2. évad ~ 6. fejezet

Hol a francban van a...?! Ja, megtaláltam. És az a kibaszott…?! Ott van. Nem hiszem el, hogy eddig minden meg volt erre, mikor kellenének lába kél az összes cuccomnak! Mintha hangyák raknának tábort a seggemben rohangáltam föl s le a lakásban, de a végére annyira kifulladtam, hogy ledőltem a kanapéra és a párnába fojtogattam magam, mikor utol ért a megvilágosodás. Kérlek szépen, minden, amit kerestem a helyén volt, de mivel festett fekete vagyok persze előbb keresném a parfümöm a mosókonyhában, mint a fürdőszekrényben…ilyenkor képzeletben megajándékozom magam egy kiadós pofonnal, és akkor hátha visszanő az agyam a helyére. És, ha túl nagy lesz? Nem akarok gülü szemeket, úgy néznék ki, mint egy elbaszott hal! Oké, ha izgulok minden hülyeségről képes vagyok gondolkodni, ez sem volt kivétel. Adam, nyugalom, jól fogsz kinézni, időben oda…BASZKI ELKÉSEK! Mikor koppant a felismerés bennem, azzal a lendülettel, ahogy lezuhantam, úgy ugrottam fel a kanapéról és rohantam fel az emeletre. Annyit tudni kell, hogy össz.-visz egy boxer díszelgett rajtam, szóval elég messze álltam a készenléttől. Felkaptam az első ruhát, ami a kezeim közé került, és futottam a fürdőbe. Hajzselé, szemceruza, ALAPOZÓ, minimális szempillaspirál… nem volt időm többre. Miután megállapítottam magamról, hogy árad belőlem a szexualitás, (igen, mert ezt még, ha javában késében vagyok is muszáj) magamra vettem egy láncos bőrdzsekit és bepattantam az autóba. 6 percem volt a helyszínre érni, így szinte repültem az utakon azért imádkozva, nehogy lekapjon egy zsaru. Szerencsére Isten velem volt, mert fél perccel a megbeszélt időpont előtt faroltam be az éppen üres parkolóhelyre. Kezdjük ott, hogy a hatból 3 percet pakolóhely keresgélésével töltöttem, már ott voltam átmegyek Mr. Bean-be és szépen arrébb tolok egy tragacsot, de a szerencse ismét rám mosolygott és pár méterre a randipartnerem háza előtt sikerült lerakni a kocsit. Eszeveszett sprintet nyomtam le, míg az illető ajtajához nem értem, ott pedig miután jutottam némi levegőhöz, és megigazítottam a hajam, megnyomtam a csengőt. A válasz azonnal érkezett, azonban menten fává vált a tököm, mikor Tommy helyes kis pofija helyett Alice gyanús szemei kereszttüzébe kerültem.

-          Öhm…Tommy?

-          Mindjárt elkészül. De csak, hogy tudd…figyellek! Hozd ki a maximumot magadból, hogy boldog legyen a kis aranyos, értve vagyok? – kivételesen hangjában nem véltem semmi haragot felfedezni, csupán aggódott a fiúért, amit azok után, amiket műveltem meg tudok érteni. Azonnal visszatért a férfiasságom, mihelyt megbizonyosodtam róla, hogy élek még és mosolyogva válaszoltam.

-          Mindent megteszek annak érdekében, hogy elnyerjem a szívét újra, és soha többé nem töröm össze ígérem.

-          Könnyű szavakkal dobálózni, de csak remélni merem, be is tartod.. – a mondandóját nem tudta befejezni, ugyanis az emlegetett szépség már mögötte állt, és menet közben puszit nyomott az arcára, amíg mellém szegődött.

