23. fejezet

Mivel végre biztos voltam benne, hogy nagyobb baja nem lehet Adamnek, úgy döntöttem nekem is kijár a pihenés, így miután lehunyta a szemeit és eltelt pár perc, adtam még egy óvatos puszit az arcára és kiléptem a kórteremből. Kint továbbra is nyomasztó volt a hangulat, és mivel nekem nem állt szándékomban újra összeroppanni a még mindig kísértő aggodalom miatt, gyorsan szedtem a lábaim a kijárat felé. A parkolóban még ott volt a kocsim, így feltételeztem, hogy Ashley gyalogolt hazáig. Oh szegény lány, elég messze lakok a kórháztól, ez kiadós túra lehetett. Előhalásztam a zsebem mélyéről a kocsikulcsot, amit még Ash nyomott a kezembe, mikor kiszálltunk, és elindultam hazafelé. Igen. Haza. Adamhez, mert nekem az az otthonom. Nem csak amiatt mondom, mert balesetet szenvedett és megenyhültem. Az csak egy segítő tényező volt ahhoz, hogy rájöjjek, nincs olyan indok, ami miatt el kéne válnunk egymástól. Bár...őszintén szólva inkább megvártam volna, míg magamtól rájövök, nem kellett volna ez a baleset. Még mindig nem bírom felfogni, hogy majdnem meghalt. Egyáltalán mi történt? Csak annyit tudok, hogy autóbalesetet szenvedett, de hogy miben vesztett annyi vért, hol és mi baja, arról fogalmam sincs. Na meg arról se, hogy történt ez az egész és ki talált rá, hisz egyedül ült az autóban, ha jól tudom. Jobb, ha nem is töröm ezen az agyam, mert csak megint ideges leszek. Így sem teljesen tiszta a lelkiismeretem, mert mégis otthagytam egyedül. Jó, tudom ez hülyeség, mert ott vannak vele az orvosok, de akkor is. Vele akarok tölteni minden átkozott pillanatot, amíg fel nem épül. Megint...hogy mi állandóan a kórházba járunk, komolyan ez ebben a kemény négy hónapban a harmadik eset, hogy benn van. Bónusz a másik, mikor én kerültem be. Na azokat az időket sem sírom vissza, pedig, ha jobban belegondolok, nem is volt az olyan régen. Mennyi sorsdöntő jó és rossz dolog tud történni ezalatt a rövidke idő alatt, el sem hiszem. Pedig tényleg. Megjártuk a börtönt, ő az erőszakot, a drogot, a rosszindulatú embereket, az alkohol okozta problémákat...nem is sorolom tovább. Ha már itt tartunk, azt hiszem nem volt igazam abban most sem, hogy csak úgy ott hagytam. Hisz erről nem is ő tehetett csak valami utolsó kis geci, akinek élmény mérgezni az embereket. Szegény lány és ő is most milyen helyzetben vannak...de persze én, mint eddig mindig, most is csak a magam sérelmeire koncentráltam. Mekkora egy barom vagyok Istenem! És erre csak most jövök rá. Jó, persze azt továbbra sem könnyű megemésztenem, hogy titkolózott, de ez közel sem ad elég indokot a tettem igazolására. Megint túlreagáltam és Ashleynek megint igaza volt. Ezek után sem merek a szemébe nézni, az biztos. Na és Adamnek...na neki végképp nem. Az is biztos, hogy nem szavakban fogom kifejezni a sajnálatom, mert nem menne. Egy ép mondatot nem tudnék összeállítani, nem hogy egy komplett gyónást. Csak gyorsan jöjjön rendbe.

Leparkoltam a hatalmas fehérre mázolt ház elé, majd egy limonádé, mp3 és Shady társaságában kitelepedtem az egyik teraszi ágyra, és lazítottam kicsit. A kutya azonnal mellém feküdt, és mire elaludt, már én is húztam a lóbőrt, egészen addig, amíg valami hangos dörömbölése, és Shady eszeveszett ugatására nem lettem figyelmes.

-Jól van megyek már!- kiáltottam ki még kissé érdekes hangon, mert nem éppen hasonlít az átlag hangomra az ébredés utáni. Nem értem miért kell szadalmazni mindenkinek azt a szerencsétlen ajtót. Már kész lelki beteg lehet szegény...már ha lenne a fának lelke. Bár én mindig is hittem a lélekvándorlásban, lehet következő életemben egy szivacs leszek. De fúj, azzal törölgetik a sok zsíros edényt és evőeszközt, erről az élményről inkább lemondanék, legyek inkább szikla. Na tessék már megint mekkora hülyeségeken gondolkodom, látszik, hogy reggel van.

