MÁSODIK ÉVAD - 1. fejezet

 

„Adam szemszöge”

 

Eltelt egy kis idő, mióta új csapattagot köszönthettünk a mi kis családunkban és azóta sok minden történt. Megjelent a második albumom, rajta 15 számmal, hivatalosan is közvetíteni kezték a Never Close Our Eyes klipjét, és miután kicsit népszerűsítettem pár dalt a korongról, már kaptam is a meghívást egy Queen turnéra. Kezdetben úgy volt, hogy pár koncertet leadunk együtt és ennyi, viszont Brian és Rodger ragaszkodtak hozzá, hogy járjunk be pár országot egy-egy két órás nagykoncert erejéig. Erre mégis ki tudna nemet mondani? Hát nem én. Majdnem felvisítottam, mikor a menedzserem felkeresett az ajánlattal. Én, egy 30 éves meleg énekes, aki egy tehetségkutató műsorban tűnt fel, turnéra indulok a nyáron a világ leghíresebb és legnépszerűbb együttesével. Egyszerűen felfoghatatlan! Még most sem hiszem el, pedig ideje lenne, ugyanis éppen a backstageben idézem fel a múltat, miközben sminkelnek a következő fellépésemre. A gyomrom helyet cserélt a lépemmel, a folytonos izzadás miatt, állandóan újra kellett alapozni a bőröm, és nehezen kaptam levegőt. Tiszta nevetséges, hogy így parázok, mikor már kétszer is felléptem velük, mi? Idáig meg is értem a dolgot, de a bibi ott van, hogy most nem kevesebb, mint fél millió ember vár kint rám Kijev főterén, hogy mint a legendás Queen ideiglenes énekese, színpadra lépjek. Tisztában vagyok vele, hogy ez most nem rólam szól, mégis nekem kell elénekelni minden idők legnagyobb slágereit, egy olyan közönség előtt, akik lehet még a nevem sem hallották, szóval bizonyítanom kell. Az EMA-en könnyebb volt, csak 8 percet kellett fellépnem, de most két kemény órát kell kihúznom kisebb megszakításokkal, amíg apáim énekelnek. Igen, mert Brian és Rodger egyenesen a gyermeküknek fogadtak, és rengeteg időt töltünk együtt. Imádom őket, de ahogy belegondolok, hogy ha 1982-ben, mikor megszülettem Brian orra alá tol anyám, hogy tessék, 30 év múlva ezzel fogsz turnézni, körberöhögött volna. Erre tessék, mégis már csak egy függöny választ el a színpadtól. Az izgalom a tetőfokon állt, mindenki lázasan készülődött, én pedig igyekeztem minden rossz gondolatot kizárni a fejemből, mely hangok nem elég tiszták, mit fogok elrontani, mikor esek orra, stb. Hirtelen a nevemet hallottam, kissé érdekes akcentus mellé párosulva, amin mosolyognom kellett, aztán kiléptem a mikrofon elé. Várakozáson felüli éljenzés fogadott, ami önbizalommal töltött el, és miután a lengyel közvetítő kibeszélte magát, elkezdtük a koncertet. Pár perc, és minden határozottlanság kiűrült az elmémből, csak az éneklésre és arra koncentráltam, hogy minél élvezetesebb produkciót nyújtsak. Most meglepő módon a fülesem is működött, így mindent hallottam, amit kellett. Elképesztő érzés, mikor egy olyan legenda helyébe lépsz, mint maga Freddie Mercury. Mondhatni ő az egyik példaképem, és most én éneklem az ő által írt dalokat. Mikor elértünk a Who Wants To Love Forever című számhoz, olyan érzelemmel adtam elő, hogy még magam is meghatódtam. Átéreztem minden sor jelentőségést, szinte együtt éltem a jelentésével. A közönség leblokkolt, ahogy a zenekar összes tagja is, ugyanis a próbán közel sem így sikerült a dal. Brian elismerően pillantott rám, aztán levonultam a színpadról. Csurom vizes volt mindenem, hisz nyár közepén full bőrben énekelni a reflektorok kereszttüzében, nem éppen egy izzadságmentes meló. Amíg a fiúk átvették a frontot, elvonultam az öltözőmbe venni egy gyors zuhanyt, de mire mindennel elkészültem, már rohanhattam is vissza. Az elkövetkező dalok mind mulatságos, olykor éppen szexi hangvételűek voltak, így én is végig vigyorogva énekeltem, mint a Queen többi tagja is. Elképesztő, hogy lassan hetven évesen mit nem tudnak művelni a hangszereken! Csak álltam és bámultam. Én bezzeg semmin nem játszok. Jellemző.