-          Nyugalom édes, nem lesz semmi baj, már az első találkozásunkkor is jól éreztem magam, nem hiszem, hogy csalódást fog okozni. – egyre többször láttam mosolyogni, ami kifejezetten boldoggá tett, így megjutalmaztam érte egy leheletnyi puszival a halántékán. Ezt látva a mi mostanság kőkeménnyé vált Alice-ünk is megenyhült és egy legyintés végett közölte, hogy menjünk csak. Mint két tinédzser, akiknek megengedte az anyja a találkozást pattogtunk el a kocsiig, ahova a szokott módon segítettem be és már indultunk is. Hogy hova? Meglepetés! Na jó, bevallom én sem tudtam hova menjünk, de volt még…pár percem kitalálni. Gyerünk te nemzetközi popsztárt menni fog az! Most használd a kreativitásod!...Ilyenkor miért a kutyák jutnak eszembe? Lehet csak én vagyok ilyen retardált, hogy ilyenek történnek velem, de az eszem helyén újra üresség honolt, és megkukultam. Ami lássuk be, nálam nem gyakori esemény. – Baj van? – hallottam az aggodalmas hangot magam mellől, ami kizökkentett az elmém sötét bugyraiból és mosolyogva rá szegeztem a tekintetem.

-          Nem, dehogy, csak gondolkoztam. Mondd csak..mihez lenne kedved? Valami szórakoztató helyre menjünk, vagy romantikus, esetleg extrém?

-          Extrém alatt mit értsek? – nos, ha most már huzamosabb ideje ténylegesen együtt lennénk az incidens után megmondtam volna, ami elsőnek az eszembe jutott, de diszkrétnek kellett maradnom. Aki már ismer eléggé, szerintem tudhatja mire gondoltam, de ha nem, itt a segítség: ágyban a legjobb, és fel lehet dobni pár dologgal, amitől extrém lesz. És nem, nem párnacsata. Ha ezek után sem esett le, részvétem, nem vagyok hajlandó leírni, nehogy valaki perverznek gondoljon… na, jó, talán ezzel már késő.

-          Majd meglátod! – sunyi mosolyra húzódott a szám, a kocsi pedig nagyot pördült az út közepén, és visszafelé vettem az irányt, ugyanis a kívánt hely az ellenkező irányban volt, mint amerre elsőnek indultam. Végül egy nagy neon zöld épület előtt parkoltam le, mely graffitik tömegétől díszelgett, és Tommy mögé állva fogtam be a szemét, mikor kiszálltunk, hogy ne lessen. Bent különféle extrém sportágak zöme terült elénk, de én kifejezetten egy dolgora akartam rálelni, ami szerencsére azonnal elénk tárult, és ferde vigyorral az arcomon engedtem kilátást a fiúnak.

-          Ez most komoooly? Falmászás? Adam, nem is te lennél! – most először hallottam nevetni újra, ettől pedig kellemes tűz futott végig a szívemen. Tudtam, hogy kellő mennyiségű Adam-féle hülyeség kizökkenti a depresszióból pár óra erejéig, ezért is hoztam ide. Tudni kell rólam, hogy a büdös életben nem másztam még falat, kissé tériszonyos is vagyok, szóval érdekes menet lesz, de legalább lesz kin röhögni.

Miután rajtunk volt a heveder (ami meg kell vallanom, ágyék tájon nem éppen bizonyult valami kényelmesnek…) a srác, aki kezelte ezt a játékot vagy mit, ránk erősítette a köteleket, de mikor visszakozhattam volna felrántott fél méternyire a földtől, ami máris halálos távolság számomra. Szeretem, ha biztos talajon állok, egyenesen rühellek lógni valahol a levegőben, messze a biztonságot nyújtó padlótól. Persze sikerült nagy férfi létemre berezelnem már ennyitől is, de Tommy előtt nem tűnhettem beszarinak, így lenyeltem a félelmem és lehunyt szemmel szorítottam magamhoz az egyik pöcköt, de úgy, hogy ott is maradtam. A srác alig győzte nevetés nélkül, nehogy leszedjem a fejét, szóval elfojtott hangon arra kért menjek legalább picit tovább, hogy utolérjem Tommyt. Mikor résnyire mertem nyitni a szemem és meggyőztem magam róla, hogy az istenért se nézzek le, szembesültem csak azzal, hogy jóval fölöttem jár. Na, nehogy már leverjen valaki! Az ambícióm felülkerekedett a tériszonyomtól és bár remegő kezekkel, de egyre feljebb másztam szorosan a falhoz simulva. Úgy éreztem magam, mintha már az egekben járnék, de…