-Na végre Thomas, azt hittem már meghaltál!- ugrott a nyakamba Ashley, ami olyan hirtelen ért, hogy kis híján seggre estem.- Na jó ez pont nem egy jó hasonlat volt...csak azért jöttem, hogy megkérdezzem nem hiányoznak-e a cuccaid, mert lassan egy hónapja nálam dekkolnak, és nem tudom felhasználjam-e felmosórongynak, vagy adakozzam őket a vöröskeresztnek. Szerinted?

-Ne! Csak azt ne! Kellenek a ruháim persze.

-No de micsoda egy ember vagy te? Hát megtagadod a hátrányos helyzetűektől a támogatást? Rád sem ismerek Tommy...nagyot csalódtam benned.- már éppen kezdett bennem bűntudatot kelteni, mikor felnevetett és engem átkarolva húzott be a lakásba, másik kezével a bőröndnyi ruhával.- Csak vicceltem öreg, ne szarj be, tudom, hogy te egy áldott jó lélek vagy.

-Azért...annyira nem. Látod, Adamnek is mindig csak bajt okozok. Tényleg, voltál bent nála? Mikor én maradtam ott, akkor felébredt pár percre. Nem fest valami fényesen, de él és ez a lényeg.

-Igen most onnan jövök. Alszik, de azért jó volt látni. Főleg úgy, hogy utána nem kellett gyalogolnom vagy 10 km-t...- üpsz, ez az én hibám. Na nem baj, nem tűnik túl haragosnak miatta. Leültünk a kanapéra beszélgetni egy kicsit. Teljesen feldobta a hangulatom, mint mindig. Ez a csaj tényleg élet mentő tud lenni. Elhatároztuk, hogy ma nálam alszik és holnap együtt megyünk a kórházba meglátogatni szemem fényét. Mivel alapból átaludtam a délutánt, már este volt, de még leültünk kártyázni. Értitek...kártyázni ÉN! Világéletemben szar kártya játékos voltam, most is valami römit vagy mit játszottunk, de hatodszori magyarázás után sem igazán fogtam a játék lényegét, viszont a büszkeségem nagy volt, hogy bevalljam, így „hagytam győzni” a lányt. Az igazság az, hogy csúfos vereséget szenvedtem mind a nem is tudom hány körben, szóval ez nem vet túl jó fényt a jövőmre. Ajj, pedig minden vágyam volt egy kaszinóban playboy nyuszis ruciban osztogatni a lapokat a vendégeknek. Elképzeltétek? Ti bajotok, nem vagyok szép látvány női ruhában, ezt azért el lehet nekem hinni. Nem úgy, mint Adam...néztem a régi képeit (csak úgy sunyiban, szóval ha beköptök végetek!) és azokban a mini ruhákban olyan combja van, hogy...jó talán ebbe nem kéne belemenni, mert még Ash azon kapja magát, hogy nedves lesz a padló. Fúj, na ezt tényleg nem kéne elképzelni, inkább nem is mondok továbbá semmit, mert úgy is rosszul jövök ki belőle. Szóval miután kikártyáztuk magunkat, bedőltünk a kényelmes francia ágyra, és el is nyomott az álom.

-Ébresztő hercegnő kelés van! Indulunk.- buzgómócsingoskodtam Ashley mellett az ágyon, aki inkább a fejére húzta a párnát és hátat fordítva aludt VOLNA tovább, de nem engedtem neki. Most mi van? Be van sózva a seggem, hogy menjünk már Adamhez. Ő meg aludna tovább. Hát sajnálom, most nálam vagyunk, én döntök mikor kell felkelni. Általában azért engem sem könnyű kirobbantani az ágyból és ezzel BB is így van, de most valahogy kipattantak a szemeim és már a kutyát is elláttam, csak, hogy teljen az idő és ne hajnalban verjem fel a lányt. Hát most nem vagyok aranyos? A válasz az egyöntetű bólogatás. Mivel még mindig békésen szunyókált nem hagyott választást. Megdörzsöltem a tenyerem, miközben gonoszan csillant egyet a szemem, majd egy jól irányzott mozdulattal rácsaptam a seggére, mire felvisított, és teljes erőből nekem vágta a párnát.

-Rohadj meg Tommy utállak!!

-Ne hisztizz édesem, tudom, hogy szeretsz. Na készülődj kérlek és menjünk.- hangos morgást hallatott majd a szemeit forgatva ült fel mellém és borzolta fel a hajam.

-Te gonosz kis troll, így ébreszteni egy hölgyet...na jó én olyan messze vagyok egy vérbeli hölgytől, mint Makó Jeruzsálemtől, de azért mégis. Bizsereg a fenekem miattad idióta! Ja és mielőtt vigyorognál, rossz értelemben értem...

-Hogy ismersz már.- nevettem és kisétáltam a konyhába, hogy addig is lefoglaljam magam valamivel, amíg elkészül. Hisz lány...fél órán belül nem készül el. Na jó pont én beszélek, aki órákig bámulja magát a tükörben, de ez nem lényeg, Adamet senki nem múlja felül. Van egoja a drágának az biztos, de oka is van rá, az meg a másik. Istenem, csak legyen jobban. Bár nagy csodát nem várok, hisz még csak egy nap telt el, de örülnék, ha már valamennyire tudna beszélni és azt is megtudnánk az orvostól, hogy mi volt olyan súlyos, hogy műteni kellett. Mert az ember nem vérzik el egy orrtörésben, az 100%. Viszont úgy néz ki Ashley a nők azon 2%-ába tartozik, akik 5 perc alatt össze tudják szedni magukat, mert alig ültem le, már előttem is termett egy elégedett vigyorral az arcán.- Meg ne szólalj!- nevettem rá és a kezét megfogva húztam a kocsim felé, mire meghátrált és felvont szemöldökkel nézett rám.

-Ide figyelj, ha bent akarsz tovább maradni, inkább szólj, és megyek külön kocsival, mert nem áll szándékomban a házatokig sétálni már megint. Ember, azért ennyi mozgás már káros is lenne.- egy percre gondolkodóba estem, amit látva sóhajtott és beült a saját autójába. Igen, épp azt akartam mondani, hogy lehet maradok picit, de olvas a gondolataimban. Vagyis pontosabban az arcomról. Én is beszálltam a szürke Volvomba,-mivel Adam kocsija tropára ment- és a kórház felé vettük az irányt. Érdekes, most valahogy sokkal gyorsabban telt az idő, mint tegnap, mikor annyira siettünk. Jellemző... Pár perc alatt a pakolóban voltunk, ahonnan amint éreztem, hogy közel van a szerelmem, gyors léptekkel haladtunk a kórterem felé. A nővér már felismert és mosolyogva kísért a szobához, azonban az ajtóban megállt, és komoly arccal fordult felénk.

-A beteg már sokkal jobban van, kezdi visszanyerni az erejét, de bármi történjék, NE engedjék, hogy mozogjon! Nem tudom tájékoztatta-e már önöket Dr. Konrad, de a balesetkor egy fém rúd beleállt Mr. Lambert csuklójába a két csont közé, ezzel felsértve a vénát, és több hajszáleret is. Ezért vált fontossá a műtét szerepe, mert amint megszabadítottuk az idegen tárgytól a testet, több dl vér távozott és ezzel veszélybe sodorta az életét. Szerencsére egy segítőkész autós időben hívta a mentőket, mert akkor lehet már nem állnánk itt, ha pár perccel később érkezik. Az orra nem szenvedett súlyos törést, helyre tudták tenni az orvosok, a többi testrészén pedig már csak kisebb sebesülések vannak. Az üvegszilánkok által okozott vágások, zúzódások, horzsolások, de rendbe fog jönni, ne aggódjanak. Na nem is húznám tovább az időt, menjenek csak be.- ledermedten hallgattam a nővér szavait, és már lassan alig álltam a lábamon, így Ashleynek kellett talpon tartania. Nagyot nyeltem, mert nem tudtam, hogy ilyen súlyosan sérült, de követtem a nőt befelé, ahol Adam már mosolyogva várt. Már amennyire tudott a sebes szája és a nyakmerevítő miatt.- Ja igen azt elfelejtettem mondani, hogy mikor a légzsák kicsapódott, olyan erővel lökte hátra a fejét, hogy meghúzódott a nyaka, ezért ezt egy ideig még viselnie kell, de ez már kisebb probléma. Akkor magukra is hagyom önöket. Viszont látásra!- alig mondta ki, már ki is sietett az ajtón. Nyilván hívást kapott, vagy nem is tudom, de túlságosan nem is érdekelt. Lefoglalt, hogy Adam végre teljesen magánál van és még mosolyog is. Lassan helyet foglaltam az ágya szélén, mire azonnal a kezem után nyúlt és összekulcsolta az ujjainkat, amit Ashley csak meghatottan figyelt, és adott egy puszit az énekesnek.

-Jaj drágáim annyira örülök, hogy itt vagytok. Tommy azért remélem tudtál valamit aludni, mert arra emlékszem, hogy tegnap reggel még itt virrasztottál mellettem. De most már nyugodj meg, jól vagyok. El nem tudom mondani mennyire jól esik, hogy újra itt vagy velem...én..én azt sem tudom mit mondjak.

-Nem is kell. Lényeg, hogy minden rendben, itt vagyok melletted. Vagyis hát azért nincs minden, mert már megbocsáss, de borzalmasan festesz. Remélem hamar felépülsz.

-Emiatt ne aggódj, ha már harmadjára járom meg zsinórban a kórházat, a kisujjamból kirázom a gyógyulást. Bár még mindig teljes homály számomra mi és hogy történt...halványan dereng mit csináltam azon a héten, mikor nem voltál már velem, és az is, hogy autóba szállok, de onnantól már csak egy hangos csapódás rémlik, és hogy roppan az orrom. Pedig most nem is érzem annyira, hogy fáj...csak tudom milyen borzalmasan néz ki.

-A fájdalomcsillapító miatt nyilván. Remélem még fogod kapni egy ideig, mert ahogy elnézlek, ezek a sebek rohadtul fognak fájni majd, de nem leszek vészmadár. Az orvosok szerint ittas állapotban ültél volán mögé, azért történhetett a baleset.

-Ja tényleg most már emlékszem. Eléggé....ki..voltam bukva. És már megint túlzásba vittem az ivászatot és olyankor nem gondolkodik az ember, csak cselekszik. Akkor még jó ötletnek tűnt vezetni. Hát nem volt az.

-Mindegy drágám, ez már a múlt, most az a fontos, hogy jobban légy és végre otthon lehess.- nyomtam egy óvatos csókot a szájára, amin elmosolyodott és a bekötözött kezével megsimította az arcom. Látszólag jól esett neki a törődés és ezzel nem volt egyedül. Még beszélgettünk hármasban egy kicsit, aztán Ashleynek táncórára kellett mennie, mert hogy erősíteni kell a tartásán, vagy valami ilyesmit dumált nekem régebben az anyja. Kettesben maradtam Adammel, aki csendesen simogatta egyik ujjával a kézfejem, de látszott rajta, hogy legszívesebben magához szorítana, csak nem tud megmozdulni. Nem akartam elmenni mellőle. Egészen addig, amíg el nem nyomta az álom, vele maradtam, és akkor is csak a nővérke unszolására távoztam. Örültem a fejemnek, hogy már jobban van és vártam a percet, mikor végre hazaengedik az orvosok. 

***

Lassan már egy hete, hogy hazaengedték Adamet, és szerencsére a sebei szépen gyógyulgatnak. Az arca majdhogynem teljesen helyreállt -az orrán lévő kötést vagy mit leszámítva-, és könnyebben mozog bár mivel tele van zúzódásokkal a felső teste, nagyon hajolgatni meg forogni nem tud, de fel tud kelni már az ágyból egyedül is. Amivel azonban az őrületbe kerget az az, hogy nem képes tudomásul venni, hogy nem kell nekem játszani a hőst, hogy elviseli a fájdalmat, mert mindent úgy kezel, mint azelőtt, pedig látszik rajta mennyire gyötri a fájdalom, csak túl nagy a büszkesége, hogy be is vallja. Mindegy, sajnos neki ez a természetéhez tartozik. Bezzeg, ha elszakad egy ruhája vagy lejön a sminkje jobban hisztizik, mint egy lány. Nem értem ebben hol a logika, mert a két dolog ég és föld, de azt hiszem sosem fogom igazán megérteni Adamet. Most is ahelyett, hogy pihentetné a sebes karjait mit csinál? Játszik a kutyával...Persze, elhiszem, hogy Shady próbál gyengéd lenni, de mégis csak egy -most már gyógyult- minimum 60 kilós kutyáról beszélünk egy 70 kilós emberrel maga alatt. És ha rálép a kezére? Ha beüti? Tudom, rosszabb vagyok, mint egy anya, de nagyon féltem.

-Baby vigyáznod kéne magadra.- jegyeztem meg halkan az ajtóba támaszkodva, mire sziszegve felült (aha, mert annyira egészséges...) és egyik szemöldökét felvonva nézett rám. Nem is kellett volna megszólalnia, tudtam mit akar mondani.

-Nem vagyok én porcelánból, és már untam az agyam az ágyban nagyon. Két hete csak fekszem, ideje volt már, hogy megmozduljak. Jó, hát nem annyira kellemes, de bele nem halok.

-Oké, de azt ne felejtsd el, hogy ha egy picit is beütöd a csuklód, mehetsz vissza a kórházba.- úgy néz ki ezt a vitát én nyertem, mert feltápászkodott a földről, elém állt, és az arcom megsimítva ölelt át. Nem hiszem el, hogy ezzel mindig ki tud engesztelni. Ha csak hozzám ér elolvadok, nem még ha ilyen finom...Óvatosan a mellkasába bújtam és a derekát karjaimmal átfonva jeleztem, hogy nem akarom, hogy elengedjen. Eleve szeretem, ha ölelgetnek, hát még ha ő teszi. A karjai közt mindig biztonságban érzem magam. Tudom, hogy szeret valaki és szüksége van rám és imádom ezt az érzést. Perceken keresztül mozdulatlanul öleltük egymást, amíg meg nem szólalt a telefon. Odáig vagyok érte, hogy az emberek mindig annyira tudnak időzíteni...és mivel Adamet el sem lehet választani az iPhone-jától, most is azonnal ugrott a hívásra, egyedül hagyva engem, amit csak egy halk morgással nyugtáztam és megvártam mi olyan fontos. Vagyis vártam volna, ha Adam nem vonul ki a telefonnal együtt a teraszra. A francba onnan semmi nem szűrődik be. Ha meg kimegyek az elég gyanús. Szóval bent maradtam és reménykedtem abban, hogy idővel elmondja ki és mit akart. Fél óra...fél órán keresztül sutyorgott kint és őszintén szólva már kezdett a tököm tele lenni vele, hogy nem lehet letenni végre és elmondani miről beszéltek. Rossz tulajdonság a kíváncsiság, de hát ez van. Végre azért csak becsukta maga mögött a csillogó üvegajtót, de az arcáról aggodalom és gyötörtség sugárzott.- Ki volt az?

-Sandra...elfelejtettem neki orvost szerezni, de sürgősen túl kéne már esni a műtéten szóval fogalmam sincs mit tudnék tenni. Vagyis...várjunk csak! Tudok egy dokit, aki soron kívül megcsinálná, anélkül, hogy erről tudomást szerezne a média. Na akkor még pár perc pillanat édesem, felveszem vele a kapcsolatot.- nyelni nem volt időm, újra kint termett az erkélyen és a telefonját bújta. Látom ebbe a dologba nem hagyott túl sok beleszólást, de nagyon nem is csodálkozom rajta, mert mondjuk úgy, hogy a csajt meg tudnám fojtani egy kanál vízben. Jó, hogy be volt drogozva, de minimális szándék kellett hozzá, hogy rámásszon Adamre. Azért az én helyzetem is meglehet érteni szerintem. Újabb röpke 30 perc után egy önelégült vigyorral az arcán dobta le magát mellém.- Lefixálva. Sandrával is beszéltem, hogy készüljön. Sajnos Dr. Lukas csak holnap ér rá, így elég hamar túl kell rajta esnie, de nincs más választásunk...jó, bocsi cseréljünk inkább témát, már vörösödik a fejed.- látszott rajta, hogy legszívesebben röhögne a féltékenykedésemen, amiért túlzottan nem repestem az örömtől, de neki megbocsátok. Fintorogtam egyet, majd a fejem a vállára hajtottam és ásítottam egyet, ami túlzottan is macskásra sikerült, mert Adam elnevette magát (igen azzal az imádni való hangjával) és megsimogatta a karom.- Menjünk aludni édes?- a válaszom csak egy álmos bólintás volt, mire ujját az államra tapasztva megcsókolt és felhúzott maga mellé. Most mondanám azt megint, hogy emelgetnie sem kéne, de mintha a falnak beszélnék, szóval spóroltam az energiával, és bedőltem az ágyba, ahova magam mellé fektettem Adamet is, aki magához ölelt, majd egy újabb apró puszi után álomra hajtottuk a fejünket.

Úton a kórház felé, úgy döntöttem a műtétet kihagyom, hadd legyen Adam kettesben a kis védencével. Most mi van? Igen, tudom azt mondtam elfogadom, hisz nem tehettek róla, de az számomra örökre csak egy ribanc marad, aki rámászott a pasimra. Na jó ebbe nem kéne belemenni, lényeg, hogy mikor kitettem Adamet a kórháznál, én mentem tovább a városba.