem el, azon a bizonyos éjjelen, és meg nem történtté akartam tenni. Ugyan a múltat nem lehet kitörölni, mint papírról a ceruzát, azonban át lehet húzni, és új mondatot kezdeni. Így esett, hogy sarkon fordultam, és nem törődve az engem követő paparazzikkal rohantam, ahogy csak bírta a lábam. Hallottam magam mögött az új főcímeket, miszerint készülök talán a maratonra, elhagytam a telefonom, vagy leárazás van a pláza egyik cipőboltjában, azért futok ennyire. Némely találgatáson akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, majd mikor már éppen kiköptem volna a tüdőmet, leráztam őket és egyben elértem a célhoz. Mit ne mondjak, a lépcsőkkel már meggyűlt a bajom, kijöttem a formából, de négykézláb sikerült fel másznom, s mihelyt a helyemen voltam, nagyot nyelve megnyomtam a csengőt. Ismerős hangot véltem felcsendülni a túloldalon, mitől összecsavarodott a gyomrom, és legszívesebben elrohantam volna, de a lábam földbe gyökerezett. Az illető léptei egyre hangosabbá váltak, mígnem kattant a zár, és a lány meglepett arcával találtam szembe magam.

-          Hát…te?

-          Alice, én.. – levegő szünet, ugyanis még mindig fuldokoltam – Kérlek hadd beszéljek vele!

-          Nocsak, hát magadhoz téttél? Mondd, mi tartott eddig? Tudod mennyire összetört miattad? Nem! Azt nem lehet elképzelni! Alig tartottuk vissza a haláltól pár napja, és mindez miattad történt! Már éppen kezdi összeszedni magát, nem hagyom, hogy megint a padlóra küldd! – szavai fájtak, mert az igazság már csak ilyen. Pontosan tudtam, hogy igaza van, de nem adhattam fel. Vissza akartam szerezni az én egyetlen szerelmem, akármibe kerül!

-          Alice, kérlek hallgass meg! Tudom, arra, amit tettem nincs mentség, és arra meg végképp, hogy nem mentem utána. Tudom, hogy utólag könnyű cselekedni, mikor nektek kellett felkaparni a földről, de megfizettem a balgaságomért!

-          Azt kétlem. Lehet, hogy sajnálod, de a sajnálatod a hajamra kenhetem, ő pedig nem kapja vissza a boldogságát tőle.

-          Igazad van. Egy szóval nem mondom, hogy megérdemlem, hogy lássam, de mégis ilyen kéréssel szegődnék feléd. Jóvá akarom tenni a megbocsáthatatlant, újra akarom kezdeni az egész kapcsolatunkat, de ígérem, ezúttal nem vétek ellene!

-          Ezzel nem engem kell meggyőznöd, én csak nem szeretném, hogy az éppen csak újra emberré varázsolt barátomat megint a földbe döngöld. Borzasztóan törékeny most, a legkisebb rossztól is megtörik, nem tudom mit váltana ki belőle a látványod. Ne haragudj, de nem kockáztatom, hogy megint öngyilkos akarjon lenni. Te magad mondtad, hogy jobb neki nélküled. Nos, ez így is van. Viszlát Adam, talán egy nap megváltoznak a dolgok, de nem most. Még nem. – az ajtó már csukódott előttem, de akárhogy is küzdöttem a könnyeimmel, megállítottam, mire a kételkedő szempár újra összetűzésbe került az enyémmel.

