Munka, munka, munka. Ki se látszódtam a teendőkből, mint a mérgezett egér rohangáltam egyik helyszínről a másikra, alig voltam otthon. Ugyanis a kis „balesetünk” után otthon kellett maradnom egy darabig a lelkileg roncs párommal, hátha segíthetek talpra állni, de így lemaradtam magamhoz képest és most kellett mindent behoznom. Zavart a dolog, mert tudtam, hogy Tommynak szüksége van rám, mert még nem tudta megemészteni az apja halálát. Meg is értem. Dolgozni pedig nem mehetett, mert, mint utólag kiderült, nem igazán mozoghatott a mély vágás miatt, nehogy felszakadjon, így alig voltunk együtt. Éjjel, mikor hazaestem már csak az alvásra tudtam gondolni, hajnalban pedig mikor dolgoznom kellett, ő még aludt, szóval alig beszéltünk. Mivel a Queen project befejezte óta továbbra sem javult az életstílusom: alig ettem aludtam, és folyton ideges voltam, egy hónap eltelte után, már alig álltam a lábamon. A dolgot tovább rontotta, hogy mikor nagy ritkán otthon voltam, Tommy nagyon ridegen viselkedett velem, mintha az én hibám lenne, hogy nem tudok eleget vele lenni. Hiába öleltem, csókolgattam, folyton kibújt a karjaim közül és inkább kiment a nappaliba. Nem is értettem a dolgot, csak remélni tudtam, hogy majd javul a helyzet, de nem így lett. Teljesen magába zuhant, elutasító volt, még mikor már együtt koncerteztünk, akkor is nagyban leszarta a pofám. Kezdett betelni a pohár. Eleget tűrtem, hogy minden ok nélkül kerül, ideje volt megbeszélni vele a dolgot, akár tetszik neki akár nem. Eleve sík ideg voltam a kialvatlanság és a folytonos éhség miatt, plusz a hiányától, de ő csak magával volt elfoglalva. Teljesen megváltozott és ez nekem tetszett, mert nem érdemeltem meg ezt a viselkedést.
-
Tommy beszélnünk kell! – húztam el az egyik fellépés
után, de még csak arra sem méltatott, hogy a szemembe nézzen. Ez….na jó Adam
nyugi, mély levegő! Ellenvetést nem tűrve vonszoltam el a lépcsőhöz, ahol már
nem volt senki, és leültettem magammal szembe. – Oszd már meg kérlek mi bajod
van velem, mert ez nekem nagyon nem pálya, hogy minden ok nélkül kerülsz és úgy
viselkedsz velem, mintha én lennék az ellenséged.
-
Semmi bajom, hagyjál már! – rántotta ki a kezét az
enyém közül, amitől csak még jobban begurultam és az arcom színe kezdett
vörösbe váltani.
-
Aha persze, most is azért viselkedsz így. Tudod kezd
elegem lenni abból, hogy nem szólsz hozzám, mikor nem tettem semmi rosszat! Ha
tehetném mindig veled lennék, de te is tudod, hogy egy lemez nem népszerűsíti
önmagát, és nekem meg dolgozni kell. Nem maradhatok egy hónapot otthon veled.
De ettől függetlenül ismerhetnél annyira, hogy tudod, hogy nem direkt
hanyagollak. Tudod…ez fáj.
-
Nekem meg az, hogy csak a szád tudod jártatni, hogy
mennyire törődsz velem,stb! Oké, megmentettél és ezért még mindig hálás vagyok,
de azóta meg se próbálsz velem lenni kicsit, mikor tudod jól, hogy nehezen
viselem apa hiányát. Erre még te is hanyagolsz. És nem, ez nem közönséges
hiszti, egyszerűen ki vagyok akadva!
-
Próbálj már meg nem csak magaddal törődni! Rohadtul
megváltoztál. Eddig nem csak a saját érdeked érdekelt. Tudod én már két hónapja
alig eszem és alszom, szörnyen ki vagyok merülve, de a legjobb formám kell
adnom mindig és jó pofát vágni a dolgokhoz. Ha én képes vagyok rá, nehogy már
te akadj ki, hogy nincs erőm dédelgetni!
-
Látod, most meg csak magadról beszélsz?! Tudod mit?
