2. évad ~ 3. fejezet

„Alice szemszöge”

-         Nem lehet igaz, hogy folyton eltünteted azt a rohadt hosszabbítót Jessica! Csak egy van és az erősítőhöz kell, mert nem férek el a kisszobában, ahol van a konnektor. – hurrogtam a párnákat dobálva a kanapéról, de Jess még csak meg se erőltette magát, csak állt ott és bámult rám, mint Rozi a moziban. Komolyan, nem akarja közölni, hogy kihagytam-e egy foltot? Mert az kábé ilyen lenne. Gyilkos pillantásom hatására azonban magához tért és egy laza mozdulattal elém lógatta a keresett kábelt. – Ezt meg, hogy…

-        A helyén volt drágám. Te meg itt vulkáni állapotokat élsz át.

-         De basztál szólni róla, mi? – még folytattam volna a mondatot, mert eleve ideges voltam, de ujját a számra tapasztotta és kifutott a konyhába. Ezzel aztán tényleg csak ront a helyzeten. Hogy miért feszültek pattanásig az idegeim? Mert elromlott a szintim, Adamről napok óta semmi hír, ahogy Tommyról se és már javában koncertezni kéne. De persze egyik mobilja sem elérhető. Elnyelte őket a föld, vagy mi van? Mindez nem lenne elég ahhoz, hogy káromkodjak, de a menedzsment engem, értitek pont ENGEM, aki kemény 3-4 hónapja van a csapatban cseszeget, hogy kerítsem már őket elő. Mégis mi vagyok én, holmi dada? Ne nehogy már nekem kelljen két 30 éves felnőtt férfiről gondoskodni…

Még mielőtt felrobbanhattam volna, csöngetést hallottam. Remek. Mégis ki a franc csönget hajnali fél egykor? Bár én se vagyok normális, hogy ilyenkor még kísérletezni akarok a hangszeremmel, hátha valami csoda folytán meggyógyul és csak az én kedvemért, működik majd. Mivel Jessica az istenért sem volt hajlandó kidugni az orrát a konyhából, kénytelen voltam én ajtót nyitni. Már majdnem ösztönösen lenyomtam az örök monológot, hogy: nem veszünk semmit, köszönöm, mikor feltűnt, hogy az illető nem egy késő éjjeli árus. Hanem maga Tommy. Méghozzá vörösre sírt szemekkel és bőrig ázva. Még soha nem láttam ilyen borzalmas állapotban szegényt. Minimum egy percre lefagytam, mire végre észbe kaptam és betessékeltem. Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, de egy dologban biztos voltam: az ok, Adam. Tommy nem egy sírós fajta, az egyetlen fontos dolog neki a gitáron kívül Adam, senki más. Mihelyt az ágyamra nyomtam, gyorsan elrohantam egy törülközőért, mielőtt Jess észre veszi a hívatlan látogatónkat. Volt egy olyan érzésem, hogy csak velem akar beszélni, így gondosan bezártam magam mögött a szobaajtót, és ráterítettem a szörnyen remegő fiúra a törölközőt. Azonnal magára csavarta, de egy szó sem jött ki a száján. Mit ne mondjak…ezzel nem volt egyedül. Szorosan mellé ültem és simogattam a hátát, hogy nyugodjon meg. Ennyit tudtam tenni.

-         Adok valami ruhát, nem akarom, hogy megfázz. – jött a javaslat felőlem, de semmi válasz. Megtört tekintettel bámult maga elé. Most már tényleg érdekelt mekkora lehet a baj, de az aggodalmam egyre csak növekedett. Ráadásul egy női lakásból férfire való ruhát sem piskóta találni, így kutattam egy ideig, mire végre előkotortam az itthon viseletes térdig érő pólóm és valami kényelmes nadrágot. Csípőben nem éppen széles, így azt könnyebben találtam,de még átöltözni sem volt hajlandó. Az életkedv legapróbb szikráját nem véltem felfedezni rajta, szinte nekem kellett még a gatyát is ráhúzni. Igazán szánalmas látványt nyújtott szegény. Bűzlött a piaszagtól, lassan már vér csorgott könny helyett az arcán, és még mindig remegett. Szabad nem szabad, nem érdekelt, szorosan magamhoz öleltem, mire fejét a vállamra hajtva húzott magához teljesen közel. Ijesztő volt így látni, viszont nem volt bátorságom rákérdezni mi is a viselkedésének oka. Csendesen simogattam a hátát, a szobát halk szipogásának hangja töltötte be csupán, és a kintről beszűrődő utcazajok, mikor végre megszólalt.

-         Adam…ki…kidobott! – a mondat hallatán, melyet fuldokolva ejtett ki a száján, tágra nyíltak a szemeim. Még, hogy kidobtaaa? Ez teljességgel lehetetlen, hisz ő volt, aki végig másra sem nézett, csak Tommyra vágyott. Biztos voltam benne, hogy vagy csak Tommy reagálta túl és másnap minden rendbe jön, vagy tett érte, hogy ez történjen. Sajnos az első esetre csekély esélyt láttam, hisz csomagokkal érkezett, ezek szerint tényleg kirakta őt Adam, már csak azt nem tudom miért. Olyan nyomós okot el sem tudok képzelni, amit nem bocsátana meg örök szerelmének. – Gyűlölöm magam! Megérdemeltem, hogy ezt tegye, egy utolsó mocsadék vagyok! Nem elég, hogy mostanság rá se hederítek a saját ki önző gondjaim miatt még engedem is, hogy egy idegen fiú rám mozduljon, ráadásul egy nyilvános helyen! Miért vagyok ilyen balfasz? Nem érdemlem meg őt…eddig sem volt így, nálam csak jobbat találhat. Ideje lenne tényleg elfogadnom, hogy látni sem akar, de…nem megy. Szeretem! És ha tehetném az elmúlt hónapot töröltem volna már és újra kezdenénk mindent, de ez már lehetetlen. Elrontottam..és most egyedül vagyok. Soha többé nem látom őt, még a bandából is elküldött, hallani sem akar rólam..bele fogok halni. – újra könnyek gyűltek amúgy is vörös szemeibe és elhalkult. Túl gyorsan hadarta el mi történt, az én agyam már ilyentájt azt az egyszerű szót nem képes felfogni, hogy saláta, nem hogy egy komplett szerelmi gubancot! Percekig csak ölelgettem, hogy fel ne tűnjön neki, hogy az Alice-féle jó tanács azért késik, mert már félig alszom, és olyan üres a fejem, hogy még egy kiéhezett zombi is figyelmen kívül hagyná. Szörnyen remegett, amit ráfoghatnánk a még mindig vizes ruháira, de pontosan tudom, hogy a fő ok nem ez, viszont nem akartam, hogy holmi nyomoronc tüdőgyulladásba pusztuljon bele, így elengedtem és az ölébe dobtam a talált ruhákat, de csak nézett rám üres tekintettel. Most mégis mit vár? Én vetkőztessem le? A választ hamarosan megkaptam a még fel sem tett kérdésre, ugyanis őfelsége meg nem volt hajlandó mozdulni. Nagyot sóhajtva húztam le róla a pólót, ami még könnyű feladat volt, hisz csak egy mozdulat, és kevésbé zavarba ejtő, de mivel még további noszogatásra sem rezdült a szeme sem, kénytelen voltam elé guggolni és kezembe vettem az övét. Csak ilyenkor ne nyisson be Jess, könyörgöm! Kioldottam, mire az amúgy is folyton a fenekén csüngő nadrág a térdemre esett. Jesszus de kínos! Olyannyira zavarba jöttem, hogy minimum 2 percig lehajtott fejjel guggoltam, ami az ő szemszögéből, pont nem úgy tűnhetett, hogy csak a földet bámulom…kínos. Nagyon, ismétlem NAGYON óvatosan felpislantottam, de még csak nem is nézett rám, ugyanazt a nem létező pontot stírölte a falon, mint fél órával ezelőtt. Tényleg nagyon ki volt ütve, kezdtem elhinni, hogy komoly a probléma és tényleg nem túloz. Ez még a könnyebb része volt, igen ám, de a nadrágot nem olyan könnyű ám felerőszakolni egy ülő gyerekre. Csak a combjáig jutottam el, de továbbra is hidegen hagyta az, hogy most tapizom végig minden intim szféráját, még ha akaratom ellenére is. Nem volt választásom, két karja alá nyúlva megemeltem a testét, ami annyira jött össze, hogy mindketten az ágyra borultunk, én pedig alá szorultam. Sosem említettem, hogy valami body-builder vagyok, pláne nem hajnali kettő felé, mikor már nagyban húzom a lóbőrt. Meglepő módon annyira képes volt, hogy ne hagyjon megfulladni, így mellém gördült és készüljetek…már a PLAFONT bámulta. Haladunk. Kezdett kiborítani a helyzet, de csak azzal tudtam nyugtatni magam, hogy van értelme játszanom a dadust. A felsőt ráhagytam, majd maximum betakarózik, én többet nem szenvedek vele az biztos. Mivel kétszemélyes ágyam van, szerencsére pont elfértünk benne, őt pedig nem akartam a kanapéra küldeni, hogy egyedül legyen, akkor már jobban jár még velem is. Kényelmesen elhelyezkedtem mellette és, mint valami babára ráterítettem a takarót, ami rólam valami csoda folytán lemaradt. A többi a már rég szundikáló Jessica szobájában tengődött, így egy halk morgás után bekéredzkedtem Tommy mellé. Továbbra is leszarta a dolgot, még felém se fordult, ellenben én úgy éreztem magam, mint az északi sarkon, szóval annyira közel bújtam hozzá, amíg teljesen be nem fedett engem is a takaró. Igen ám, de csak ekkor eszméltem rá, hogy teljes mértékben hozzásimulok. Az arcom vörösbe váltott, de mivel nem akartam reggelre jégkrémmé válni, inkább csak hátat fordítottam neki. Szégyenlem a dolgot, de még jól is esett, hogy ilyen közel van hozzám, mert egész éjjel melegített, és olyan jól aludtam, mint még soha.

***

-         Jobban vagy? – helyeztem Tommy ölébe egy csésze zöld teát és mellé telepedve simogattam a combját, mire csak halvány mosoly jelent meg egy pillanat erejéig az arcán, de még most is kevés választotta el a sírástól. Meg tudom érteni szegényt. A kérdésem is hiába való volt, pontosan tudtam, hogy egy ilyen kaliberű szakítás után az embernek élni nincs kedve, nem hogy még javuljon az állapota. A reménytelenség sugárzott amúgy mindig vidám szemeiből, amibe beleremegett a szívem is. Minden élet kiveszett a tekintetéből, gondterhelten bámulta a falat, néha szürcsölve egyet-egyet a csészéjéből, de nem sírt. A legkevesebb érzelmet sem véltem felfedezni az arcán, lehet már annyira összetört, hogy sírni sincs ereje. Velem ilyen egyszer történt életemben mindössze, viszont pontosan tudom micsoda fájdalommal jár az ilyesmi. Leheltem egy puszit az arcára, aztán halkan behúztam magam mögött az ajtót, mire Jessica értetlen arcával kerültem szembe. Nem volt erőm elmagyarázni neki mi történt, így dióhéjba foglalva elhadartam a lényeget, aztán ledobtam magam a kanapéra, és arcom tenyereim közé temetve próbáltam találni valamilyen megoldást, de mind hiába… Lakótársam mivel nem ismerte az összes részletet, és nem neki kellett végignézni, ahogy az egyik legjobb barátja szenved, nem tudott ő sem segíteni, így tette, amit bármely barátnő tenne: átölelt. Kevesen tudják rólam, mégis borzasztóan igénylem a törődést, így mikor vékonyka karjai körém fonódtak, mosolyra húzódott a szám, és fejem a vállára hajtva merültem a gondolataimba. Csodálkoztam rajta, hisz ő a folytonos jókedvéről és a be nem álló szájáról híres, most pedig meg sem szólalt. Csak nincs valami baja neki is? Akárhogy is van, nem volt kedvem akkor rákérdezni, elég volt a lelkemnek Tommy problémája, és hogy valami lelket leheljek belé. Bár tisztában voltam vele, hogy ez csak és kizárólag Adamnek sikerülhetne, viszont ott volt egy apró bökkenő: ha kidobta, látni sem akarja. Így ez kiesett. De akkor mégis, hogy segítsek szerencsétlen barátomon? 

(.(...)

Teltek a napok, azonban semmi nem akart javulni. Egyedül arra tudtam rávenni, hogy mindent elmondjon elejétől a végéig, viszont ez elég volt ahhoz, hogy át tudjam érezni a helyzetét. Nehezteltem Adamre, nem értettem vele egyet. Tegyük fel, ha lenne párom és ugyanebben a helyzetben lennénk, egy mosolyszünet után újrakezdenénk az egészet, de semmiképpen sem dobnám az utcára szakadó esőben. Sőt, sehogy. Érthetetlen volt számomra miért hozott ilyen döntést, hisz Tommy nem ezt érdemelte, arról nem is beszélve, hogy már mennyi ideje együtt voltak. Jóban rosszban, erre hagyja, hogy egy ilyen incidens közéjük álljon. Megértem, hogy betelt a pohár, de túlzásba vitte, arról nem is beszélve, hogy semmiféle érdeklődést nem mutatott Tommy holléte után. Fel sem hívott, még dolgozni sem invitált senkit, az egész Trespassing-project vakvágányra került, Adamről pedig az ég világon semmi hírünk nem volt. Csak remélni mertem, hogy semmi baja, bár erre nem láttam sok esélyt. Nyilván pukkadt az agya valamelyik bárban, ahol minden este halálra itta magát, és pacsizott Istennel, mikor elszállították detoxra… Jesszus, miket beszélek! Oké, hogy haragszom rá, azért, amit tett, de ezt én sem kívánhatom…Nem is akartam, hogy hasonló történjen vele, csak arra vágytam, hogy térjen végre észhez, és álljon minden helyre. De valaki odafenn nem ezt akarta, hiszen a helyzet nem javult. Végül olyannyira elkeseredtem, hogy felkértem Ashleyt, keresse meg a nagy sztárt és térítse észhez. Nem igazán repdesett az örömtől a kérés hallatán, de mivel ő is maga mögött akarta tudni a depressziós Tommyt, tette, amit kérek, és elindult a pacsirta házához. Innentől persze semmi hírem nem volt róla, így leültem a kis lelki sérülthöz beszélgetni, hogy terelhessem a figyelmét, de olyan volt, mint egy kőszikla. Egy szikla, ami érzi az esőt, a szelet, a jeges csapásokat, mégsem sír, vagy panaszkodik, hanem tűri, míg szét nem roppan. Nos, pont ilyen volt Tommy is. Ijesztően rideg és szilárd. Hová tűnt a folytonos mosoly és az örömmel teli szemek? Talán elvesztek az éj sötétjében, a szerelem szikrájával együtt.

Mivel lassan egy hete együtt éltünk, hisz nem volt hova mennie, beköltözött az én szobámba, addig pedig én kint aludtam a kanapén, hogy ne lihegjek még éjszaka is a nyakában. Nem mondom, hogy túl kényelmes megoldás volt, mert alvás közben állandó jelleggel kerültem köszönőviszonyba a padlóval, de lenyeltem. Fontosabb volt, hogy összeszedje magát. Most is éppen zuhanyoztam, mikor hallottam valami csörömpölést a konyhából. Kisebb infarktust kaptam, de aggódtam, hogy valaki megsérült, így a törölközőt magam köré csavarva rohantam a hang irányába, azonban az ott elém táruló látvány megbénított. Tommy az imént eltört pohár egyik szilánkját emelte a torkához, és könnyektől ázott szemekkel nézte az üvegszekrényen visszatükröződő képmását. Mindene remegett, látszólag a lábán is alig állt, és ajkai szavakat formáltak, azonban hang nem hagyta el a száját. A penge a szorítás végett szétvágta az egész tenyerét, de rá sem hederített, egyre csak motyogott, aztán idegesen a szekrényajtóra ütött, ami apró darabokra törve hullt alá.

-          Gyűlölöm magam! Gyűlölöm őt is! Gyűlölöm ezt a világot, meg akarok halni! Miért csinálod ezt velem, Istenem? Miért? Mit tettem, hogy elvetted az életem? Mit vétettem ellene, hogy távozásra kényszerített? Nélküle az élet nem ér semmit, csak egy átok! Kérlek hagyj meghalni, ne ments meg, mint régen! Nem érdemlem meg! Ha nem lehetek boldog…vele…akkor nem leszek sehogy! – üvöltözött az ég felé fordítva arcát, ahonnan vérrel vegyülve csordultak lefelé a könnycseppek. Rémülten és ledermedve néztem végig mindezt, azonban a folytatást nem hagyhattam. Egyenesen rávetettem magam, hogy az üvegszilánk, mi a kezében díszelgett koppant a földön. – Ne! Alice hagyj! Meg akarok halni! Meg akarok! Ne állíts meg, neee!!! – próbált magáról lelökni, de ekkor Jessica a segítségemre sietett és két karját lefogva igyekezett megnyugtatni, de hiába. – Miért nem engedtek el? Azt akarjátok, hogy szenvedjek! – zokogott elfojtott hangon, de már annyira remegett, hogy semmi ereje nem maradt, így lassan beletörődött a sorsába, és megállt ellenkezni. Mikor éreztem, hogy tényleg feladta, lassan elengedtük őt, mire az oldalára fordulva sírt tovább. Teljesen kikészült szegény, én pedig nem láttam előre mire képes… Ashley szerint már történt hasonló régebben is, de csak remélni mertem, hogy nem folyamodik öngyilkossághoz újra. Tévedtem. Mögé ülve simogattam a hátát, nyugtatóan duruzsolva pár szót a fülébe, mikor végre lassan ugyan, de elaludt. Rólam még mindig csurgott a víz, róla pedig a vér, Jessica tekintete azonban rémülten futott végig rajtunk.

-          Ez…mi…mi volt? – a választ én sem tudtam megfogalmazni. Percekig csak néztük egymást, mikor ráeszméltem, hogy sürgősen le kell kezelnem Tommy sebeit. Úgy, ahogy voltam: egy szál törölközőben rohangáltam, mint a mérgezett egér a lakásban kötszert keresve, mikor végre találtam egy tekercset. Barátném fertőtlenítőért sietett, és miután óvatosan felitattam a kicsordult vért, bekötöttük a vágásokat. Köztudottan nem bírom a vér látványát, de az iszonyomon túl kellett lépnem valahogy. Mivel ezek hatására sem ébredt fel nem volt választásunk, be kellett vinni valahogy a szobába. A hónalja alá nyúltam, Jessica pedig a lábait fogva segített elcipelni a szobámig, az amúgy vékonynak tűnő fiút. Az is volt, vékony, mint a nádszál, de két ilyen satnyának még egy karton ásványvízzel is meggyűlik a baja, nem, hogy egy élő emberrel. Élő…ha nem vagyok paranoiás, talán már nem is…Na jó, Alice erre ne is gondolj! Lényeg, hogy él. Bár kérdem én, élet az ilyen?

Miután sikerült lefektetni, és kellően betakargattam, minimum 2 órán át virrasztottam mellette, nehogy felébredjen és megint hasonló gondolata támadjon, mint este. Lassan kezdtem fázni egy szál hálóingben, szóval, úgy döntöttem ma vele alszom. Bebújtam mellé a takaró alá, de ennek az volt az átka, hogy perceken belül elnyomott az álom, és csak reggel ébredtem fel. Riadtan pattantak ki a szemeim, hátha olyan történt, amit meg kellett volna akadályoznom, de szerencsére Tommy úgy aludt, akár egy baba. Teljesen hozzám bújt és a derekam átkarolva szuszogott a vállamon. Zavarba hozott a dolog, hiszen, valószínűleg ezt Adammel csinálta eddig, de nem volt szívem arrébb tolni, így égő arccal öleltem én is át, mire most először elmosolyodott.

-          Adam…annyira…szeretlek…- suttogta valószínűleg még félálomban, amitől összeszorult a szívem. Bár tényleg Adam lennék, és boldoggá tudnám tenni szegényt, de sajnos csak Alice voltam…egy barát, aki szállást és szeretet tudott nyújtani, de mégsem ugyanolyan, mintha örök szerelme tette volna. Lágyan simogatni kezdtem a hátát, hogy inkább aludjon még. Nem akartam, hogy újra a rideg valóságban találja magát, hadd élvezze az álmok rózsaszín világát még kicsit, ha addig is boldog. Azonban hiába próbálkoztam, nem sokáig maradt így, lassan felnyitotta barna szemeit, és csalódottan nézett rám. Szinte az elméjébe láttam. Láttam a fájdalmat a szemében, hogy mindez csak álom volt, és akihez bújt, az nem, akit szeret. Mindazonáltal nem engedett el. Fejét vissza hajtotta rám, és még jobban magához húzott. Meglepett, amit csinál, de együttműködtem és felé fordulva magamhoz szorítottam. Újra remegni kezdett és az arcát a vállamba fúrva suttogott valamit. Nem értettem semmit, de egyre csak nyugtatgattam, hogy én itt vagyok neki, és ne adja még fel a reményt. Lehet hiábavaló volt minden szavam, mégsem akartam feladni, ha kell addig küzdök, amíg újra össze nem jönnek. Őket egymásnak találta ki az ég, nem lehet ennyivel vége!