-          3 méter a talajtól ez az Adam haladsz! – oké, ez végképp elvette az önbizalmam. A valósnak vélt 10 m helyett kevesebb, mint a harmadát tettem meg olyan kínok közepette, mintha le kéne ugranom egy hídról. Egy kiadós morgás után újabb mély levegőt vettem, és tovább küzdöttem, hátha az előbbinél kicsit jobban haladok majd. Tommy udvariasságból megvárt, ott himbálózott valahol a fejem felett azt lesve, mit össze nem szerencsétlenkedek. Inkább ment volna tovább, de sajnos igazam lett, én lettem a mozidélután házigazdája. Egy gúnyos grimasz után már csak azért is felértem addig, ahol a szőke hercegem nagyban vigyorgott, erre esélyt sem adva nekem a sikerem megünneplésére, a fal tetejére mászott. Most…ez..komoly? Nem elég, hogy saját magam csaltam csapdába ezzel a randi helyszínnel, de még ki is kell használni a tehetetlenségem? Hát köszöntem szépen, én is szeretlek.

Elkövettem a lehető legnagyobb hibát az elkövetkezendő pár percben, ugyanis egy óvatlan pillanatban, mikor megigazítottam a hevederem, megláttam…a talaj oly messze volt, szinte beleszédültem és a pöcköket remegve magamhoz szorítva tapadtam a falhoz. Elég nevetséges látványt nyújthattam, de egyenesen forgott velem a világ, azt hittem kidobom a taccsot. Tommy, látva milyen „jól” vagyok abbahagyta a röhögést és mellém libbent, aztán a vállam fogva súgott valamit a fülembe

-          Olyan aranyos vagy, ahogy remegsz, sosem láttalak még így félni, de felettébb szórakoztató látványt nyújtasz. Köszönöm az önfeláldozásod, tényleg jól éreztem magam, de szerintem inkább menjünk le, mielőtt leszédülsz. – már azt hittem ezzel csak ront a helyzeten, hisz ott volt a tiltott szó à félelem. Ez nem lehet a szótáramban, most mégis megtörtént és szörnyen megalázva éreztem magam, mintha vesztettem volna a tekintélyemből, de mielőtt a föld alá süllyedtem volna, hirtelen egy félénk puszit éreztem az arcomon, ám mikor odafordultam, már lent mosolygott rám a földről. Nem is érdekelt már, hogy leégtem, egyre forróbbá vált az apró csók helye arcomon, és a gyomrom újra elöntötték a pillangók. Megérte feláldozni az önbecsülésem!

A lejutás kevésbé volt problémás, mint az ellentettje, nagyobb volt bennem az ösztönzés, mint, mikor felfelé kellett mennem. Hisz lent várt az édes padló rajta a szerelmemmel. Bár az tény, hogy mikor újra éreztem az alátámasztást a lábam alatt, egy hangos sóhajtás mellett leroskadtam egy székbe. A srác, aki a köteleket kezelte (rendes nevén Josh) továbbra is rám vigyorgott, amit egy morgással tudtam nyugtázni, és miután újra éltem Tommy elé léptem arcát pásztázva. Tekintetemtől láthatóan zavarba jött és inkább a másik irányba akart elslisszanni, de visszahúztam és átöleltem. A meglepettségtől mozogni is elfelejtett, de még nem akartam elengedni. Örültem, mert nem haltam meg 10 perccel ezelőtt és, mert újra sikerült mosolyt csalnom az arcára. Talán azt is egyszer elérem, hogy megint belém szeressen, no de ne szaladjunk ennyire előre, egyenlőre az is boldoggá tett, hogy a karjaim közt tudhatom pár másodperc erejéig.