Többet nem várom el, hogy bármennyire is törődj velem. Nem fogok hisztizni, nem
panaszkodom, nem kell veszekednünk, de te is ennyit várj tőlem! Na szia. – és
ezzel el is ment. Én..én nem jutottam szavakhoz. Mégis mi történt vele? Hol
rontottam el? Próbáltam keresni az okát a viselkedésének, hogy mit követtem el,
de semmi sem jutott eszembe. Talán ez csak ürügy, mert nem akar többet velem
lenni. Rám unt, vagy tudom is én, de valami biztos van a háttérben, és addig nem
nyugszom, amíg ki nem derítem. Ha valóban már nem szeret, akkor…elengedem. Bele
fogok törni, de én csak neki akarok jót, még ha én bele is szakadok. Azt
szeretném, hogy végre boldog legyen és, ha ez nem mellettem teljesül, akkor itt
az ideje, hogy vége legyen.
Bánatomat, hogy kicsit enyhítsem, elmentem pár havi kihagyás
után bulizni egy jót. Eddig csak azért nem mentem, hogy este Tommy mellett
lehessek, de ha ez neki szart se ér, akkor minek foglalkozzak ilyenekkel? Ideje
magammal is törődnöm, ha ő nem értékel semmit mostanság. Ashleyvel jártam
nevetgélve a shuffelinget, amit a többiek körbe állva figyeltek, sőt páran
csatlakoztak is, így már kezdtem elfeledkezni a szőkeségről. Mikor elfáradtam,
ledobtam magam a pult mellett lévő bárszékre, és csendesen szürcsölgettem a
Mojitomat. Már a sokadik rövidital és koktélnál jártam, egyszerűen nem tudtam
leállni. A vodka vízzé vált, már meg sem éreztem, így olykor erősebbhez is
nyúltam, aminek az lett a vége, hogy úgy kellett támaszkodom a pult oldalába,
nehogy pofára essek. Nem állt szándékomban lerészegedni, de úgy néz ki
sikerült, mert elvesztettem az önkontrollt és ez csak az elkövetkezendő pár
percben bizonyult be igazán. Egy ismerős hajszerkezetet láttam elsuhanni a
pult mellett. Felkeltette az érdeklődésem, így az elengedhetetlen Martinivel a
kezemben totyogtam olykor pár emberre támaszkodva végig a klubbon, amíg utol
nem értem az illetőt. Pontosabban illetőket. A pohár majd kiesett a kezemből,
az állam a szomszédos WC-ből kellett felkaparni, mikor szembesültem vele, hogy
az én imádott szerelmem egy vadidegen sráccal csókolózik. Nem is akárhogy.
Egyenesen nyalták falták egymást, amitől vissza akart köszönni az ebédem. Úgy
kellett lenyeljem, mint az akkor feltörő dühöt is, de a második nem sikerült.
Percekig ámultan bámultam őket, mint valami megszállót kukkoló, mikor végre
magamhoz tértem és a szemeim lángra lobbantak. Az arcom eleve vörös színben
úszott a piától, de ez az árnyalat egyre erősödött, minél közelebb léptem
hozzájuk. Észre sem vettek és ez még jobban felcseszte az agyamat. Egyetlen
gondolat vezérelt: BOSSZÚ! Közben azonban rájöttem, hogy nem vagyok olyan
szívtelen, hogy megcsaljam őt, még hulla részegen sem, így egy módszer maradt.
Sebes léptekkel haladtam feléjük egyre közelebb, aztán egy laza mozdulattal
letéptem a srácot Tommyról, aki a földön landolt, a szőkeség pedig ijedten
pillantott rám. Köpni nyelni nem tudott, bár nem csodálom, már azt hittem a fiú
nyelve is a torkában marad. A haragtól hörögve szorítottam a falnak, mire a
másik rám ugrott, de mit sem ért ellenem. Könnyedén ráztam le magamról, és
rezzenéstelen arccal néztem tovább Tommyt, hátha végre mond valamit, csak
hebegett.
-
Elegem van a hazugságaidból! Ha mással akarsz lenni
akkor mondd meg baszki és ne nekem kelljen rajtakapni, hogy itt nyalakodsz
valami selyemfiúval! Tudod, kurvára nem ezt érdemeltem! Szívem lelkem kiteszem
érted, erre ilyen csúnyán hátbadöfsz. És ne gyere nekem azzal, hogy csak egy
ártatlan csók volt, mert nagy ívben leszarom a védekezésedet. Tommy Joe
Ratliff, számomra halott vagy! – elkaptam a kezem, mire térdre rogyott és a
lábam után kapott, hogy megállítson, de nem érdekelt, mentem tovább.