Alig éltem. Egyetlen vágyam az volt, hogy vissza mehessek a szállodába, és másnap délig aludjak, de nem válhatott valóra, ugyanis holnap újabb város, újabb koncert, próbákkal, stb, szóval maximum 6-kor fel kell kelnem. De még ez sem tudta elvenni a jókedvem, a meghajláskor letérdeltem Brian elé és nevetve hajuldoztam, amin mindenki jót derült, aztán átöleltük egymást és lementünk a színpadról. Életre szóló élmény volt, pláne mikor belegondoltam, hogy még vár rám pár hasonló előadás.

-          Hé fiam, állj már meg! Hova sietsz ennyire? Hát ezt meg kell ünnepelni! Elképesztő voltál, komolyan megkockáztatom, hogy  mai világban nincs még egy olyan énekes, mint te! A hangod egyszerűen…csodálatos. A nézők imádtak téged! Mellesleg én is nagyon élveztem a veled való munkát, és örülök, hogy még nincs vége. – futott utánam Brian örvendezve, és átölelt, hogy ne tudjak elmenni, de valójában semmi kedvem nem volt már bulizni. Elfáradtam. Két hónapja folyamatosan utazgatok, koncertezek, interjúkat adok, alig alszom és eszem. Kimerült vagyok, így minden adandó alkalmat kihasználok az alvásra. Szívesen mentem volna vele és nem akartam megbántani, de alig álltam a lábamon.

-          Sajnálom apa, most nem megy. Nagyon fáradt vagyok és holnap is koncert. Szeretnék pihenni kicsit, ha nem gond.

-          Nem dehogy. Menj csak, de legközelebb jössz. Elvégre te vagy az ünnepelt. – kacsintott rám, aztán visszament a többiekhez. Tiszta nevetséges, hogy egy idős ember jobban bírja a strapát, mint én, bár azt belekalkulálom, hogy ők az előző hetekben pihentek.

Ágy. Már csak erre tudtam gondolni. Bebújni a jó meleg ágyikóba, még ha egyedül is és aludni, amíg lehet. Igen, egyedül, ugyanis Tommy nem tudott velem jönni, mivel a másik együttes, aminek a tagja, éppen koncertezik, szóval egy ideje nem láttam. Nem viselem jól a dolgot, ritkán volt olyan, hogy több napig nem láttuk egymást, nem hogy hetekig. Borzasztóan hiányzott. A puha haja, selymes bőre, ahogy átölel és hozzám bújik..a csókja. Na jó, nem sajdítom tovább a szívem, a lényeg az, hogy meglátszott rajtam a hiánya. Érdekes, mikor Queennel énekelek, mindig Tommy miatt bánkódom, csak másképp. Ez lassan már rendszerré válik. Amint befutott a limuzinom a szálloda elé, és az ott várakozó Glambertöknek kiosztottam pár aláírást, rohantam fel a szobámba, és ugy ahogy voltam bedőltem az ágyba. Egy perc sem telt el, már aludtam, mint a bunda, amíg meg nem szólalt az a fránya ébresztő. Morogva lecsaptam, ám nem tudtan ezzel megoldani a dolgot, ugyanis a szobalány meg lett bízva azzal, hogy ébresszen fel, bármilyen eszköz is kell hozzá. Hát kihasználta a dolgot, így mikor meglátott, hogy hason fekszem és nagyban szundikálok, összecsapta a két vasfedőt, mire úgy megijedtem, hogy lezuhantam az ágyról. Ijedten segített fel a földről, hátha megütöttem magam, de egyetlen bajom az álmosság volt, így vissza segített az ágy szélére, kezembe nyomott egy kávét és már futott is a következő szobába. Ez így ment minden elkövetkezendő helyszínenen. Reggel kávé, aminek az adagja városonként egyre növekedett, míg nem már szinte csak az tartott életben, meg az energiaitalok. Persze a színpadon semmi nem látszott rajtam, szárnyaltam, mint mindig, sőt Londonban, mikor szétrepedt a gatyám, még szórakoztam is rajta a nézőkkel együtt, de mikor elmúlt az adrenalin hatása, csak arra tudtam gondolni, hogy aludhassak végre. Briannek feltűnt, hogy valami nem stimmel, így mindig mellettem volt, amikor csak tehette, és ellátott mindenféle jótanáccsal azt illetően, hogy pihenhetem ki pár perc alatt magam. Javasolta, hogy meditáljak, de a dolog nem jött be, mert 5 pernyi mormogás után bealudtam és ugyan olyan fáradtan keltem fel másnap. A fellépések között szünet se nagyon volt, utána pedig még várt rám a Trespassing népszerűsítése. Kész voltam. A képekhez kommentelők állítása szerint kritikus mennyire lefogytam, már kész csontkollekció vagyok és aggódnak értem. Az arcom fáradt és beesett, hiába csattanok ki a boldogságtól, mikor énekelek. A rajongók tényleg a családom. Mindig mosolyognom kell, mikor látom mennyire a szívükön viselik a sorsom. Ilyenkor legszívesebben egyenként végigölelgetném őket, milyen édesek. Visszatérve az alap témához, valóban nem nagyon volt időm enni még a Queen turné után sem, pihenni meg még annyi se. Annyi könnyített a dolgon, hogy Tommy végre mellettem volt, amikor csak tehette. Viszont a boldogság nem tartott sokáig, ugyanis egy „szép” napon, mikor végre aludhattam volna, kaptunk egy hívást. Minderre persze nem ébredtem fel, aludtam, mint a tej, mígnem úgy negyed óra elteltével Tommy könnyektől ázott szemekkel huppant le mellém az ágyba, és fakadt sírva. Szinte sosem láttam még ennyire zokogni. Akkor is csak arra ébredtem fel, hogy besüpped mellettem a matrac, és valami hüppögést hallok.

-          Tommy, valami baj van? – ültem fel kissé mág kómásan mellé, és hátulról átöleltem, mire még keservesebben zokogott, és teljesen hozzám bújt.

-          Apa…me..meghalt! – hebegte elfojtott hangon és magához szorított. Hirtelen fel sem fogtam mit mondott. Csak azt akartam, hogy kicsit megnyugodjon, így a hátát simogattam, és halkan duruzsoltam a fülébe, hátha enyhül a remegése. De nem segített. Egy órán keresztül kellett vígasztalnom, mire egy kicsit megnyugodott. – Most…szeretnék kicsit gondolkodni. Elmentem sétálni. Majd jövök. – nemleges válaszra időm sem volt, felkapott egy pulcsit és lerohant a lépcsőn. Nagyon aggódtam érte, szörnyen meggyötörten nézett ki szegény.

Már javában este volt. Idegesen hivogattam fel-le járkálva a lakásban, se semmi válasz, folyton az üzenetrögzítő szólalt meg. Mi van, ha valami baja történt? Ha elütötték, ha megtámadták, ha…na jó Adam, nyugodj meg, nem kisfiú, tud magára vigyázni!...

…

…

…

De ő az enyém! És akár tud magára vigyázni, akár nem, nekem a feladatom, hogy megvédjem, és az, hogy elgyengülve a bánattól sétálgat éjnek évadján egy LA-i utcában, nem hangzik jól. Magamra kaptam egy bőrdzsekit és kutyafuttában indultam utána. A kocsiból ülve fürkésztem azokat a területeket, ahova mehetett, közben tovább próbálkoztam az elérésével, de már ki is kapcsolta a mobilt. Vagy mi van, ha fogságba esett és elkobozták, vagy…rendben, itt kell abbahagyni, le kell nyugodjak.

­­­

„Tommy szemszöge”

 

Nem tudom elfogadni, hogy nincs többé… ő volt a példaképem, mindig tudta mire mit kell mondani, megtanított, hogy tartsak ki az elveim mellett és sose adjam fel, most pedig mindennek vége. Örök lyukat égetett a szívemben, hogy elvesztettem őt, könnyektől ázott arccal róttam az utcákat, mígnem azt sem tudtam már hol vagyok. Gondoltam bekapcsolom a GPS-t, de a telefonom nem volt hajlandó feléledni. Nagyszerű. Mérgesen falhoz csaptam az alig pár hetes készüléket és remegve az idegtől siettem tovább. Dühös voltam, mégpedig magamra, amiért magára hagytam édesapám. Mellette kellett volna álljak! Ha nem csak Adammel vagyok elfoglalva, talán tudok segíteni és még élne! De már késő volt. A szavaim hiába valóak, ha nem követik őket tettek, márpedig nem így történt. Ő bezzeg mindenben mellém állt. Ördögi kölyök voltam, mindent megtettem annak érdekében, hogy kiakasszam a szüleim, volt, hogy kirúgtak az iskolából, mert a zászlórúdra lógattam egy gyereket az alsógatyájánál fogva. Visszagondolva viccesnek tűnik, de akkor nem volt az. Mikor már anyukám azon gondolkozott, javítóintézetbe ad, apa mindig lebeszélte róla, és kellő megdorgálás után az utamra engedett. Mihelyt felnőttem, mégis elmenekültem otthonról, nem számítva rá, mit hoz a rideg külvilág számomra. Már azt sem tudom, mi vett rá erre, mégis mélyen megbántam, hisz, ha ezt akkor nem teszem meg, apa talán még élne. Gyűlölöm a feltételes módot. Vissza akartam forgatni az idő kerekét, de nem rendelkeztem természet feletti hatalommal, hogy ezt megtegyem.

Elveszettnek éreztem magam, de a fő probléma az volt, hogy nem csak képletesen. Tényleg nem tudtam hol vagyok, a telefonom feladta a szolgálatot, és egy lélek sem sétálgatott az utcán éjnek évadján. Az ember el sem hinné, hogy Los Angelesnek van egy kihalt része, ami még éjszaka is sivár, és nem tölti be a Gangnam Style zsivaja. Valami mégis szemet szúrt, és az a valami nem volt más, mint pár srác, akik egyenesen felém tartottak. Remek. Igazán nem volt türelmem most rajongókhoz, de mikor közelebb értek, leesett, hogy a rajongás ellenkezője miatt van félnivalóm.

-          Nocsak fiúk kit nem látnak szemeim! Csak nem Adam Lambert csajához van szerencsém? – szólalt meg felfedezhető gúnyossággal a hangjában a középső, mire gyilkos tekintettel néztem fel rá. Igen…fel, ugyanis legalább volt 190 centi, amit Adamnél már megszoktam, de egy idegentől kifejezetten ijesztő látvány volt.

-          Nem vagyok csaj, ha nem tűnt volna fel, és ha ennyire nem bírjátok a pofám, csak sétáljatok el mellettem és téma lezárva! – toltam őket arrébb, mire az előbb szóló megragadta a karom, és vissza rántott magával szembe.

-          Menekülünk, menekülünk? Jól sejtettem, hogy beszari alak vagy. Folyton Adam seggébe bújsz, most meg itt játszod a nagy férfit. Ne röhögtess már! Mondd csak, milyen alul lenni? – ettől az utolsó mondattól a hozzá társoló szemtelen vigyorral együtt betelt a pohár, és pofán gyűrtem egy jól irányzott jobb horoggal. Sajnos az alvással töltött nappalok és ivással töltött éjszakák meghozták az eredményüket, ugyanis az izmaim helyén már lassan csak víz volt. Most ez abban mutatkozott meg, hogy az ütés ereje annyit váltott ki a fiúból, hogy kicsit hátrébb lépett, de mintha meg sem érezte volna, úgy pattant vissza elém. – Hát van egy rossz hírem kicsikém, ez most nem jött össze. – a választ egy hasonló jellegű pofon kísérte, annyi különbséggel, hogy én valóban a földön kötöttem ki és az ajkamból kiserkent a vér. Ekkor esett le csak igazán…tényleg csaj vagyok. – Mi az, már nem olyan nagy a szád? – a következő pillanatban egy kocsi fénye vakított szinte el, mire az egyik felrántott, és a nyakam köré szorítva a karját kényszerített maga elé. – Ha a zsaruk azok, futás! – de nem rendőrök voltak hanem…

-          Adam? – hunyorogtam az ismerős alakra, aki dühödten behúzott az egyik pasasnak, aztán felém indult, de a támadóm ijedtében azt se tudta mit csináljon, félt elengedni, így inkább futásnak eredt és rángatott maga után.