Sétálgattunk még egy ideig az épület bel-és külterületén, sok érdekes dologgal találkoztunk, de egy valamit muszáj voltunk kipróbálni: a zorbot. Igen, ha eddig még nem hánytam el magam, csak sikerül kivarázsolni az ebédem a helyéről ezzel. Tommy először ugyan kicsit vonakodott, de amint felhoztam micsoda áldozatot hoztam a szórakozásáért, azonnal belement némi szemforgatás kíséretében. A szokásos használati feltételek ledarálása után, amit látványosan halálra untunk végül csak a szűkös gömbben találtam magam. Majd 190 centi vagyok, mégis, hogy a jó életbe képzeltem, hogy majd simán beférek? Néha fáj, milyen naiv vagyok… A térdem az arcommal találkozott, a kezeim magam sem tudom hova tűntek és azt hittem gerinc sérvet kapok, mikor végleg bezártak. Klausztrofóbiám nincsen, azonban vén csont vagyok már, kissé tartottam tőle, hogy majd egy kellő méretű bukkanó végett kiverődik pár fogam, vagy eltörik az arccsontom, de túl sok időm nem volt a kockázatokról utólag agyalni, mert már késő volt. Valaki nekem rohant és Tommy labdájával együtt gördültem le a lejtőn. Mondanom sem kell, a férfiasság minden jellemzőjét elvesztettem (már megint..) és visítva pattogtam a gumiba zárva lefelé. Bár ezzel nem voltam egyedül, a szomszédos zorbban szintén sikítások zöme hallatszott, amitől kicsit jobban éreztem magam. Mindez nem tartott olyan sokáig, de arra elég volt, hogy utat tévesszek és valami abroncsba ütközve olyat repüljek, hogy a tóban kössek ki. Mellettem éppen jetskizett valaki, így mint a kerékbe zárt hörcsög kapartam arrébb magam, mielőtt még el is süllyesztenek. Mi vagyok én, valami Titanic? Egy biztos, ez baromira nem az én napom.

Eközben Tommy halálra röhögte magát a parton természetesen, én pedig várhattam arra, hogy jön a segítség. Na, ekkora hülyét sem csináltam még magamból randin. Inkább feladtam a harcot, szépen elhelyezkedtem abban a 0,5 méter átmérőjű kis szarban és próbáltam nem a szemtanúk felé szegezni a tekintetem. Csak adja Isten, hogy nem adja senki tovább egy magazinnak! Már látom is magam előtt: Adam Lambert egy zorbba ülve próbálkozott öngyilkossággal a közeli extrém parkban. Elég nevetséges nemde?

Pár perc alatt szerencsémre megérkezett a segítség. Valami óriási szíjat csavartak körém és azzal húzták ki a gömböt velem együtt a tópartra, ahol első dolgom volt kirontani a gumi börtönből, ugyanis az oxigén vészesen fogyott és csavarni lehetett rólam a vizet olyan forróság uralkodott a szilikonon belül. Azonnal kitéptem a hozzám legközelebb álló pasas kezéből a vizesüveget, majd miután mind a másfél litert magamba öntöttem volt csak erőm szembenézni Tommy nevető tekintetével. Szégyenkezve léptem elé, de mielőtt bármit szólhattam volna szinte a nyakamba ugrott és szorosan átölelve engem viháncolt.

-          Soha nem szórakoztam még ilyen jól, ez még a Vidámparkos kirándulásunkat is felülmúlta Adam! Ne érezd magad rosszul, mert nem jött össze minden, ahogy tervezted, az én szememben semmit nem csökkentél, épp ellenkezőleg. Nevettél magadon és feláldoztad az önbecsülésed a szórakozásomért. És ez nagyon tetszik! Már kezdem érteni egykoron miért bolondultam beléd. – az utolsó mondat új lendületet adott a szívemnek, mely majd elrepült a helyéről, úgy kellett maradásra bírnom. Akkor volt értelme hülyét csinálni magamból! Még utoljára magamhoz ölelem kicsit megringatva testét, de, hogy túlzásba azért ne vigyem, lassan elhúztam a kezeim vékony derekáról. Elvesztem a tekintetében. Mindenem lángolt, azonban ez már nem a pár perccel ezelőtti forróság utóhatása volt, hanem Tommyé. Kényszeres vágyat éreztem rá, hogy ajkaim érintsék az övét, de megálljt parancsoltam magamnak, mielőtt olyat teszek, amit túlzásnak vél.

Az újabb szégyenteljes jelenet után inkább biccentettem, hogy menjünk, majd a pénztárosnál való égés és hálálkodás után végre az utcán voltunk. Bevallom őszintén, semmi energiám nem maradt, hogy bárhova máshova elvigyem a hercegem, egyedül a lakásom volt a cél, csak ugye az tiltott hely, amíg ő vagy a „dadusa” Alice rá nem bólint. Komolyan, mintha egy latin-amerikai szappanoperába csöppentem volna, ahol az ifjú milliomos küzd a nincstelen lányért, közéjük pedig a hódolt szigorú szülei állnak. Annyi a különbség, hogy nekem nincs több esélyem, mindet eljátszottam már rég, nem hibázhatok, tyúklépésekben kell haladnom, amíg egyértelmű jelzést nem kapok arra, hogy készen áll egy nagyobb lépésre. Nem kell durva dolgokra gondolni, nekem éppen megtenné egy csók, vagy egy önszántából történő kézfogás is. Egyenlőre nem is számítottam semmire a második randin, azonban pozitívan kellett csalódjak, mert úgy döntött sétálgatni akar velem hazáig, hogy minél több időt tölthessünk együtt. A szám azonnal mosolyra húzódott, és kifejezetten közel lépdelve egymáshoz közeledtünk lassan a szintetizátoros lány házához. Végig csak kérdezgettem, hogy van, mit csinál átlagban naponta, történt-e bármi érdekes vele mostanság, hallani akartam minél többet a mondhatni boldogan csilingelő hangját. Ekkor döbbentem csak rá ez mennyire hiányzott anno a kapcsolatunkból. Alig vittem randizni, mi csak a semmiből összejöttünk, nem úgy, mint egy átlagos párkapcsolatban történni szokott. Kifejezetten tetszett a visszatérés tinédzser koromba, egy óvatlan pillanatban azonban annyira elfeledkeztem magamról, hogy az ujjaim az övéi közé csusszantak. Se nekem se neki nem tűnt fel a dolog, már megszokásból kézen fogva róttuk az utcákat, ám, mikor leesett mit csináltam már nem volt kedvem elengedni. Ha akarja, majd megteszi ő. Már jó ideje nem sétáltam annyit, mint ekkor, a lábam is majd leszakadt, abba meg bele sem gondoltam, hogy még a kocsimért elvileg vissza is kéne menjek… Az ismerős épület elé érve észrevétlenül csempésztem vissza a kezeim a zsebembe és álltam szembe Tommyval, aki kissé bánatos szemeket meresztett rám. Annyira aranyos!

-          Ugye jössz még? – szegezte nekem a kérdést, mitől elöntött a boldogság. Ez az első alkalom, hogy ő kéri, látogassam meg.

-          Mihelyt „anyád” elenged itt leszek érted. – egy utolsó rövid ölelés után csempésztem egy leheletnyi puszit puha arcára, de mint múltkor, most is azonnal leléptem, mielőtt bármi elutasítót mondana.

Levakarhatatlan vigyor díszelgett az arcomon, már az sem zavart, mekkora távolságot kell megtennem. Ám félúton zseniális ötlet jutott eszembe. Taxi…hogy ez eddig nem ötlött föl bennem! Az majd szépen visszavisz a kocsimig, nekem meg nem kell hideg borogatást tenni a talpamra éjjel. Miután pár százszor lehülyéztem magam hívtam is egyet, és onnantól már gördülékenyen ment a nap további része, azonban otthon szokatlanul rossz volt egyedül. Már jó ideje egyedül élek, mégis akkor valami az eddigieknél is jobban erősítette a hiányérzetem. Minél jobban kezdünk összemelegedni Tommyval, annál nehezebben bírom nélküle, hogy nem velem lakik. Nem érezhetem bármikor finom illatát, selymes bőrét, hallhatom kedves hangját, láthatom csillogó szemeit…nem. Erre csak heti egyszer van alkalmam, mikor eltudom rabolni pár óra erejéig. Leírhatatlan szenvedés ez az én szeretetigényes lelkemnek, de kénytelen voltam beletörődni azzal nyugtatva az idegeim, hogy lesz jobb is idővel.