Lehajtottam a maradék piát, majd a falnak dobtam az üres poharat, ami
szilánkokra törve hullt a padlóra, és minden további nélkül távoztam az
épületből. Hidegen hagyott akarta a csókot vagy sem, már elég volt a rovásán,
ráadásul ideges és részeg voltam, így lehetetlen küldetés lett volna
leállítani. De ő nem adta fel. Elém rohant, mielőtt taxiba ülhettem volna, és
karjait széttárva keresztezte az utam.
-
Adam kérlek hallgass meg! Túl sokat ittam, és ilyenkor
befolyásolható vagyok, tudod jól! Könyörgöm bocsáss meg! – szemei könnybe
lábadtak. De nem tudott meghatni. Egy apró grimasz után félretoltam és beültem
az éppen arra járó kocsiban. Igazából belül szörnyen fájt, amit tett. Épp
eléggé megviselt, ahogy viselkedett, erre még ez is…Nem is tudom mi volt akkor
bennem, megbénította a további érzéseim az ital. Aminek még örültem is, viszont
a dühöm nem múlt. Hazaérve feltéptem a szobánk ajtaját, és minden dolgot, ami
az övé volt, az ablakon keresztül az udvarra hajítottam. Ugyanezt tettem minden
helyiségben, míg az előtérbe nem értem, ahol a közös fotónk aranykeretben
díszelgett a kávézóasztalon. Már az én szívem sem bírta tovább. Remegő kezekkel
simogattam a védőüvegen át a képet, de még mielőtt elmorzsolhattam volna egy
könnycseppet, üvöltve a falhoz vágtam. Összetörtem. Az otthonom romokban
hevert, akárcsak a lelkem. A gondolataim össze voissza cikáztak az elmémben, mint
anno egy éve. Érdekes, akkor is miatta fájt a szívem. Már akkor tudhattam
volna, hogy úgy sem lesz jó vége, de elvakított a szerelem és olyankor naív az
ember. Nem veszi észre, ha a párja más felé kacsintgat szabadidejében. Korom
sötét volt, így tisztán látszódott, mikor egy kocsi fékezett a ház előtt. A
fényszórója halovány fénycsíkot képezett az éj sötétjében, mit megannyi
esőcsepp tört meg. Igen, ugyanis az ég, mintha a fejemben olvasna, nagyot
dörrent és szemerkélni kezdett az eső. Lépteket hallottam, és mikor
megfordultam az egyetlen személyt, akit nem akartam most látni, pillantottam
meg. Tommyt.
-
Nem voltam világos? Ne is próbáld megmagyarázni! Az
esetben, ha pedig a cuccaidért jöttél, vidd csak el őket. Nem látlak már
szívesen. Engem nem érdekel hova mész, felőlem aztán azzal henteregsz, akivel
akarsz ezentúl. NEM ÉRDEKEL! Csinálj, amit akarsz, de tégy meg egy utolsó
szívességet és szállj ki az életemből! – az utolsó szavakat már fájdalommal
teli hangon üvöltöttem, mire pár lépést hátrált és próbált lenyugtatni.
-
Adam, kérlek, ne tégy olyat, amit később megbánsz.
Mellegleg mégis hova menjek zuhogó esőben?
-
Bánom is én! Már nem az én dolgom ügyelni rád. Ja és
amúgy garantálom, hogy nem fogom megbánni. Az utóbbi időben csak fájdalmat
okoztál nekem, és a hála legkisebb jelét nem mutattad, sőt még annak sem, hogy
egy darab szarnál többet jelentek neked. Még beszélni is nekem kellett veled,
erre mit kapok? Olyan lekezelő válaszokat, hogy csak néztem ki a fejemből.
Szerinted most úgy őszintén…megérdemelsz még egy esélyt? Mert nem ez az első
alkalom, hogy nekem kéne áldozatot hozni érted. Csak tudod, a ciki az, hogy
nekem már kurvára nincs kedvem megtenni! Mindig a te érdekedet néztem, mindig
megvédtelek és mindent megadtam neked, erre ezt kapom cserébe. Hát mondhatom,
büszke lehetsz magadra. Biztos valaki más vevő az ilyenre, de az nem én vagyok.