-          Ne! Hagyj békén! – ráncigáltam a karom, de annál jobban szorított. Hirtelen egy zsákutca állt az útjába, így lassan megfordult, de az üldözője már ott is termett és dühtől égő szemekkel szólalt meg.

-          Most azonnal elengeded, vagy szart csinálok belőled!

-          Azt majd meglátjuk! – egy üvegszilánkot szegezett egyenesen a torkomhoz, majd mikor Adam közeledett, mindig egyre mélyebbre vájta a húsomban. Remegtem a félelemtől, az ájulás kerülgetett, hisz Adam megállt, és maga sem tudta mit kéne tennie. Ha közelebb jön, elvágják a torkom, ha nem teszi…senki sem tudja mi történik.

-          Kérlek…kérlek engedd el, ő nem tett semmit ellened!

-          És, ha nem teszem, mi lesz? Halálra kefélsz buzikám? Beléd fagyott a szar is úgy látom, mikor elragadtam a csajod. Tudom jól, hogy amint visszapasszolom neked, szépen rám küldöd a fakabátokat, de abból nem eszel!

-          Ígérem, nem teszek semmi ilyesmit, csak ne bántsd!

-          Hú, de fontos neked… És mi lenne, ha ezt csinálnám vele? – egy gonosz mosoly kíséretében a hátamba térdelt, mire térde rogytam, ő pedig a hajamnál fogva rántott vissza magához, mitől az éles szilánk végig sértette az egész felső testem, és felordítottam. Itt lett elég. Adam úgy, ahogy volt, az illetőnek ugrott, és a földre teperve, addig ütötte, amig el nem ájult.

-          Kicsim, jól vagy?! – mellém térdelt és aggódva mérte végig vérző mellkasom, mire csak szorosan magamhoz öleltem. Nem az fájt, amit velem tettek, hanem, hogy tényleg megszűntem férfi lenni. Neki kell megvédeni engem…olyan nevetségesnek éreztem magam, mint még soha. Csak haza akartam jutni végre, és elfelejteni mindent, de az utóbbi lehetetlen kívánság volt. Adam a karjaiba vett, és a kocsiig úgy cipelt. Normális esetben már kiugrottam volna az öléből, hogy tudok én egyedül is járni, de most olyan szinten a földbe tiporták az önbizalmam, hogy hagytam magam. Már semmi nem tudott érdekelni.

Hazaérve azonnal a sebeimnek esett, hogy lekezdelje azokat, de a maró érzéstől, ami akkor öntött el, mikor a fertőtlenítő érintette a még égő sebet, sem rezzent meg az arcom. Ugyanolyan egykedvűen bámultam magam elé, mint mikor elhozott az utcáról. Faggatott, kérdezgetett mi bajom van, de csak ráztam a fejem, hogy semmi, jól vagyok. Mivel magam sem hittem el a szavaim, őt sem sikerült meggyőznöm, de belátta, hogy feleslegesen erőlködik, belőlem egy szót sem fog kihúzni. Egy csók után az arcomon kisétált a szobából, és az ajtóban állva még utoljára visszanézett.

-          Hagylak gondolkondi. – ennyit szólt, s már távozott is. Kettős érzések kavarogtak bennem. Egyedül akartam lenni, hogy szépen letudjak magamban minden fájdalmat, de egyben hozzá is akartam bújni, hogy erős karjai körém fonódjanak és el se engedjen… Szóra nyitottam a szám, de nem jött ki hang a torkomon, így az történt, amit eredetileg szerettem volna: egyedül maradtam. De vajon tényleg erre vágytam?