-          Kérlek…

-          Adam, vége. – kész. Az utolsó szó jogán végleg kiütött, ráadásul K.O.-ra. Percekig bámultam remegő szemekkel az ajtót, hátha valamilyen csoda folytán kinyílik, de nem nyertem bebocsátást. Ha már a lágyszívű Alicet, nem tudom meggyőzni, hogy megbántam, mégis mit várok Tommytól? Be kellett látnom, hogy teljességgel feleslegesen futottam egy hirtelen fellángolás miatt idáig. Igaza volt a lánynak, a látványom felnyitná Tommy éppen, hogy bevarrt sebeit, és csak rontanék a helyzeten. A bánat újra elöntötte a lelkem és tehetetlenül rogytam a térdeimre. Éreztem, hogy egyre nedvesedik a szemem, így a fal mellé kúsztam, és térdeim felhúzva hajtottam rájuk a fejem. Valami itt tartott. Nem akartam elmenni, vártam, hátha egyszer kilép valaki, de már estefelé járt az idő, így nem sok esélyt láttam rá, azonban maradtam. Már majdnem bóbiskoltam, mikor ajtónyitódást hallottam és Alice állt velem szemben. Felettébb furcsa érzés volt, hogy egy méterrel felettem áll, de egyben kifejezte a valódi érzéseim. Hiszen most én voltam a nem kívánt láncszem, akinek fejet kell hajtani mások szavára, mert vaj van a füle mögött. Pont ilyen voltam.

-          Látom komolyan gondoltad, hogy nem adod fel…nos, sok szerencsét, de nem akarom, hogy megfázz. Tessék itt egy pokróc estére, már nem olyan nyárias az idő. – az ölemben landolt egy párducmintás kis takaró, és már be is ment. Nem vártam, hogy azonnal bebocsájtást nyerek, de halovány remény még élt bennem, hogy lágyul a szíve. Hát tévedtem. 

Az éjszaka lassan és hidegen telt. A rosszul szigetelő ablakok minden fuvallatot beengedtek a folyosóra, mitől minden alkalommal hideglelés futott végig a testemen, ugyanis az az 1 négyzetméteres kis pokróc nem sokat védett a külső viszontagságoktól. Hol a felső testem áldoztam fel, hol a lábaim, fél óránként cserélgettem épp melyik részem engedem lefagyni. Szóval izgalmas volt az este, mivel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Mikor már éppen bóbiskoltam volna, valaki mindig lehúzta a Wc-t, vagy járkált az alsó-fölső szinteken, felriasztva engem. Eleve a kemény padló nem könnyítette meg a dolgom, így mindezzel együtt szenzációs éjszakán voltam túl, mikor a hajnal első életmentő sugarai megjelentek. Nem tudtam mit kezdeni magammal, az ásítások végett kigördülő könnyeimmel szenvedtem, miközben a Twittert bújtam és olvasgattam a több hete gyűlő bejegyzéseket a falamon. Némelyikre válaszoltam, esetleg kiírtam valamit nem éppen mellőzve a már megszokott helyesírási hibákat, mikor a telefon feladta  a szolgálatot, és egy utolsó pittyegés után kilehelte a lelkét. Remek. Most örültem volna egy napelemes töltőnek, de annyi eszem még nem volt, hogy vegyek, pláne ha egyáltalán már feltalálták, szóval már unalmamban a padló kockáit számolgattam. Régi szép idők, gimnáziumi éveimben is ezt csináltam, mikor tanulni kellett volna, vagy a pókokat számolgattam a plafonon. Szerintem ismerős érzés mindenkinek, mikor minden izgalmasabb, mint a kémia, vagy a fizika. Nem is voltam egy agytröszt ezekből, elég humános gyerek voltam mindig is, ezért nem bírom sose befogni a pofám interjúk alkalmával is. Tessék már megint elkanyarodtam az eredeti témától, pedig sorsfordító dolog történt.

A már ismerős ajtón azt az embert láttam kilépni, akire eddig vártam, de ekkor belém fagyott minden szó. Remegő szemekkel bámultuk egymást, de mikor rohant volna vissza a lakásba, felpattantam és útját állva fogtam meg a vállait, mire riadtan nézett fel rám. Látszólag még mindig félt tőlem, én pedig pont ettől tartottam, de nem hagyhattam elmenni.

-          Tommy kérlek hallgass meg, beszélnünk kell!

-          M…miről?

-          Sok mindenről. Volt időm átgondolni a dolgokat, még itt is aludtam éjjel, csak, hogy lássalak.

-          De én..

-          Csak öt percet kérek. Öt…aprócska..perc. – halkultam el, mire tekintetét a földre szegezte és alig láthatóan bólintott, majd utat engedtem neki a lakás felé. Utoljára akkor jártam itt, mikor Alice beteg volt, de most legkevésbé sem akartam összefutni a lánnyal, így halkan osontam a nappaliban, míg az üres szobába nem értünk. Tommy egy szót sem szólt, kifejezéstelen arccal ücsörgött, de ketyegett az óra, így nem volt időm kertelésre. Már a puszta látványa emlékeket ébresztett bennem, amivel valószínűleg nem volt egyedül, mert tekintete köztem és a padló között vándorolt, és zavartan tördelte az ujjait. Most is olyan ölelnivalóan festett, mint régen, azzal a különbséggel, hogy jóval megviseltebb volt. Arca beesett és fakó volt, teste törékeny s vékony, szemeiből pedig a boldogság leghalványabb jele sem hatott vissza. És erről már megint ki tehet? Hát én. Most kértem volna egy jó erős pofont, de mint már mondtam, idő híján voltam, így helyet foglaltam közvetlen a szőkeség mellett, és egy halk sóhajtás után a mondandómba kezdtem.

-          Borzalmasan megbántam mindent, már egy pillanattal azután, hogy megfogalmazódtak bennem, de részegen nem tudtam épkézláb döntést hozni. Elhamarkodott és túlreagált volt az egész, egyáltalán nem volt igazam és szörnyen bánom, amit tettem veled. Tudom, nincs mentség, főleg azokra, amiket mondtam, de rájöttem, hogy nem bírok nélküled élni. Mindenhol a te arcod látom, hogy miket tettünk régebben azokon a helyeken, és borzalmas anélkül lefeküdni, hogy a karjaim közé zárhassalak. Tudd, csak azért nem kerestelek, mert nem akartam még több fájdalmat okozni, gondoltam neked könnyebb túllépni rajtam, de nem bírtam tovább. Muszáj voltam elmondani mit érzek. Ha ezek után úgy döntesz jobb neked nélkülem, megértem, hisz nem érdemlek új esélyt, de ha mégis az ellenkezője történne…szeretném újra kezdeni mindent az alapoktól. Az italos baleset, Drake, a verekedés, mindenféle defekt nélkül. Tiszta lappal. Nem kérem, hogy most dönts, csak gondolkozz rajta kérlek…Ha látni sem akarsz, megértelek, és már megyek is, csak mondj, most valami támpontot, hogy érdemes-e később keresnelek egyáltalán.

-          Én…ne..nem tudom. Adj időt, kérlek! Nem tudod min mentem keresztül, miután kidobtál. Kész voltam feladni az életem, és ha Alice nem lép közben, már nem beszélnénk. De nem tudok boldog lenni nélküled, szóval…nem tudom.. – felettébb zavarodottak voltak a szavai, látszólag azt sem tudta hirtelen mit mondjon, így óvatosan kezeim közé vettem még mindig puha arcát, s csak ennyit mondtam.

-          Én várok rád. – leheltem egy utolsó csókot a homlokára, majd minden további nélkül távoztam. Elmondtam, amit akartam, innentől kezdve a kezében a döntés. Ha vissza akar kapni nyitva a kapu, viszont, ha mégsem, már könnyebb lesz elfogadnom, minthogy éljek bűntudattal, hogy meg sem adtam neki az esélyt a döntésre. Nem mondom, hogy könnyű lenne nélküle a továbbiakban, de nem akarom befolyásolni.

Kezeim ökölbe szorítva simogattam tenyereim, melyek előbb még az arcán nyugodtak, néha pedig összeszorítottam a szám, mely homlokát érintette. Lehet elhamarkodottak voltak ezek az érintések, de nem bírtam tovább érintkezés nélkül. Az, hogy mellettem volt, hogy újra éreztem mesés illatát, sok mindent felébresztett bennem, újraélesztve az elázott lángot a lelkemben.