Mellesleg nem is értem mit kuncsorogsz itt nekem, nem úgy néztél ki egy ideje,
mint akinek túl sokat jelentenék. Csak egy teher vagyok a válladon, hát
megnyugtatlak, többé nem! Na tűnés!
-
De Ad…
-
TŰNÉS! Ne kelljen kétszer mondanom! Még itt vagy? –
legyintettem a kézfejemmel, mire remegő szemeit leszegezte a földre, és
szótlanul szedegette a holmiját. Már most megbántam a szavaimat, de nem
bocsáthattam meg neki, ennyire még ő sem vehet palira. Már literszámra lehetett
rólunk csavarni a vizet, a hajam idegesítően tapadt az arcomhoz, és mindenem
remegett. Szememmel folyamatosan követtem Tommy mozását, aki halkan szipogva
szedett össze pár ruhát, aztán hozzám lépett, és a szemembe nézve tátogott. Nem
jött ki hang a torkán. A könnyei patakokban folytak, valószínűleg már nem is
látott, és remegett az ajka. Normál esetben már szorosan átöleltem volna, és
most is nehezemre esett tartani magam, de nem tehettem.
-
Rendben Adam látom már bármit teszek, nem hat rád.
Elmegyek és ígérem, soha többé nem látsz. De még utoljára hadd csókoljalak
meg…ez az utolsó kívánságom, aztán elmegyek. – remek. Nem elég nehéz így is,
hogy ellenálljak neki? Hisz oly sok ideig szerettem…sőt..még mindig szeretem,
és nem akarom elküldeni, de nem akarok hazugságok közepette élni. Az úgy nem
élet. Bár nem tudom mit fogok magammal kezdeni egyedül, de kénytelen leszek
túllépni rajta. Közelebb hajoltam hozzá, mire még utoljára magához szorított és
egy gyors, ám annál érzelmesebb csók után, minden további nélkül távozott.
Elment, és vele együtt vitte a szívem egy darabját is. Percekig bámultam a
semmibe. Már azt sem tudtam könnyezek, vagy csak a víz csorog az arcomon.
Megtörten pillantottam a megmaradt ruhadarabokra, majd a képre a sarokban, mire
összerogytam. Nem bírtam tovább. Remegve borultam a térdeimre, és ott, a járda
kövén keserves zokogásba kezdtem. Pontosan tudtam, hogy nélküle az életem
falatkát sem ér. Ha tehettem volna visszaforgatom az idő kerekét, kimondatlanná
teszem a szavakat, a tetteket, de már késő volt. Elment. Csak ez a szó
ismétlődött a fejemben. Nem tudtam józanon gondolkodni, óriási hibát követtem
el, hogy ingerült állapotban hoztam egy életre szóló döntést. Feltápászkodtam
és ahogy csak a lábam bírta, futottam, hátha még utol tudom érni, és
visszahozhatom. Nem érdekel, hogy mit tett, vissza akarom kapni! De nem
találtam sehol. Kétségbeesetten kiáltoztam a nevét, de semmi válasz. Megint
elcsesztem! Már nem érdekelt a büszkeségem sem, ha kell csúszva mászva
könyörgöm, hogy jöjjön vissza, de nem leltem sehol. Tudomásul kellett vennem,
hogy vége. Ezt nem lehet visszacsinálni. Megint egy vadbaromnak éreztem magam.
Otthon azonnal a kép után nyúltam és a kanapéra vetve magam simogattam akkor
még mosolygós arcát. Olyan boldogok voltunk, erre minden egy csapásra
tönkremegy. Miattam. Azt hiszem kezdett kiürülni belőlem az alkohol, mert
visszatért a józan eszem, de túl későn. Magamhoz ölelve az aprócska papírt
dőltem fekvő helyzetbe és bámultam a semmibe könnyes arccal. Nincs értelme az
életemnek. A nagy lakást egyedül csak akadozó hüppögésem töltötte be. Most tűnt
csak fel igazán, milyen üres ez a hely nélküle. De már csak én voltam.
Megtörten…és magányosan.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése